Fekete Gandalf

Az utolsó YA franchise
(6,5/10 – futás, rejtély és egy kis identitáskeresés) Amikor 2014-ben kijött Az útvesztő, már túl voltunk a Hunger Games első sokkján, a Twilight-őrület lecsengett, és Hollywood teljes erőből kereste a következő nagy ifjúsági franchise-t. És lám, jött ez a film, ami nem vámpíros-romantikus, nem dívák harca, hanem egy szigorúan fiúközpontú, klausztrofóbiás sci-fi kaland, aminek már az alaphelyzete is izgalmas: egy csapat emlékezetét vesztett fiú egy folyamatosan változó labirintus közepén. És semmit sem tudunk. Ők sem. Ettől pedig működik. A rejtélyes hangulat, a minimális expozíció és a fokozatos világépítés mind erősségei a filmnek. Nem akar mindent azonnal a néző arcába tolni, hanem hagyja... több»

A staféta nem egy bot, amit csak úgy odadobsz valakinek
Ez a film nem rossz. Nem bánt, nem sért, nem okoz maradandó lelki károsodást, sőt néha még szórakoztat is. De közben ott van az az érzés, mint amikor egy régi zenekar újra összeáll, de a régi énekes már nincs ott, csak valaki, aki hasonló hangon próbálja eltolni a klasszikusokat. Igen, ismerős. Igen, profi. De a varázslat már elköltözött. Po karaktere ebben a részben – és most tessék kapaszkodni – kvázi egy HR-osztály által jóváhagyott vezetői tréningen vesz részt. Az egész film arról szól, hogy mikor jön el az idő, amikor a hősnek nem harcolnia kell, hanem kinevelni a következő generációt. Ez egyébként egy izgalmas kérdés lenne…, ha nem tálalnák úgy, mint egy üzleti coaching szemináriumon. ... több»

A háború vége: egy trilógia méltó, de már kevésbé varázslatos búcsúja
Valahogy úgy ültem le megnézni a filmet, mint amikor az ember egy nagyregény utolsó fejezetéhez ér. Tudja, hogy elkerülhetetlen a vég, kíváncsi is, de közben ott motoszkál benne valami nosztalgikus szomorúság – talán már nem fog úgy ütni, mint az elején. És valóban, ütött, csak már nem a gyomorba, hanem valahová hátra, a vállra. Mintha azt mondaná: „Láttad, végigcsináltuk. Nem volt hibátlan, de tisztességes volt”. A film maga technikailag még mindig lenyűgöző. Andy Serkis mozgásában, a majmok mimikájában, a világ sötét tónusaiban ott van az a minőség, amit a trilógia eddigi részeiben is megszoktunk. A látvány egy pillanatra sem engedi el a nézőt, és még mindig képes elhitetni, hogy ez a vilá... több»

A kedves klasszikus
A Macskarisztokraták azon ritka Disney-klasszikusok egyike, amely nem harsány, nem túlzsúfolt, és mégis pontosan tudja, mit akar. Egy kedves, bájos mese, amelynek minden kockájából árad az a kézzel rajzolt melegség, amit a mai CGI-túltelített világ már alig-alig ismer. Itt még minden ceruzavonásnak súlya van, minden mozdulat mögött ott van egy emberi kéz, egy valódi rajzoló lelke. A történet nem különösebben bonyolult – elegáns párizsi macskacsalád, örökség, gonosz komornyik, meg egy kis jazz –, de éppen ez a finomság adja az erejét. Nem akar több lenni, mint ami: egy hangulatos, zenei motívumokkal átszőtt mese, amelynek főhősei ugyan macskák, de viselkedésük és kapcsolataik sokkal emberibbe... több»

Nem minden kard, ami fénylik
Anno, mikor megnéztem, az járt a fejemben, hogy ez az a film, ami úgy próbál izzadtságszagúan menő lenni, hogy közben elfelejti, mitől volt kultikus az eredeti. Jason Momoa hozza az izmokat, a hörgést, meg azt a nézést, amivel el lehetne olvasztani egy kardot, de sajnos a rendezés körülbelül annyira karakteres, mint egy lecsupaszított fakard. A történet csapong, mintha valaki egy Dungeons & Dragons-játékot próbálna improvizálni, csak közben folyamatosan kiesik a karakteréből. A gonosz sablonos, a motivációk instant porból kevert fantasy-klisék, a mellékszereplők meg úgy tűnnek el a sztoriból, mint nyílvessző a CGI-ködben. A párbeszédek olyanok, mintha egy heavy metal album tracklistjéből rak... több»

Szórakoztató átlagfilm
Az az ötlet, hogy az emberi agy tíz százalékát használjuk, már régóta megcáfolt badarság, de a film mégis ezzel próbál operálni, és ebből próbál látványos akció-sci-fit faragni. A baj csak az, hogy ez az egész intellektuálisan annyira üres, hogy az ember érzi: a forgatókönyv nem akar többet, csak gyorsan végigszaladni egy nagyon művi és felszínes filozofáláson. Scarlett Johansson kiváló színésznő, de ebben a szerepben nincs igazán lehetősége megmutatni azt, amit tud. Lucy karaktere gyakorlatilag egyre kevésbé ember, így az érzelmi játék fokozatosan elhal, a végére pedig már inkább egy hideg számítógép arcát látjuk. Talán ez volt a cél, de ettől az alakítás is személytelennek és laposnak hat.... több»

Súlytalan montázs ismert színészekkel
Fogjuk meg a gyémántcsákányt meg a nézői elvárásainkat, és menjünk be szépen a moziba – mert most Minecraft-filmet csináltak! Igen, jól hallottad. Filmet. Minecraftból. Az a játék, ahol egy kocka beleüt egy másik kockába, aztán abból kastély lesz. Vagy disznó. Vagy lávató. 4/10 – de ezt is csak azért, mert a látvány olyan, mintha egy kilencéves grafikusgyerek megkapta volna a Pixar összes gépét, és azt mondták volna neki: "Na, alkoss valami szépet, de ne zavarjuk meg sztorival!". Miről is szólt? – kérdezném én is, ha láttam volna valamit a történetből, de hát kérem, itt az égvilágon semmiről nem szól. Egy rakás karakter ugrál, épít, esik-kel, aztán van valami világmegmentés, meg egy creeper,... több»

Tipikus egyszernézős
Volt idő, mikor ez sem számított rossz filmnek, de mentségemre szóljon, hogy akkoriban, mikor egy vasárnap esti tévéadáskor nem is nagyon volt más. Aki emlékszik erre az időszakra (3 csatorna, amelyből kettőn sugároztak valamiféle vasárnap esti filmet, ezt leszámítva legfeljebb különböző ünnepnapokon lehetett látni "mozifilmet"). Az idő nem igazán állt jól neki, meg hát úgy eleve sem a főszereplő, sem a cselekmény nem egy nagy eresztés, ennek ellenére nosztalgiából kiosztok neki 3 csillagot, mert szórakoztatófaktora még talán mai szemmel nézve is van egy kevés.

Nosztalgia, nosztalgia...
Na kérem szépen, üljünk le egy percre, mert itt most egy klasszikus mese újrafeldolgozásáról lesz szó, amit úgy ismer mindenki, mint a... “Maugli, a dzsungel fia”! De most nem a kis bugyiban rohangáló rajzfilmgyerekről van szó, hanem a kicsit sötétebb tónusú verzióról. És igen, 6/10, de az is csak azért, mert már megettem közben egy Túró Rudit. Szóval Maugli... Hát ő az a kis srác, aki ember létére farkasok között nőtt fel, ami nálunk, vidéken max. annyit jelentett volna, hogy az udvaron játszott a kutyával, de itt, a dzsungelben bizony ez élet-halál kérdése. A film nosztalgikus, mint egy régi tábortűzi sztori, amit már hallottál négyszer, csak most valaki beöltözött a meséléshez CGI-jelmezb... több»

Egyedül a nyomorban
Ami azt illeti, egyáltalán nem ezt a filmet akartam letölteni, hanem a magyar "Délibábot". Fél óra múlva még mindig azt vártam, hogy mi a csuda folytán fog a főszereplőnk a lepukkant Macedóniából Hortobágyra kerülni, míg rá nem jöttem, hogy két különböző filmről van szó. Utólag visszatekintve persze egyáltalán nem probléma, mivel egy kifejezetten egyedi és mély drámát láthattam, aminek a magyar Délibáb a közelében sincsen. A film elénk tárja, hogy az embertől független körülmények hatására miként lesz egy intelligens, jó lelkű kisfiúból egy kirekesztett bűnöző. Ennek azt kell, hogy mondjam, hitelt kell adjak, környezetemben nem egy példát láttam arra, hogy a tehetséges és jobb sorsra érdemes... több»

Kommersz darab
Egyszer nézhető, de különösebben nem hagy nyomot maga után. Chris Pine és Michelle Rodriguez korrekt munkát végeznek, Pine kifejezetten laza és szórakoztató, hozza a tőle megszokott karizmát, és még valamiféle szív is van a karakterében. Michelle Rodriguez a szokásos „kemény nő” szerepben tündököl, amit már vagy tucatnyi filmben eljátszott, de legalább működik. Ők ketten mentik, ami menthető, mert a többiek teljesen felejthetőek, vagy rosszabbak. Justice Smith konkrétan irritáló. Nem is kicsit, hanem olyan szinten, hogy ha valaki képes tőle élvezni egy filmet, az megérdemel egy külön elismerést. Egy ripacskodó, túljátszott, idegesítő karakter, akit minden jelenetben nehéz elviselni. Ha valam... több»

Szerethető AI film a 90-es évek végéről
A maga korában sem forgatta fel a sci-fi műfaját, nem annyira filozofikus, mint mondjuk a Mesterséges értelem, de mégis egy rendkívül emberi és szerethető történet. Nem kifejezetten a mesterséges intelligenciáról szól, hanem arról, hogy mit is jelent embernek lenni. Ha valaki más játszaná Andrew-t, a film fele ennyire sem működne. Robin Williams tökéletes választás volt a szerepre, hiszen megvan benne az a természetes melegség és játékosság, amely hitelessé teszi ezt a különleges karaktert. Andrew nem egy hideg, robotikus figura, hanem egy érző, gondolkodó lény, aki idővel egyre jobban hasonlít az emberekhez – talán jobban is, mint maguk az emberek. A film egyik legnagyobb erénye az, hogy n... több»

A hős nem ember, hanem egy eszme
Ez az a film, amely egyszerre működik képregényadaptációként, politikai thrillereként és egyfajta modernkori forradalmi kiáltványként. Nem egy klasszikus szuperhősfilm, és nem is akar az lenni. Itt nincs CGI-csatajelenet, nincs világot megmentő óriási robbanás, nincs egyértelműen jó vagy rossz oldal. Van viszont egy titokzatos, maszkos forradalmár, aki idézetekkel dobálózik, robbantásokkal kommunikál, és akinek eszméi sokkal tovább élnek, mint ő maga. V nem egy hagyományos hős. Nem látjuk az arcát, nincs alteregója, nem tudjuk a valódi nevét, nem is igazán fontos, hogy ki ő – mert ő maga az eszme. Egy ember, aki egy diktatórikus rendszer ellen harcol, de nem a szokásos hollywoodi módon, hane... több»

10/10 – A pszichológiai manipuláció és az erőszak társadalmi kritikájának mesterműve
Nem egy könnyen emészthető mozi, amit megnézel, majd másnapra el is felejted. Ez egy vizuális és intellektuális támadás, egy brutalitással, szatírával és mély társadalomkritikával átitatott mestermű, amely az emberi psziché legsötétebb bugyraiba kalauzol. A film főszereplője Alex, egy intelligens, karizmatikus, de félelmetesen amorális fiatal, aki bandájával – a droogokkal – élvezettel vetíti rá a világra a saját, erőszakos vágyait. A film első felében szinte hipnotikus örömmel követjük végig a kegyetlenségeit, mert Kubrick mesterien manipulál minket: Alex szimpatikus, stílusos, sőt, humoros karakter, akit a néző akaratlanul is kedvelni kezd. Aztán jön a fordulat. Az állam lecsap, és megkezd... több»

A 80-as évek csúcsa
Ha valaha volt folytatás, amely túlszárnyalta az eredetit, akkor az A bolygó neve: Halál biztosan az. Ridley Scott Nyolcadik utas: a Halál című filmje egy lassan építkező, feszültséggel teli horror volt, de James Cameron fogta ezt az alapot, feltolta maximumra az adrenalinszintet, és elkészítette minden idők egyik legjobb akció sci-fijét. Cameron nem egy szimpla másolatot csinált, hanem teljesen új megközelítést alkalmazott. Az első rész pszichológiai horrorja után itt egy háborús rémálmot kapunk: Ripley visszatér a xenomorphokkal hemzsegő LV-426-ra, de ezúttal nem egyedül, hanem egy csapatnyi tengerészgyalogossal. A gond? Az ellenfél egy egész hadseregnyi idegen, és ezúttal még a Királynő i... több»

Vannak filmek, amelyek időtálló klasszikusokként élnek az emlékezetünkben, és vannak olyanok, amelyek inkább csak a korszakukban működtek igazán. A Krokodil Dundee valahol a kettő között mozog – egy laza, könnyed akció-vígjáték, ami a maga idejében hatalmas siker volt, de ma már inkább egy kellemes nosztalgiahullám, mintsem kihagyhatatlan mestermű. A sztori egyszerű, de működik: egy amerikai újságírónő (Sue) Ausztráliába utazik, hogy megismerkedjen a vadon hírhedt fenegyerekével, Mick „Krokodil” Dundee-val, akit mindenki félig legendás vademberként ismer. A film első fele az ausztrál Outback poros, kietlen világában játszódik, ahol Dundee úgy mozog, mint egy született túlélő – krokodilokat g... több»

Spencer–Hill varázs
Van az a film, amit bármikor elindítasz, és már az első pár perc után tudod, hogy ez az igazi – egy laza, szerethető, és garantáltan jókedvre derítő kaland a mester urak főszereplésével. A Mindent bele, fiúk! pontosan ilyen. A történet? Egyszerű, mint egy jól irányzott Spencer-pofon. A két főhős ezúttal pilótaként dolgozik, de hamar kiderül, hogy sem a szabályok betartása, sem a hétköznapi munka nem az ő világuk. Egy szerencsés (vagy inkább szerencsétlen?) véletlen folytán összetűzésbe keverednek néhány fegyvercsempésszel és a hadsereggel, miközben próbálnak valahogy kimászni a slamasztikából. Persze a megoldás itt sem a diplomácia, hanem egy sor pofozkodás, verekedés és humoros beszólás. De... több»

Ikonikus páros, laza kaland
Ez az a film, amit ha egyszer láttál, utána garantáltan beugrik néhány ikonikus jelenet – Bud Spencer és Terence Hill párosa itt is zseniálisan működik, hozva azt a könnyed, mégis ütős hangulatot, amiért annyian szeretjük őket. A sztori nem különösebben bonyolult: Afrika, korrupt vadászok, némi állatvédelem és persze rengeteg ökölcsapás. De nem is ezért nézzük. A lényeg a Spencer–Hill dinamika, az egymás ugratása, a klasszikus verekedések, és persze a vidám, laza hangulat. Az egész film egy nosztalgikus utazás a '70-es évek olasz akció-vígjátékainak világába, ahol a bunyók koreográfiája pont annyira komoly, mint amennyire kell – azaz egyáltalán nem. 7/10 – nem a legjobb Spencer–Hill film, de... több»

Átlagos, de szerethető
Ez egy tipikusan olyan film, amit jólesik megnézni egy vasárnap délután, egy kiadós ebéd után – nem világmegváltó, nem korszakalkotó, de valahogy mégis szerethető. Terence Hill és a saját fia, Jess Hill közös szereplése ad egy kis plusz érzelmi töltetet az egésznek, még ha a sztori nem is különösebben emelkedik ki a hasonló, ’90-es évekbeli családi kalandfilmek közül. A film maga egy egyszerű, de szórakoztató road movie, amelyben Hill karaktere és a fia egy ló miatt keveredik mindenféle kalamajkába. A humor visszafogottabb, mint a klasszikus Spencer–Hill bunyókban, de azért akad néhány jól eltalált pillanat. Az akciók inkább könnyedek, a történet kiszámítható, de mégis van egy sajátos hangul... több»

Bruce Willis Pluto Nash filmje
Talán a kedvenc évtizedem a filmgyártásban a '90-es évek. Mind drámák, mind vígjátékok, mind animációs filmek, mind akciófilmek és blockbusterek tekintetében a legerősebb 10 év volt. Még egy felejthető romkom is többet ért, mint az Oscar-esővel jutalmazott Anora, és itt ne is beszéljünk olyan alkotásokról, mint a Forrest Gump, A remény rabjai vagy ha már blockbusterek, akkor a Jurassic Park. A '90-es évek egyik kedvenc "hétköznapi" akcióhőse Bruce Willis volt, aki bármibe belenyúlt, a karizmája vitte a filmet a hátán (na jó, azért ne túlozzunk, sok máson is múlott, hogy milyen lett egy adott film, de érthető, mire akarok kilyukadni), s ennek ellenére Bruce Willis beköszönt a Hudson Hawk c. f... több»