Morpheus19

Valaki árulja már el nekem, mégis mi baja van Noénak az epilepsziásokkal? Maga a film elég közepes munka. Noé próbál valami filmesszét megfogalmazni a nők helyzetéről a filmiparban, és a rendezők diktátori szerepéről néhány bevágott idézettel Fassbindertől, Dreyertől és Godard-tól, de őszintén szólva nem valami érdekfeszítő. Leszámítva talán az osztott képernyős megoldást, amit ugyan a tavaly Cannes-ban bemutatott Vortexben sokkal jobban kihasznált, de legalább valamennyire érdekes volt. Az utolsó negyedóra egy rémálom volt. Argentin barátunk mindig is szerette a fejfájdító stroboszkóp villogást, de amit itt csinált az már tényleg túlzás! Ezt én mondom, aki szerint a Visszafordíthatatlan hí... több»

Na igen, a filmtörténet leghíresebb zoomolása, kemény 45 percen keresztül. Snow, ha nem is teremtette meg a strukturális film műfaját, mégiscsak az irányzat legjelentősebb filmjét készítette el 1967-ben, amivel rögtön az olyan kísérleti filmes nagyágyúk közé verekedte fel magát, mint Stan Brakhage, Kenneth Anger vagy Jonas Mekas. Rengeteg szempont alapján ki lehetne elemezni a filmet, mondjuk a forradalmi tér- és időkezelésén keresztül, de én inkább csak annyit jegyzek meg, hogy imádom, ahogy Snow minden egyes alkalommal, amikor lehetőség nyílna hagyományos értelemben vett történetmesélésre elvágja a dolgokat, pl. amikor a nő telefonál, hogy talált egy ismeretlen hullát a szobában, a kamera ... több»

Ez a film (többek között) attól kiemelkedően zseniális, hogy mert elrugaszkodni a kortárs hollywoodi produkciókra jellemző expozíciós túladagolástól (vagyis, hogy muszáj mindig mindent nyíltan kimondani, elmagyarázni, csúnyán mondva "szájbarágni"), azért, hogy kizárólag audiovizuálisan, filmnyelven mesélje el azt, amit el szeretne, és ugyebár mi a film, ha nem mozgókép? Egyetlen öncélú akció sincsen a filmben, itt minden a történet, valamint Max és Furiosa karakterfejlődésének szolgálatába van állítva, ami folyamán Miller olyan témákat tanulmányoz, mint a nők kizsákmányolása vagy a felülemelkedés az állati ösztönökön, és közben kiemelkedő világépítést is művel: egyszerűen félelmetes, hogy mi... több»

A Kárhozat, a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák hármasának méltó örököse
Tarr Béla. Valahányszor kiejtjük az idén tíz éve visszavonult rendező nevét a szánkon, mindig éles reakciókat vált ki a körülöttünk levőkből. Vannak, akiknek megyőződésük, hogy egy nézhetetlen, túlnyújtott filmeket készítő mizantróp öregemberről beszélünk, mások szerint viszont egy korszakos művészről, aki nélkül felfoghatatlanul szegényebb lenne a filmvilág. Gondolom, a szép zöld csillagokból már kitaláltátok, hogy hozzám melyik vélemény áll közelebb. Pályafutását még a hetvenes években kezdte, a korszak több más fontos avantgárd filmeséhez hasonlóan a legendás Balázs Béla Stúdiónál, olyan Cassavetes és a cinéma vérité által inspirált dokumentarista drámákkal, mint a Családi tűzfészek vagy... több»

Minden kétséget kizáróan ez Lynch életének fő műve. Egy 18 órás experimentális odüsszeia, amiben az egész lynchi esztétika kulminálódik, a korai fekete-fehér indusztrializmustól a későbbi non-lineáris agymenésekig, az avantgárd festményeitől a zenei munkásságáig a teljes filmes és filmvilágon kívüli karrierje egybeolvad ebben a gigantikus méretű, 18 órás filmben, mert félreértés ne essék, ez valójában egy film, amit kénytelen volt 18 epizódra vágni, nem pedig hagyományos értelemben vett sorozat. Rendkívül bátor döntés volt Lynchtől, hogy a legkommerszebb művéből (eredeti Twin Peaks ugyebár) kiindulva alkotta meg élete talán legradikálisabb alkotását, ami kissé megosztotta a nézőket, főleg az... több»