Budget Argo Alapvetően bírom Chris Evans-t a Marvel Univerzumban elkövetett bűntettek ellenére is, fiatal még és próbálkozik mindenfélével, a Gifted egészen kellemes volt, de a Before We Go is bőven átlag feletti alkotás. Most egy kicsit nehezebb témakört választott magának, tömeggyilkosság, túszdráma és némi akciófilmes beütés. Összességében abszolút élvezhető, a történet kellően érdekes, a megvalósítás néhol kissé olcsójános, de nem bántóan rossz, és nincs túlnyálazva a körítés. Zsidók ennyit szerintem még egy filmben sem káromkodtak, engem meg is lepett, általában sokkal visszafogottabban ábrázolják őket a filmekben, de itt nem óvatoskodtak, a Moszad vezetőjétől kezdve a védelmi miniszterig mindenki ... több»
Nem doku-dráma A gyilkosságok részletes bemutatása helyett a készítők Bundy-ra és az őt körülvevő fontosabb emberekre koncentráltak, melynek célja egyértelműen a figyelmeztető jelleg. Sok jót olvastam Zac Efron alakításáról és valóban, érett és összeszedett a játéka, nem merül ki holmi sárm fitogtatásban. A film maga viszont sajnos nem túl jó, sokszor kibillen a ritmusából és helyenként kifejezetten unalmas. Bár az ilyen jellegű filmekkel alapból úgy vagyok, mint a háborús témájúakkal, nehéz mit kezdeni a ténnyel, hogy döbbenetes tragédiákat szórakoztatássá degradálnak. Nyilván szempont az is, hogy ezeket a történeteket érdemes nem elfelejteni, azonban sokszor visszássá válnak ezek az alkotások, leginkább ... több»
The Front Runner A politikai drámákat kedvelők számára kötelező darab, műfajában az egyik legjobb, amit valaha láttam. Pedig alapból nagy elvárásokkal ültem le a rendező korábbi filmjei és a szereplőgárda miatt is, de egyáltalán nem csalódtam, sőt. Nehéz róla spoiler nélkül bármit is írni, de három dolog különösen tetszett.
Az első, hogy nincsenek előre leosztott jók és rosszak, sem az emberek között, akikről szól, de politikai, ideológiai vagy filozófiai szemszögből nézve sem; zéró propaganda. A fehér hollónál is ritkább a pártatlan, hiteles mesélő, pedig nézőként nincs annál jobb, mint amikor nem próbálnak meg valami ideológiát a szánkba rágni, vagy egyoldalú következtetéseket levonni helyettünk.
A második... több»
Le a kockahasúakkal! Kellemes, kedves és könnyed kis vígjáték minimális komolykodással, igazi brit alkotás, magasról tesz a kockahasra és egyéb baromságokra, hús-vér fickók a szereplők, normál életekkel és problémákkal. Van benne egy icipici romantikus szál, de egyáltalán nem bántó mennyiségben, leginkább úgy tudnám összegezni, hogy a Shall We Dance és a Full Monty keveréke. Én jókat nevettem rajtuk, jók a karakterek és nem tolják fullba a bolondot, illetve túl az eseményeket. A vége pedig egészen mesteri, jó kis angol excentrikusság töményen.
Nicole Kidman visszatért! Nicole Kidman mindig is kedvencem volt, annak ellenére, hogy az utóbbi években azért elég keményen dolgozott azon, hogy ledöntse a korábban felépített státuszát. Több mint 30 éve már, amikor töki gyerekként először láttam megszelídíthetetlennek tűnő fürtjeit a BMX banditák című remekműben, aztán jött a tinédzser éveimmel egybeeső Tom Cruise-os időszak többek között a Mint a villámmal. A mai napig előttem van, ahogy rázza a fürtjeit abban az egyrészes, tűzpiros szerelőruhában. A Tágra zárt szemek zárómondatát sem felejtem el szerintem soha, a valaha készült egyik legjobb musical prostiját meg végképp nem, come what may. A 2000-es években meg végképp ontotta magából a jobbnál jobb szerepeket, ... több»
A Private War Mindig gondban vagyok az ilyen jellegű filmekkel, illetve az üzenetükkel. Végülis mi is az üzenet? Merthogy szinte kivétel nélkül mindig az a helyzet, hogy adott egy hivatásában, szakmájában, karrierjében zseniális, kiemelkedő tehetség, aki egyébként egy hatalmas nagy csődtömeg. Vagy szimplán emberileg nagy nulla, önző senkiházi, aki magasról tesz mindenkire, és valami idiótaságnak szenteli az életét, vagy a körülmények áldozata, vagy tele van frusztrációval, félelmekkel, komplexusokkal stb. Akármilyen jó is a film, többnyire csak nézek ki a fejemből, hogy akkor én ezzel most mit kezdjek; nem tudom őket se sajnálni, se azonosulni velük, miközben ők elszántan masíroznak az elkerülhetetlen tra... több»
The Professor and the Madman Egy szótár készítése alapvetően nem a legizgalmasabb, körömlerágós téma, de nem is teljesen érdektelen, főleg, ha ez a szótár az első oxfordi. Természetesen mint mindig, a történet titkát és ízét most is az emberek, emberi sorsok adják, amihez remek társaságot szedtek össze, Gibson és Penn a főbb szerepekben most sem okoztak csalódást. Nyelvészet iránt érdeklődőknek is ajánlott, az emberi dráma mellett természetesen rengeteg nyelvi csemegével szórakoztat, a 19. századi brit angol különböző dialektusaival fűszerezve. Férfiasan bevallom, hogy Gibson skót akcentusa néhányszor bizony kifogott rajtam elsőre és felirat hiányában kétszer-háromszor vissza kellett tekerjek. Penn sem sokkal jobb, ő a ... több»
A remake csapdája Egyrészt alapvető dolgok egész másként történnek, miközben vannak jelenetek, melyeket egy az egyben átvettek. Másrészt egy szociológiai tanulmányt simán össze lehetne hozni a két film összevetéséből, a régi és az új világ szemléletbeli különbségei nagyon jól megfoghatók, mennyire más a rasszokhoz, a szegénységhez, gazdagsághoz való viszonyulás stb. Az jó döntés volt, hogy a két főszereplő nem próbálta imitálni a franciák stílusát, nagyon is amerikai mindkettőjük, és mind Cranston, mind Hart teljesen jól is csinálja a dolgát. Egy kicsit minden nagyobb, mindenből több jut, mindent egy kicsit túltolnak, minden egy kicsit drámaibb, ripacsosabb, de hát alapvetően évszázadok óta ez jellemző rájuk,... több»
Kapufa Klasszikus példája annak, hogy egy alapvetően jó forgatókönyvet nem tud a gyenge szereplőgárda jól vászonra vinni. Van amikor a szakmai kvalitás hiánya jól sül el és életszerűbb, emberközelibb az alkotás ettől, de sajnos ebben a filmben benne maradt a potenciál.
Interjú... ööö... valakivel... Azt gondolom, hogy bárki aki minimális tudással rendelkezik a Biblia Istenéről - és nem a katolicizmus évezredes mellényúlásai alapján igyekszik megfogni a kereszténységet -, értetlenül fog pislogni a film láttán. Annyira alapvető dolgokat próbál boncolgatni, ráadásul nem túl nagy sikerrel és rendkívül irritáló stílusban, és még így is ellentmondásba keveredik saját magával. Kifforratlan, zavaros, a színészek játéka, a rendezés és a forgatókönyv is bőven hagy kívánnivalót.
Újabb érdekes mese Tornatore tollából, egy nagy hibával A nagy hiba pedig Olga Kurylenko. Érdekes téma, a rendező-írótól megszokott különleges hangulat, Morricone zenéje és mégsem működik a főszereplőnő miatt. Nyilván ez erősen szubjektív dolog, de véleményem szerint kevés volt ő ehhez a szerephez. Ami egyébként óriási kár, mert maga a film még így is lekötött, de klasszisokkal nagyobb élmény lett volna, ha megérint Amy karaktere, ha érdekeltté tudtam volna válni a bánatában, örömeiben, problémáiban. Készséggel elismerem, hogy nem kis feladat állt a színésznő előtt, egy rendkívül összetett szituációban elvesző komplex személyiséget kellett volna a vásznon megjelenítenie. Ettől függetlenül egy megnézést mindenképpen megérdemel a mester alkotása.
The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society Az angolok számomra szinte mindig tetszően nyúlnak az ilyen témákhoz, nincs ez másképp ezzel a filmmel sem. Alapvetően egy kedves kis történet, amiben remekül ötvöződik a brit excentritás és a rájuk oly jellemző sajátos elegancia, miközben jóval kevesebb (elviselhetőbb mennyiségű) "nyál" cseppen el az átlag amerikai megvalósításhoz képest. Szerethető karakterek és kellően érdekes történet, amiben nem történik semmi extravagáns, emberi tud maradni, de mégsem unalmas egyáltalán. Oké, a végkifejlet nyilván kiszámítható, de nagyon nem mindegy hogyan jutunk el odáig. Nem öncélú a cselekmény, tehát nem mesterségesen generált konfliktusok, események viszik előre a sztorit, hanem szépen építkezik, p... több»
The Sisters Brothers Többször elém került az elmúlt pár hónapban, de mindig passzoltam, egyrészt azért mert a westernek egy-két kivételtől eltekintve nem igazán fogtak meg soha, másrészt John C. Riley-ról az Anchorman féle borzalmakra asszociál a filmes féltekém. Tegnap aztán mégis adtam neki egy esélyt és nagyon nem bántam meg. A sors iróniája, hogy Riley magasan viszi a prímet az egyébként is nagyon jó szereplőgárdában, tényleg zseniálisan alakítja a filozofálgató, változatni, sorsából kitörni akaró bérgyilkost. Egyébként meg egy western, aminek a fő mozgatórugója nem az akció és az erőszak, hanem a jól kimunkált karakterek és a kerek, értelmes, nyelvezetüket tekintve kifejezetten szokatlan dialógusok. Ráadásu... több»
Azon ritka esetek egyike, ami tényleg tudja azt hozni, amit a trailer alapján vár tőle az ember. Minden percét imádtam, semmi világmegváltó, de mindenből pont annyi van benne ami kell és a zenék is egész jók (néhány szám kifejezetten), pedig ez a korszak finoman fogalmazva nem tartozik a kedvenceim közé. A srácok hihetőek (ami sokszor probléma zenészes filmeknél), az írségük külön ízt ad az egésznek. Ami pluszban tetszett, hogy szép sunyiban egyre dominánsabbá válik egy mellékszál, ami egy olyan emberi kapcsolattípust mutat be amivel nagyon ritkán találkozni a vásznon. A műfaj kedvelőinek mindenképpen ajánlanám, de ne várjon senki Once szintű drámai realitást.
65 Vörös-tenger Búvárparadicsom (2019)
Alapvetően bírom Chris Evans-t a Marvel Univerzumban elkövetett bűntettek ellenére is, fiatal még és próbálkozik mindenfélével, a Gifted egészen kellemes volt, de a Before We Go is bőven átlag feletti alkotás. Most egy kicsit nehezebb témakört választott magának, tömeggyilkosság, túszdráma és némi akciófilmes beütés. Összességében abszolút élvezhető, a történet kellően érdekes, a megvalósítás néhol kissé olcsójános, de nem bántóan rossz, és nincs túlnyálazva a körítés. Zsidók ennyit szerintem még egy filmben sem káromkodtak, engem meg is lepett, általában sokkal visszafogottabban ábrázolják őket a filmekben, de itt nem óvatoskodtak, a Moszad vezetőjétől kezdve a védelmi miniszterig mindenki ... több»