Clint Eastwood jön, csinál egy filmet, és mindenki maga alá csinál - Oscar, meleg kézrázás, hangzatos dicséretek. Közben meg tulajdonképpen meg egy mogorva, magába fordult és mindenkivel bunkó fickó keresi mindenáron a megváltást és a feloldozást, mert nem tud szabadulni a múltjától, és amikor már minden rendben lenne, akkor igen, persze, megtörténik a tragédia. A Millió dolláros bébi története nem csak a karaktereknek rossz, hanem a nézőkben is hagy egy akkora tátongó űrt, hogy tényleg csak az nézze meg, aki hajlandó ezt elviselni.
Spencer Tracy csodálatos! A karaktere is az egyetlen normális nyugvópont a filmben és úgy egyébként. A remake-ben Steve Martin mindennek volt nevezhető ebben a szerepben, csak normálisnak nem. Nemhogy csodálatosnak.
Ez az a film, amit szerintem teljes mértékben sikerült túlértékelni, persze lehet, hogy mindez Brad Pitt hamvas bájának köszönhető. De azon túl, hogy összeszedtek egy szép férfit halálnak, és egy nagy színészóriást haldoklónak, nem nagyon sikerült semmi egyebet beletuszkolni a filmbe, ami így lassú, vontatott, közhelyes és émelyítően giccses. Az a fajta romantikus film, amitől cukormérgezést kap az ember.
Ha soha nem hallottam volna Hitchcockról, akkor azt hinném, hogy ez az egész film csak az öregedő házaspár családi drámája, de ettől azért kicsit többet vártam volna. Nem rossz ez, de nem is jó, és csak az, hogy idők egyik legnagyobb rendezőjének kultikus filmjének megalkotásának idején játszódik, önmagában nem jelent semmit.
Egy örök klasszikus, nem csoda, hogy minden magára valamit is adó filmes szervezet a legjobb alkotások közé sorolja. Rendkívüli színészi alakítások, nagyszerű rendezés, és csupa-csupa szállóigévé vált mondat, és kultikus jelenetek. Egészen felemelő, amikor a La Marseillaise elnyomja a Wacht ma Rheint.
Valós történet alapján készült a film, és a valóságban sem tudni máig sem, hogy mi is történt pontosan, ezért teszik, hogy a filmnek sem egyértelmű a vége.
Mintha Maxine Peake-re szabták volna a szerepet. Remek alakítás, gyönyörű kosztümök, a film hangulata is magával ragadó. ...és könyörtelen társadalom. Nem lehetett egyszerű élete Annának.
Az Akadémia nagyon szereti azokat a drámákat, amibe sikeresen belecsempésznek egy kis tragédiát, egy kis sikert és egy kis jövőbe mutató reményt, ahogy azt a Mielőtt meghaltam nagyon profi módon fűzi össze egy szállá. Hát még a tény, hogy a főszereplő az AIDS-szel küzd, ami, úgy tűnik, reneszánszát éli a filmiparban. A téma érzékeny, az alakítások hitelesek, Jared Leto és Matthew McConaughey is csak úgy lubickol a szerepben, a néző pedig kicsit elérzékenyül. Jó film.
A film egészen jó, de az üzenete nem teljesen világos. A film mintha azt szeretné elhitetni velünk, hogy egy bosszúéhes édesapa véres leszámolását igazolja a szülői szeretet. Engedjük hát szabadon az önbíráskodó Carl Lee Hailey, aki két férfit ölt meg. Legalábbis szerintem a film ezt a hangulatot, ezt az üzenetet közvetíti, nyilván sok más fontos dolog mellet.
Tarantino nem tartozik a kedvenceim közé, bár a Ponyvaregényt és a Becstelen brigantykat szerettem, a Django azonban szerintem nagyon túlértékelt alkotás. Nincs benne karakterfejlődés, indokolatlanul hosszú, egyedül Leonardo DiCaprio játéka húzza valamivel közepes fölé a filmet. Értem én, hogy Tarantino és a stáb minden bizonnyal kiválóan érezte magát a forgatás alatt, de úgy érzem, hogy ezt a hangulatot nem sikerült átültetni a filmbe.
Valóban úgy van, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Bár azért nem akarom elvitatni Straczynski munkáját, aki nagyon jól építette fel a sztorit, és bár időben időben lineárisan haladunk, mindig van egy újabb apróság, ami újra osztja a lapokat. Lehengerlő film!
Na ilyen egy jó dráma! David Dobkin ügyesen rendezte meg a filmet, jól mutatja be a nem működő családi kapcsolatok és az örök és feltétlen szeretet között felmerülő feszültséget. Az öreg bíró személye tipikus iskolapéldája a nagyon okos, képzett, de makacs, vaskalapos öreg nagypapának. Szerintem ez egy kiváló film, semmit nem tudok felhozni ellene.
Teljesen el voltam ámulva a filmtől, nem csak a tartalma, mondanivalója de látványa miatt is. Clint Mansell pedig azóta a kedvenc zeneszerzőm, hónapokig tudom körbe-körbe hallgatni a zenéit munka közbe, melyek közel annyit tettek hozzá a filmhez, mint maga Aronofsky.
Szeretjük az emberi drámákat tisztes távolból nézni, ne nyomasszon, inkább szórakoztasson, kicsit elgondolkoztasson, de ne pörgesse túl a szürkeállományt. Ennek a konstrukciónak ez a film tökéletesen megfelel. Igazából nem érzünk együtt senkivel, csak Hoffman színészi játékát csodáljuk, majd kikapcsoljuk és megyünk tovább.
A Pop, csajok, satöbbi az egyik kedvenc filmem, amiben még Jack Black sem idegesít, pedig ő azért tud. De itt valahogy tökéletesen elfér két bakelit között. Azt szeretem ebben a filmben, hogy nagyon könnyedén lépked egyébként elég súlyos kérdések körül, és tetszik benne az is, hogy nem futamodik meg az állítások elől. Megmutatja őszintén, hogy milyen az, ha valaki megpróbálja okosan elszúrni az életét - és elég jó tanulságuk szolgálhat másoknak is.
Nálam ez egy könnyen felejthető darab volt. De nem rossz...Volt benne feszültség és érdekes atmoszféra. david hasselhoff mint ellenszenves gonosz arc...hehe...már ezért megérte.
A legnagyobb probléma ezzel a verzióval, hogy nem volt sok értelme. Bár Svédországban forgatták, minden elemet, ami svéd volt a történetben, eltávolítottak. A második legnagyobb probléma pedig Daniel Craig volt. Ki hiszi el róla, hogy egy svéd újságíró? Látszott, hogy Craignek fogalma sincs róla, hogy hogyan kéne ezt a karaktert hozni.
91 Millió dolláros bébi (2004)