Gyatra A japánok az animációs filmek igazi királyai, de ezt a beteg, mégis szatirikus és intelligens agymenést, amilyen a Rick és Morty, csak az amerikaiak tudják összehozni. Valahogyan nem tudják megfogni a nyugati szatírát, erre a stílusra egyszerűen nincsenek berendezkedve, nem illik bele sehogy a modern japán kultúrába, és ez a végeredményen is nagyon látszik.
Az utóbbi idők legalulértékeltebb sorozata Ez a sorozat egyetlen dolgot csinál hibátlanul, de azt olyan finoman, hogy a néző észre sem veszi: elismeréssel bánik a néző idejével. Nem néz hülyének. Nem tapicskol a nosztalgiában, hanem felöltözteti, finomra vasalja, majd saját történetébe helyezi. És ez már önmagában olyan ritka a kortárs sorozatiparban, mint jó ízlés egy TikTok-videóban.
Stephen King neve legtöbbször a horrorral fonódik össze, itt viszont a történet a lélek mélyebb, érzelmesebb bugyraiba vezet. James Franco – akit a fél világ már leírt, vagy soha meg sem írt – most végre megmutatja, hogy képes eljátszani valakit, aki nem saját magát játssza. A tanár, aki visszamegy a múltba, hogy megakadályozza Kennedy meggyilkolását,... több»
Ez nem film – ez egy kompromisszum A magyar filmgyártás utóbbi két évtizedét tekintve nem kérdés: az 5/10 már a dicséret határát súrolja. Ez a film nem jó – de legalább nem kínosan rossz. Ez a legsötétebb bók, amit egy hazai vígjáték ma kaphat. Mert mitől is magyar vígjáték egy magyar vígjáték? Hogy van benne egy lúzer főhős, egy baráti társaság, pár kínos szóvicc, egy nő, aki elérhetetlen, de végül mégis, meg persze egy poén, amit harminc percen át magyaráznak.
Tibor, a címszereplő nem karakter. Ő egy halmazállapot. A lúzerség halmazállapota. Egy ember, aki nem is akar már igazán hódítani – csak ne maradjon észrevétlen. A történet se több: szándékolt kispolgári groteszk, mely inkább lakótelepi stand-up, mintsem mozgókép. De ... több»
Régen ezt hívták akciófilmnek A ’90-es évek közepén járunk. Az akcióthriller még nem szuperhősökről szólt, nem metakommentárról, nem identitáspolitikáról – hanem arról, hogy valakinek van múltja, amire nem emlékszik, és amit aztán visszarántanak a torkán keresztül. Shane Black forgatókönyve egy adrenalinnal fröccsentett amnéziabomba, amit Geena Davis jéghideg precizitással és Samuel L. Jackson sárga bőrkabátos retorikai tűzijátékával visz végig.
És itt jön a lényeg: ez a film nem próbál zsenialitást hazudni magának. Nem próbál posztmodern gesztusokkal kikeveredni a saját középszerűségéből. Ehelyett okos, elegáns és véresen szórakoztató, mert tudja, hogy a jó akciófilm nem attól jó, hogy állandóan ironizál önmagán, hanem ... több»
A füstszagú VHS korszak/Kulturális trashmementó A ’90-es évek elején, amikor az akcióhősök még izzadtságszagúak és kockás hasúak voltak, Sylvester Stallone – a Rambo és a Cobra fényében – hirtelen úgy döntött, hogy anyakomplexust csinál magából egy középszerű vígjátékban. A „Stop! Or My Mom Will Shoot” egy olyan mozgóképes zárójel a karrierjében, amit ő maga is a legrosszabb döntésének tart. Csakhogy, és itt jön a kultúrtörténeti irónia: nem Stallone volt az egyetlen hülye. Arnold Schwarzenegger szántszándékkal játszotta el, hogy ő is érdeklődik a szerep iránt – csak hogy ráüsse Sly-ra az ajtót. És bejött.
A film maga nem vállal sokat. Ez egy klasszikus „fish out of water” komédia, ahol a kemény zsarut az anyja zavarja halálra. Pont. Egy ... több»
„A maga idejében is közepes film volt, de nem öregedett rosszul” Ez a film nem klasszikus, de nem is vállalja annak magát. Egy olyan mozgóképes középszer, amely tudja, hogy nem fogják poszterre nyomni a nevét filmtörténeti előadótermekben, de ennek ellenére sem szégyelli magát. Bérgyilkos a szomszédom – a cím önironikus túlzás, akárcsak a film maga.
Bruce Willis itt már rég Bruce Willis – egyfajta örökös flegmaság ikonja, akinek minden tekintete mögött ott bújik egy „tudom, hogy tudod, hogy tudom” félmosoly. A szerepe? Egy bérgyilkos, aki nem annyira veszélyes, mint inkább kényelmes. Matthew Perry viszont még próbál. Még nem esett szét teljesen a Jóbarátok Chandlerének reflexeiben, de a mozgása, a gesztusai – mind azt üzenik: „ezt már láttad, de most a fő... több»
„Szórakoztató butaság” a Netflix algoritmusából Ez egy algoritmikus képlet, aminek célja nem a nézői figyelem maximum 1 óra 58 perces lefoglalása. Red Notice, avagy Különösen veszélyes bűnözők – a cím is annyira semmitmondó, mint maga a tartalom: nincs benne se különös, se veszélyes, se bűnöző. Csak Dwayne „The Rock” Johnson, Ryan Reynolds és Gal Gadot – három arc, akik önmagukat játsszák, mert Hollywoodban a karakterformálás már luxus.
Ez egy eldobható élmény. Megnézed – élvezed – elfelejted. A Red Notice pontosan olyan, mint egy chipses zacskó: színes, csörög, ropog, de táplálék nincs benne. Szórakoztató butaság, amit a Netflix mesterséges intelligenciája generált a nézői preferenciák alapján – mintha csak a tartalomgyártást kiszervezté... több»
Az ember szeretné elfelejteni... A helyzet az, hogy ez a film nemcsak mellényúlt, hanem még rá is markolt a rossz ízlésre. Minden jelenetből ordít a „jó lesz ez így is” mentalitás, a színészi játék túlzó, de nem elég vicces ahhoz, hogy szándékosan rossznak hasson. Kétségbeesett ripacskodás folyik a vásznon, mintha egy el nem fogadott kabarévázlat próbálna meg egész estés filmmé dagadni, csak épp minden percével egyre laposabbra ül.
Az ötlet – időutazás, történelmi figurák, fergetegesnek szánt gegparádé – valaha talán izgalmas lehetett egy kocsmában egy sör mellett. De aztán jött a forgatókönyv, és mindent kihúzott belőle, ami él, ami mozgat. Ami maradt, az egy üres csörgődob – hangos, de tartalom nélkül.
Ez nem az a fajta r... több»
Az elfelejtett átlagfilm „Majdnem” kreatív megközelítéssel játszott el a gondolattal, hogy mi történne, ha három középiskolás srác pszi-erőkre tenne szert. Talán már ez a mondat is nosztalgiát kéne, hogy ébresszen, de nem teszi. Mert a Chronicle tipikusan az a film, ami akkoriban valami újat akart mondani, aztán eltűnt a süllyesztőben, és ma már alig emlékszik rá valaki. Nem mintha rossz lenne, csak… nem marad meg. A found footage forma és a kamaszkori belső feszültségek érdekes elegyet alkothattak volna, ha lenne valami valódi érzelmi töltet a karakterek mögött. De a film nem mer igazán közel menni, inkább csak mutatja, mint egy biztonsági kamera, ahogy a tragédia épül. Hideg, technikás, ügyes, és szinte teljesen l... több»
Brutális és nyers, de mégis unalmas Ez a film olyan, mintha Bruce Banner lelki válságát egy másfél órás slow motion vívódásban akarnánk megérteni, miközben egy 4 méteres zöld fickó palacsintává csapkod tankokat. Szóval elég vegyes a szőlő. A látvány akkoriban tényleg odacsapott. CGI-ből annyi volt, hogy a vágó szerintem csak renderelés közben ivott kávét. Az akciók nyersek, mégsem vagányak, inkább valahogy steril minden. Bruce apakomplexusai, genetikai beütései és a fél filozófiai monológok... Hát, nem mondom, hogy ne próbálkozott Ang Lee, de azért ezt így Marvelnek eladni? Kicsit olyan, mint amikor dzsesszt játszanak egy gyerekszülinapi bulin. És igen fura az, hogy a film közben végig azt érzed, hogy történik valami fontos, d... több»
A közepes Netflix-film megtestesülése Vannak filmek, amelyek semmiben sem igazán rosszak vagy jók – épp ezért nem is emlékezetesek. Olyan, mintha mesterséges intelligencia tervezte volna meg a tökéletesen felejthető streaming-élményt: van benne egy kis romantika, egy csipetnyi mediterrán báj, némi humor és néhány túljátszott érzelmi pillanat. De egy percig sem okoz valódi meglepetést, tét nélkül, üresjáratban telik el a játékidő.
A történet egy valós folyamaton alapul: 1 euróért ingatlant vásárolhatsz Olaszország elöregedő és elnéptelenedő településein. Ezen lehetőséget rengeteg amerikai megragadta, s az olaszok kezdték megunni a betelepült "turistákat". A Netflix – kapva ezen a helyzeten – összehozott erről is egy érzékenyítő ... több»
A maga idejében is ciki volt Ez a film 2003-ban már olyan volt, mint egy öltönyös fickó a diszkóban: nagyon próbálkozik, de nem érzi a ritmust. Charlie angyalai úgy viselkedik, mintha Tarantino és a Spice Girls közösen álmodtak volna meg egy akciófilmet, de egyikük sem volt józan. A három főszereplő – Cameron Diaz, Drew Barrymore és Lucy Liu – nem tehetségtelen, de itt inkább reklámarcként funkcionálnak, mint valódi karakterként. A film vizuális túltolása és az állandó „menőségre” való ráfeszülés annyira művi, hogy az már fáj. És mégis… valamiért populáris lett. Talán a klipes esztétika, talán a nosztalgikus feelgood hatás, talán a soundtrack, de valami megmentette a süllyesztőtől. Vagy legalábbis késleltette a megérdem... több»
A kultikus erotikus thriller A film, ahol Sharon Stone nem játszik, hanem belép a filmtörténelembe, nem ajtón át, hanem lábak között. Nemcsak levetkőzi a ruháit, hanem a szerepei határait is. Catherine Tramell nem karakter, hanem maga a megtestesült "femme fatale"; a végzet asszonya, aki nemcsak a férfiak erejét, hanem a nézők ítélőképességét is kiforgatja. Stone kultikus, ikonikus, és félelmetesen intelligens. Ez az a film, amely éppúgy elmerül az emberi psziché legsötétebb zugainak erotikus bugyraiban, mint ahogy Hitchcock árnyékában is csúszkálva keresi az identitását, és valahogy közben mégis megtalálja. Michael Douglas alakítása pedig élete szerepe, és nem pusztán a színészi teljesítmény szintjén: ez a figura Dougl... több»
A mi lett volna, ha... nem lett volna ennyire steril? (5/10 – a multiverzum árnyékában elgurult kreativitás.)
A What If...? az a projekt, aminek már az ötlete önmagában izgalmasabb, mint a legtöbb, amit az MCU poszt-Endgame felhozatalában látunk. Multiverzum? Alternatív sorsok? Iron Man zombik között? Doctor Strange, aki végre tényleg darkos? Hát ez maga a kreatív orgia! Csak aztán jött a Marvel-gép, és elkezdte ledarálni.
A lehetőség megvolt. A formátum adott: animáció, egyedi epizódok, semmi sem szent, semmi sem végleges. A szabályokat bárhogy lehetett volna újraírni, de aztán jött a produceri realitás, és a kérdés már nem az volt, hogy mi lett volna, ha, hanem, hogy miért nem lett ebből több.
Az epizódok egy része tényleg érdekes: a Doctor S... több»
Csizmás Kandúr 2 – A halál árnyékában is lehet hősnek lenni (8,5/10 – mese, ami úgy szól gyerekekhez, hogy közben a felnőttek szorongását is simogatja.)
Ha valaki azt mondja pár éve, hogy a Shrek-univerzum egyik mellékkaraktere képes lesz egy egzisztenciális krízis köré épített, vizuálisan pazar, morálisan érett animációs filmmel visszatérni, hát legyintünk. Aztán jön Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság, és csendben beteszi a hátsó ajtón a DreamWorks legjobb filmjei közé.
Igen, a látványvilág első blikkre kísértetiesen hasonlít a Pókverzuméra – szaggatott FPS, kézzel festett hatás, felskiccelt fények –, de itt működik, saját karaktert ad neki. Míg Pókember dimenziók közt ugrál, Csizmás Kandúr életei közt billeg, és ez a különbség nemcsak esztétika... több»
Az a sci-fi, ami majdnem új műfajt nyitott… De inkább csak megnyitotta a kaput másoknak A ’90-es években a sci-fi még nem Marvel-ízekben úszott, hanem homokban, porban és időnként egyiptomi istenmaszkok mögé rejtett idegenekben. A Csillagkapu nem volt hibátlan, de valami olyat adott a műfajnak, amit kevesen: egyetlen szimbólum köré épített teljes univerzumot. Egy kaput, ami nemcsak térben, hanem koncepcióban is új világokat nyitott. Kurt Russell katonásan visszafogott, James Spader meg az örökösen hebegő tudós archetípusát hozza – és ez a kettős meglepően jól működik. A film vizuálisan még ma is vállalható: a díszletek, a kosztümök, Ra karaktere és az egész isten-idegen-emberi múlt összeolvasztása izgalmas koncepció, amit később a sorozat formált igazán kultikussá. A Csillagkap... több»
A galaxis peremén A Zsivány Egyes különös jószág. Olyan, mint egy köztes fejezet egy nagy regényben, amit utólag írtak hozzá, hogy ki legyen töltve egy űr az epikus cselekményben. A Star Wars univerzum kicsit sötétebb, földközelibb oldalát mutatja – szép gesztus, jó ötlet. Csak épp a film maga inkább „érdekes”, mint „nagyon jó”. A karakterek… Nos, ők inkább eszközök, mint személyiségek. Jyn Erso története elvileg érzelmes, de valahogy a film mégsem tud vele igazán mélyre menni. K-2SO szórakoztató, Cassian Andor funkcionális, a többiek emléktáblára valók – és nem azért, mert annyira szeretjük őket. Inkább, mert valahogy mindenki egy komor háttérfigurává válik a saját filmjében. És akkor megjelenik Darth Vader.... több»
28 Rick és Morty: Anime (2024)
A japánok az animációs filmek igazi királyai, de ezt a beteg, mégis szatirikus és intelligens agymenést, amilyen a Rick és Morty, csak az amerikaiak tudják összehozni. Valahogyan nem tudják megfogni a nyugati szatírát, erre a stílusra egyszerűen nincsenek berendezkedve, nem illik bele sehogy a modern japán kultúrába, és ez a végeredményen is nagyon látszik.