Az ember szeretné elfelejteni... A helyzet az, hogy ez a film nemcsak mellényúlt, hanem még rá is markolt a rossz ízlésre. Minden jelenetből ordít a „jó lesz ez így is” mentalitás, a színészi játék túlzó, de nem elég vicces ahhoz, hogy szándékosan rossznak hasson. Kétségbeesett ripacskodás folyik a vásznon, mintha egy el nem fogadott kabarévázlat próbálna meg egész estés filmmé dagadni, csak épp minden percével egyre laposabbra ül.
Az ötlet – időutazás, történelmi figurák, fergetegesnek szánt gegparádé – valaha talán izgalmas lehetett egy kocsmában egy sör mellett. De aztán jött a forgatókönyv, és mindent kihúzott belőle, ami él, ami mozgat. Ami maradt, az egy üres csörgődob – hangos, de tartalom nélkül.
Ez nem az a fajta r... több»
Az elfelejtett átlagfilm „Majdnem” kreatív megközelítéssel játszott el a gondolattal, hogy mi történne, ha három középiskolás srác pszi-erőkre tenne szert. Talán már ez a mondat is nosztalgiát kéne, hogy ébresszen, de nem teszi. Mert a Chronicle tipikusan az a film, ami akkoriban valami újat akart mondani, aztán eltűnt a süllyesztőben, és ma már alig emlékszik rá valaki. Nem mintha rossz lenne, csak… nem marad meg. A found footage forma és a kamaszkori belső feszültségek érdekes elegyet alkothattak volna, ha lenne valami valódi érzelmi töltet a karakterek mögött. De a film nem mer igazán közel menni, inkább csak mutatja, mint egy biztonsági kamera, ahogy a tragédia épül. Hideg, technikás, ügyes, és szinte teljesen l... több»
Brutális és nyers, de mégis unalmas Ez a film olyan, mintha Bruce Banner lelki válságát egy másfél órás slow motion vívódásban akarnánk megérteni, miközben egy 4 méteres zöld fickó palacsintává csapkod tankokat. Szóval elég vegyes a szőlő. A látvány akkoriban tényleg odacsapott. CGI-ből annyi volt, hogy a vágó szerintem csak renderelés közben ivott kávét. Az akciók nyersek, mégsem vagányak, inkább valahogy steril minden. Bruce apakomplexusai, genetikai beütései és a fél filozófiai monológok... Hát, nem mondom, hogy ne próbálkozott Ang Lee, de azért ezt így Marvelnek eladni? Kicsit olyan, mint amikor dzsesszt játszanak egy gyerekszülinapi bulin. És igen fura az, hogy a film közben végig azt érzed, hogy történik valami fontos, d... több»
A közepes Netflix-film megtestesülése Vannak filmek, amelyek semmiben sem igazán rosszak vagy jók – épp ezért nem is emlékezetesek. Olyan, mintha mesterséges intelligencia tervezte volna meg a tökéletesen felejthető streaming-élményt: van benne egy kis romantika, egy csipetnyi mediterrán báj, némi humor és néhány túljátszott érzelmi pillanat. De egy percig sem okoz valódi meglepetést, tét nélkül, üresjáratban telik el a játékidő.
A történet egy valós folyamaton alapul: 1 euróért ingatlant vásárolhatsz Olaszország elöregedő és elnéptelenedő településein. Ezen lehetőséget rengeteg amerikai megragadta, s az olaszok kezdték megunni a betelepült "turistákat". A Netflix – kapva ezen a helyzeten – összehozott erről is egy érzékenyítő ... több»
A maga idejében is ciki volt Ez a film 2003-ban már olyan volt, mint egy öltönyös fickó a diszkóban: nagyon próbálkozik, de nem érzi a ritmust. Charlie angyalai úgy viselkedik, mintha Tarantino és a Spice Girls közösen álmodtak volna meg egy akciófilmet, de egyikük sem volt józan. A három főszereplő – Cameron Diaz, Drew Barrymore és Lucy Liu – nem tehetségtelen, de itt inkább reklámarcként funkcionálnak, mint valódi karakterként. A film vizuális túltolása és az állandó „menőségre” való ráfeszülés annyira művi, hogy az már fáj. És mégis… valamiért populáris lett. Talán a klipes esztétika, talán a nosztalgikus feelgood hatás, talán a soundtrack, de valami megmentette a süllyesztőtől. Vagy legalábbis késleltette a megérdem... több»
A kultikus erotikus thriller A film, ahol Sharon Stone nem játszik, hanem belép a filmtörténelembe, nem ajtón át, hanem lábak között. Nemcsak levetkőzi a ruháit, hanem a szerepei határait is. Catherine Tramell nem karakter, hanem maga a megtestesült "femme fatale"; a végzet asszonya, aki nemcsak a férfiak erejét, hanem a nézők ítélőképességét is kiforgatja. Stone kultikus, ikonikus, és félelmetesen intelligens. Ez az a film, amely éppúgy elmerül az emberi psziché legsötétebb zugainak erotikus bugyraiban, mint ahogy Hitchcock árnyékában is csúszkálva keresi az identitását, és valahogy közben mégis megtalálja. Michael Douglas alakítása pedig élete szerepe, és nem pusztán a színészi teljesítmény szintjén: ez a figura Dougl... több»
A mi lett volna, ha... nem lett volna ennyire steril? (5/10 – a multiverzum árnyékában elgurult kreativitás.)
A What If...? az a projekt, aminek már az ötlete önmagában izgalmasabb, mint a legtöbb, amit az MCU poszt-Endgame felhozatalában látunk. Multiverzum? Alternatív sorsok? Iron Man zombik között? Doctor Strange, aki végre tényleg darkos? Hát ez maga a kreatív orgia! Csak aztán jött a Marvel-gép, és elkezdte ledarálni.
A lehetőség megvolt. A formátum adott: animáció, egyedi epizódok, semmi sem szent, semmi sem végleges. A szabályokat bárhogy lehetett volna újraírni, de aztán jött a produceri realitás, és a kérdés már nem az volt, hogy mi lett volna, ha, hanem, hogy miért nem lett ebből több.
Az epizódok egy része tényleg érdekes: a Doctor S... több»
Csizmás Kandúr 2 – A halál árnyékában is lehet hősnek lenni (8,5/10 – mese, ami úgy szól gyerekekhez, hogy közben a felnőttek szorongását is simogatja.)
Ha valaki azt mondja pár éve, hogy a Shrek-univerzum egyik mellékkaraktere képes lesz egy egzisztenciális krízis köré épített, vizuálisan pazar, morálisan érett animációs filmmel visszatérni, hát legyintünk. Aztán jön Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság, és csendben beteszi a hátsó ajtón a DreamWorks legjobb filmjei közé.
Igen, a látványvilág első blikkre kísértetiesen hasonlít a Pókverzuméra – szaggatott FPS, kézzel festett hatás, felskiccelt fények –, de itt működik, saját karaktert ad neki. Míg Pókember dimenziók közt ugrál, Csizmás Kandúr életei közt billeg, és ez a különbség nemcsak esztétika... több»
Az a sci-fi, ami majdnem új műfajt nyitott… De inkább csak megnyitotta a kaput másoknak A ’90-es években a sci-fi még nem Marvel-ízekben úszott, hanem homokban, porban és időnként egyiptomi istenmaszkok mögé rejtett idegenekben. A Csillagkapu nem volt hibátlan, de valami olyat adott a műfajnak, amit kevesen: egyetlen szimbólum köré épített teljes univerzumot. Egy kaput, ami nemcsak térben, hanem koncepcióban is új világokat nyitott. Kurt Russell katonásan visszafogott, James Spader meg az örökösen hebegő tudós archetípusát hozza – és ez a kettős meglepően jól működik. A film vizuálisan még ma is vállalható: a díszletek, a kosztümök, Ra karaktere és az egész isten-idegen-emberi múlt összeolvasztása izgalmas koncepció, amit később a sorozat formált igazán kultikussá. A Csillagkap... több»
A galaxis peremén A Zsivány Egyes különös jószág. Olyan, mint egy köztes fejezet egy nagy regényben, amit utólag írtak hozzá, hogy ki legyen töltve egy űr az epikus cselekményben. A Star Wars univerzum kicsit sötétebb, földközelibb oldalát mutatja – szép gesztus, jó ötlet. Csak épp a film maga inkább „érdekes”, mint „nagyon jó”. A karakterek… Nos, ők inkább eszközök, mint személyiségek. Jyn Erso története elvileg érzelmes, de valahogy a film mégsem tud vele igazán mélyre menni. K-2SO szórakoztató, Cassian Andor funkcionális, a többiek emléktáblára valók – és nem azért, mert annyira szeretjük őket. Inkább, mert valahogy mindenki egy komor háttérfigurává válik a saját filmjében. És akkor megjelenik Darth Vader.... több»
Az utolsó YA franchise (6,5/10 – futás, rejtély és egy kis identitáskeresés)
Amikor 2014-ben kijött Az útvesztő, már túl voltunk a Hunger Games első sokkján, a Twilight-őrület lecsengett, és Hollywood teljes erőből kereste a következő nagy ifjúsági franchise-t. És lám, jött ez a film, ami nem vámpíros-romantikus, nem dívák harca, hanem egy szigorúan fiúközpontú, klausztrofóbiás sci-fi kaland, aminek már az alaphelyzete is izgalmas: egy csapat emlékezetét vesztett fiú egy folyamatosan változó labirintus közepén. És semmit sem tudunk. Ők sem. Ettől pedig működik.
A rejtélyes hangulat, a minimális expozíció és a fokozatos világépítés mind erősségei a filmnek. Nem akar mindent azonnal a néző arcába tolni, hanem hagyja... több»
A staféta nem egy bot, amit csak úgy odadobsz valakinek Ez a film nem rossz. Nem bánt, nem sért, nem okoz maradandó lelki károsodást, sőt néha még szórakoztat is. De közben ott van az az érzés, mint amikor egy régi zenekar újra összeáll, de a régi énekes már nincs ott, csak valaki, aki hasonló hangon próbálja eltolni a klasszikusokat. Igen, ismerős. Igen, profi. De a varázslat már elköltözött.
Po karaktere ebben a részben – és most tessék kapaszkodni – kvázi egy HR-osztály által jóváhagyott vezetői tréningen vesz részt. Az egész film arról szól, hogy mikor jön el az idő, amikor a hősnek nem harcolnia kell, hanem kinevelni a következő generációt. Ez egyébként egy izgalmas kérdés lenne…, ha nem tálalnák úgy, mint egy üzleti coaching szemináriumon.
... több»
A háború vége: egy trilógia méltó, de már kevésbé varázslatos búcsúja Valahogy úgy ültem le megnézni a filmet, mint amikor az ember egy nagyregény utolsó fejezetéhez ér. Tudja, hogy elkerülhetetlen a vég, kíváncsi is, de közben ott motoszkál benne valami nosztalgikus szomorúság – talán már nem fog úgy ütni, mint az elején. És valóban, ütött, csak már nem a gyomorba, hanem valahová hátra, a vállra. Mintha azt mondaná: „Láttad, végigcsináltuk. Nem volt hibátlan, de tisztességes volt”.
A film maga technikailag még mindig lenyűgöző. Andy Serkis mozgásában, a majmok mimikájában, a világ sötét tónusaiban ott van az a minőség, amit a trilógia eddigi részeiben is megszoktunk. A látvány egy pillanatra sem engedi el a nézőt, és még mindig képes elhitetni, hogy ez a vilá... több»
A kedves klasszikus A Macskarisztokraták azon ritka Disney-klasszikusok egyike, amely nem harsány, nem túlzsúfolt, és mégis pontosan tudja, mit akar. Egy kedves, bájos mese, amelynek minden kockájából árad az a kézzel rajzolt melegség, amit a mai CGI-túltelített világ már alig-alig ismer. Itt még minden ceruzavonásnak súlya van, minden mozdulat mögött ott van egy emberi kéz, egy valódi rajzoló lelke. A történet nem különösebben bonyolult – elegáns párizsi macskacsalád, örökség, gonosz komornyik, meg egy kis jazz –, de éppen ez a finomság adja az erejét. Nem akar több lenni, mint ami: egy hangulatos, zenei motívumokkal átszőtt mese, amelynek főhősei ugyan macskák, de viselkedésük és kapcsolataik sokkal emberibbe... több»
Nem minden kard, ami fénylik Anno, mikor megnéztem, az járt a fejemben, hogy ez az a film, ami úgy próbál izzadtságszagúan menő lenni, hogy közben elfelejti, mitől volt kultikus az eredeti. Jason Momoa hozza az izmokat, a hörgést, meg azt a nézést, amivel el lehetne olvasztani egy kardot, de sajnos a rendezés körülbelül annyira karakteres, mint egy lecsupaszított fakard.
A történet csapong, mintha valaki egy Dungeons & Dragons-játékot próbálna improvizálni, csak közben folyamatosan kiesik a karakteréből. A gonosz sablonos, a motivációk instant porból kevert fantasy-klisék, a mellékszereplők meg úgy tűnnek el a sztoriból, mint nyílvessző a CGI-ködben. A párbeszédek olyanok, mintha egy heavy metal album tracklistjéből rak... több»
Szórakoztató átlagfilm Az az ötlet, hogy az emberi agy tíz százalékát használjuk, már régóta megcáfolt badarság, de a film mégis ezzel próbál operálni, és ebből próbál látványos akció-sci-fit faragni. A baj csak az, hogy ez az egész intellektuálisan annyira üres, hogy az ember érzi: a forgatókönyv nem akar többet, csak gyorsan végigszaladni egy nagyon művi és felszínes filozofáláson. Scarlett Johansson kiváló színésznő, de ebben a szerepben nincs igazán lehetősége megmutatni azt, amit tud. Lucy karaktere gyakorlatilag egyre kevésbé ember, így az érzelmi játék fokozatosan elhal, a végére pedig már inkább egy hideg számítógép arcát látjuk. Talán ez volt a cél, de ettől az alakítás is személytelennek és laposnak hat.... több»
Súlytalan montázs ismert színészekkel Fogjuk meg a gyémántcsákányt meg a nézői elvárásainkat, és menjünk be szépen a moziba – mert most Minecraft-filmet csináltak! Igen, jól hallottad. Filmet. Minecraftból. Az a játék, ahol egy kocka beleüt egy másik kockába, aztán abból kastély lesz. Vagy disznó. Vagy lávató.
4/10 – de ezt is csak azért, mert a látvány olyan, mintha egy kilencéves grafikusgyerek megkapta volna a Pixar összes gépét, és azt mondták volna neki: "Na, alkoss valami szépet, de ne zavarjuk meg sztorival!".
Miről is szólt? – kérdezném én is, ha láttam volna valamit a történetből, de hát kérem, itt az égvilágon semmiről nem szól. Egy rakás karakter ugrál, épít, esik-kel, aztán van valami világmegmentés, meg egy creeper,... több»
Tipikus egyszernézős Volt idő, mikor ez sem számított rossz filmnek, de mentségemre szóljon, hogy akkoriban, mikor egy vasárnap esti tévéadáskor nem is nagyon volt más. Aki emlékszik erre az időszakra (3 csatorna, amelyből kettőn sugároztak valamiféle vasárnap esti filmet, ezt leszámítva legfeljebb különböző ünnepnapokon lehetett látni "mozifilmet"). Az idő nem igazán állt jól neki, meg hát úgy eleve sem a főszereplő, sem a cselekmény nem egy nagy eresztés, ennek ellenére nosztalgiából kiosztok neki 3 csillagot, mert szórakoztatófaktora még talán mai szemmel nézve is van egy kevés.
55 Le a fejjel! (2005)
A helyzet az, hogy ez a film nemcsak mellényúlt, hanem még rá is markolt a rossz ízlésre. Minden jelenetből ordít a „jó lesz ez így is” mentalitás, a színészi játék túlzó, de nem elég vicces ahhoz, hogy szándékosan rossznak hasson. Kétségbeesett ripacskodás folyik a vásznon, mintha egy el nem fogadott kabarévázlat próbálna meg egész estés filmmé dagadni, csak épp minden percével egyre laposabbra ül. Az ötlet – időutazás, történelmi figurák, fergetegesnek szánt gegparádé – valaha talán izgalmas lehetett egy kocsmában egy sör mellett. De aztán jött a forgatókönyv, és mindent kihúzott belőle, ami él, ami mozgat. Ami maradt, az egy üres csörgődob – hangos, de tartalom nélkül. Ez nem az a fajta r... több»