Nosztalgia, nosztalgia... Na kérem szépen, üljünk le egy percre, mert itt most egy klasszikus mese újrafeldolgozásáról lesz szó, amit úgy ismer mindenki, mint a... “Maugli, a dzsungel fia”! De most nem a kis bugyiban rohangáló rajzfilmgyerekről van szó, hanem a kicsit sötétebb tónusú verzióról. És igen, 6/10, de az is csak azért, mert már megettem közben egy Túró Rudit.
Szóval Maugli... Hát ő az a kis srác, aki ember létére farkasok között nőtt fel, ami nálunk, vidéken max. annyit jelentett volna, hogy az udvaron játszott a kutyával, de itt, a dzsungelben bizony ez élet-halál kérdése. A film nosztalgikus, mint egy régi tábortűzi sztori, amit már hallottál négyszer, csak most valaki beöltözött a meséléshez CGI-jelmezb... több»
Egyedül a nyomorban Ami azt illeti, egyáltalán nem ezt a filmet akartam letölteni, hanem a magyar "Délibábot". Fél óra múlva még mindig azt vártam, hogy mi a csuda folytán fog a főszereplőnk a lepukkant Macedóniából Hortobágyra kerülni, míg rá nem jöttem, hogy két különböző filmről van szó. Utólag visszatekintve persze egyáltalán nem probléma, mivel egy kifejezetten egyedi és mély drámát láthattam, aminek a magyar Délibáb a közelében sincsen.
A film elénk tárja, hogy az embertől független körülmények hatására miként lesz egy intelligens, jó lelkű kisfiúból egy kirekesztett bűnöző. Ennek azt kell, hogy mondjam, hitelt kell adjak, környezetemben nem egy példát láttam arra, hogy a tehetséges és jobb sorsra érdemes... több»
Kommersz darab Egyszer nézhető, de különösebben nem hagy nyomot maga után. Chris Pine és Michelle Rodriguez korrekt munkát végeznek, Pine kifejezetten laza és szórakoztató, hozza a tőle megszokott karizmát, és még valamiféle szív is van a karakterében. Michelle Rodriguez a szokásos „kemény nő” szerepben tündököl, amit már vagy tucatnyi filmben eljátszott, de legalább működik. Ők ketten mentik, ami menthető, mert a többiek teljesen felejthetőek, vagy rosszabbak.
Justice Smith konkrétan irritáló. Nem is kicsit, hanem olyan szinten, hogy ha valaki képes tőle élvezni egy filmet, az megérdemel egy külön elismerést. Egy ripacskodó, túljátszott, idegesítő karakter, akit minden jelenetben nehéz elviselni. Ha valam... több»
Szerethető AI film a 90-es évek végéről A maga korában sem forgatta fel a sci-fi műfaját, nem annyira filozofikus, mint mondjuk a Mesterséges értelem, de mégis egy rendkívül emberi és szerethető történet. Nem kifejezetten a mesterséges intelligenciáról szól, hanem arról, hogy mit is jelent embernek lenni.
Ha valaki más játszaná Andrew-t, a film fele ennyire sem működne. Robin Williams tökéletes választás volt a szerepre, hiszen megvan benne az a természetes melegség és játékosság, amely hitelessé teszi ezt a különleges karaktert. Andrew nem egy hideg, robotikus figura, hanem egy érző, gondolkodó lény, aki idővel egyre jobban hasonlít az emberekhez – talán jobban is, mint maguk az emberek.
A film egyik legnagyobb erénye az, hogy n... több»
A hős nem ember, hanem egy eszme Ez az a film, amely egyszerre működik képregényadaptációként, politikai thrillereként és egyfajta modernkori forradalmi kiáltványként. Nem egy klasszikus szuperhősfilm, és nem is akar az lenni. Itt nincs CGI-csatajelenet, nincs világot megmentő óriási robbanás, nincs egyértelműen jó vagy rossz oldal. Van viszont egy titokzatos, maszkos forradalmár, aki idézetekkel dobálózik, robbantásokkal kommunikál, és akinek eszméi sokkal tovább élnek, mint ő maga.
V nem egy hagyományos hős. Nem látjuk az arcát, nincs alteregója, nem tudjuk a valódi nevét, nem is igazán fontos, hogy ki ő – mert ő maga az eszme. Egy ember, aki egy diktatórikus rendszer ellen harcol, de nem a szokásos hollywoodi módon, hane... több»
10/10 – A pszichológiai manipuláció és az erőszak társadalmi kritikájának mesterműve Nem egy könnyen emészthető mozi, amit megnézel, majd másnapra el is felejted. Ez egy vizuális és intellektuális támadás, egy brutalitással, szatírával és mély társadalomkritikával átitatott mestermű, amely az emberi psziché legsötétebb bugyraiba kalauzol.
A film főszereplője Alex, egy intelligens, karizmatikus, de félelmetesen amorális fiatal, aki bandájával – a droogokkal – élvezettel vetíti rá a világra a saját, erőszakos vágyait. A film első felében szinte hipnotikus örömmel követjük végig a kegyetlenségeit, mert Kubrick mesterien manipulál minket: Alex szimpatikus, stílusos, sőt, humoros karakter, akit a néző akaratlanul is kedvelni kezd.
Aztán jön a fordulat. Az állam lecsap, és megkezd... több»
A 80-as évek csúcsa Ha valaha volt folytatás, amely túlszárnyalta az eredetit, akkor az A bolygó neve: Halál biztosan az. Ridley Scott Nyolcadik utas: a Halál című filmje egy lassan építkező, feszültséggel teli horror volt, de James Cameron fogta ezt az alapot, feltolta maximumra az adrenalinszintet, és elkészítette minden idők egyik legjobb akció sci-fijét.
Cameron nem egy szimpla másolatot csinált, hanem teljesen új megközelítést alkalmazott. Az első rész pszichológiai horrorja után itt egy háborús rémálmot kapunk: Ripley visszatér a xenomorphokkal hemzsegő LV-426-ra, de ezúttal nem egyedül, hanem egy csapatnyi tengerészgyalogossal. A gond? Az ellenfél egy egész hadseregnyi idegen, és ezúttal még a Királynő i... több»
Vannak filmek, amelyek időtálló klasszikusokként élnek az emlékezetünkben, és vannak olyanok, amelyek inkább csak a korszakukban működtek igazán. A Krokodil Dundee valahol a kettő között mozog – egy laza, könnyed akció-vígjáték, ami a maga idejében hatalmas siker volt, de ma már inkább egy kellemes nosztalgiahullám, mintsem kihagyhatatlan mestermű. A sztori egyszerű, de működik: egy amerikai újságírónő (Sue) Ausztráliába utazik, hogy megismerkedjen a vadon hírhedt fenegyerekével, Mick „Krokodil” Dundee-val, akit mindenki félig legendás vademberként ismer. A film első fele az ausztrál Outback poros, kietlen világában játszódik, ahol Dundee úgy mozog, mint egy született túlélő – krokodilokat g... több»
Spencer–Hill varázs Van az a film, amit bármikor elindítasz, és már az első pár perc után tudod, hogy ez az igazi – egy laza, szerethető, és garantáltan jókedvre derítő kaland a mester urak főszereplésével. A Mindent bele, fiúk! pontosan ilyen.
A történet? Egyszerű, mint egy jól irányzott Spencer-pofon. A két főhős ezúttal pilótaként dolgozik, de hamar kiderül, hogy sem a szabályok betartása, sem a hétköznapi munka nem az ő világuk. Egy szerencsés (vagy inkább szerencsétlen?) véletlen folytán összetűzésbe keverednek néhány fegyvercsempésszel és a hadsereggel, miközben próbálnak valahogy kimászni a slamasztikából. Persze a megoldás itt sem a diplomácia, hanem egy sor pofozkodás, verekedés és humoros beszólás.
De... több»
Ikonikus páros, laza kaland Ez az a film, amit ha egyszer láttál, utána garantáltan beugrik néhány ikonikus jelenet – Bud Spencer és Terence Hill párosa itt is zseniálisan működik, hozva azt a könnyed, mégis ütős hangulatot, amiért annyian szeretjük őket. A sztori nem különösebben bonyolult: Afrika, korrupt vadászok, némi állatvédelem és persze rengeteg ökölcsapás. De nem is ezért nézzük. A lényeg a Spencer–Hill dinamika, az egymás ugratása, a klasszikus verekedések, és persze a vidám, laza hangulat. Az egész film egy nosztalgikus utazás a '70-es évek olasz akció-vígjátékainak világába, ahol a bunyók koreográfiája pont annyira komoly, mint amennyire kell – azaz egyáltalán nem. 7/10 – nem a legjobb Spencer–Hill film, de... több»
Átlagos, de szerethető Ez egy tipikusan olyan film, amit jólesik megnézni egy vasárnap délután, egy kiadós ebéd után – nem világmegváltó, nem korszakalkotó, de valahogy mégis szerethető. Terence Hill és a saját fia, Jess Hill közös szereplése ad egy kis plusz érzelmi töltetet az egésznek, még ha a sztori nem is különösebben emelkedik ki a hasonló, ’90-es évekbeli családi kalandfilmek közül. A film maga egy egyszerű, de szórakoztató road movie, amelyben Hill karaktere és a fia egy ló miatt keveredik mindenféle kalamajkába. A humor visszafogottabb, mint a klasszikus Spencer–Hill bunyókban, de azért akad néhány jól eltalált pillanat. Az akciók inkább könnyedek, a történet kiszámítható, de mégis van egy sajátos hangul... több»
Bruce Willis Pluto Nash filmje Talán a kedvenc évtizedem a filmgyártásban a '90-es évek. Mind drámák, mind vígjátékok, mind animációs filmek, mind akciófilmek és blockbusterek tekintetében a legerősebb 10 év volt. Még egy felejthető romkom is többet ért, mint az Oscar-esővel jutalmazott Anora, és itt ne is beszéljünk olyan alkotásokról, mint a Forrest Gump, A remény rabjai vagy ha már blockbusterek, akkor a Jurassic Park. A '90-es évek egyik kedvenc "hétköznapi" akcióhőse Bruce Willis volt, aki bármibe belenyúlt, a karizmája vitte a filmet a hátán (na jó, azért ne túlozzunk, sok máson is múlott, hogy milyen lett egy adott film, de érthető, mire akarok kilyukadni), s ennek ellenére Bruce Willis beköszönt a Hudson Hawk c. f... több»
Minden idők legtöbbet elemzett űroperája, nem véletlenül, hiszen rendkívül precízen összerakott és átgondolt film, amire közel 60 év távlatából is hivatkoznak, egyes jelenetsorai pedig a popkultúra szerves részévé váltak. A precizitás nem véletlen, hiszen a híresen maximalista zseni, Stanley Kubrick munkáját dicséri, s a Ragyogás után talán az Űrodüsszeia a legismertebb filmje. Bravúros, ahogy már 60 évvel ezelőtt ennyire jól meg tudtak írni egy AI "karaktert", annak ellenére, hogy akkoriban egy ilyen dolog még javarészt csak elméleti síkon létezett. Na de mégis akkor mi a bajom a filmmel, ami miatt 3 csillagos értékelést ér, holott nem egy átlagos filmről beszélünk? A válasz az, hogy bár sz... több»
A Disney utolsó A Disney a ’90-es évek végére már kezdte elveszíteni azt a lendületet, amit az Aladdin–Oroszlánkirály–Herkules trióval még sikerült fenntartania. A stúdió érezte, hogy kell valami friss, valami új, de még nem jutottak el oda, hogy tövig nyomják a CGI-gázt, és minden filmet egy betanított algoritmussal írassanak meg. Így született meg a Mulan (1998), ami valahol a klasszikus Disney és a modern történetmesélés határán egyensúlyozik – és bár nem hibátlan, még mindig az egyik legjobb a korszak Disney-filmjei közül.
Őskori road movie Volt egyszer egy korszak, amikor a VHS-kazetta volt a gyerekszobák legféltettebb kincse, és ha egyszer beakadt a lejátszóba, az nagyobb tragédiának számított, mint amikor a tamagocsid elpusztult. Az őslények országa (1988) pedig pontosan az a film volt, amit rongyosra néztünk, visszatekergettünk, és minden egyes alkalommal ugyanúgy megkönnyeztünk.
Egy igazi érzelmi hullámvasút, egy ősfilmes road movie, amiben árva kis dínók menekülnek, vándorolnak, és közben annyira összenőnek a nézővel, hogy még harminc év után is libabőrös leszel, ha meghallod a Somewhere Out There dallamait.
Aztán ott van a nosztalgiafaktor: azok a kézzel rajzolt, meleg tónusú hátterek, amikhez foghatót a mai CGI-túltolt... több»
72 Maugli, a dzsungel fia (1994)
Na kérem szépen, üljünk le egy percre, mert itt most egy klasszikus mese újrafeldolgozásáról lesz szó, amit úgy ismer mindenki, mint a... “Maugli, a dzsungel fia”! De most nem a kis bugyiban rohangáló rajzfilmgyerekről van szó, hanem a kicsit sötétebb tónusú verzióról. És igen, 6/10, de az is csak azért, mert már megettem közben egy Túró Rudit. Szóval Maugli... Hát ő az a kis srác, aki ember létére farkasok között nőtt fel, ami nálunk, vidéken max. annyit jelentett volna, hogy az udvaron játszott a kutyával, de itt, a dzsungelben bizony ez élet-halál kérdése. A film nosztalgikus, mint egy régi tábortűzi sztori, amit már hallottál négyszer, csak most valaki beöltözött a meséléshez CGI-jelmezb... több»