Filmes, filmnyelvi szempontból igazából nem nagyon lehet beszélni erről a filmről, mivel eléggé hagyományos stúdió-koncertfelvétel, amit látunk, viszont zeneileg új életet lehelnek az album (ami amúgy az egyik leggyengébb a Radiohead-életműben) számaiba, amik lemezen kifejezetten céltalannak, életuntnak tűnnek, élőben viszont sokkal jobban átjön a krautrockos, motorikus groove-ok, a gyönyörű, pszichedelikus gitárok és a Kid A-érát idéző experimentális elektronika egyvelege. Aki elégedetlen volt anno az albummal, az azért mindenképpen adjon egy esélyt a filmnek!
Ez a film egy pánikrohammal ér fel, és imádom érte. A Safdie fivérek alapvetően nem csináltak mást, csak finomhangolták a Jólét szédítően gyors, Oneohtrix Point Never, korunk legfontosabb elektronikus zenésze által aláfestett és neonfényekben pompázó, szinte mániákusan stresszes bűnügyi thrillerét, és ugyan a 2017-es alkotásuk közelebb áll hozzám a nagyobb érzelmi ereje miatt, a Csiszolatlan gyémánt minden elemében kidolgozottabb, és talán a meghatározó megtestesülése a Safdie-k filmes látomásának. Ja, és Sandler élete alakítását nyújtja a főszerepben.
Ez a 21. század igazi Taxisofőrje, nem pedig a Joker. Paul Schrader, az eredeti Taxisofőr (illetve a Dühöngő bika és a Krisztus utolsó megkísértése) írója, illetve a szintén zseniális Mishima: A Life in Four Chapters rendezője negyven év távlatából válaszolt korábbi forgatókönyvírói csúcsteljesítményére, aminek témáját (egy magányos kívülálló radikalizálódása) és cselekménybeli struktúráját egy gyönyörű, lassú felvételekkel és depresszív, ambient zenével operáló, modern Bergman-drámában értelmezte újjá, a hit elvesztését, a kapitalizmus sötét oldalát és a sajnálatos módon egyre inkább közeledő klímakatasztrófát állítva a központba.
73 Visszafordíthatatlan (2002)