Bár a méjnsztrim kritikusok az egekig magasztalják Nicole Kidmant – amibe persze belejátszik a politikai platformazonosság is –, én azt látom, hogy Kidman szét van esve, mint a szójás kolbász; püffedt arc, tésztás szemek, ismerős tekintet olyanoktól, akiknek az edények mögött ott lapul mindig egy kis hörpinteni való.
Ez és a legutóbbi, Holland című filmje is csak egy szánalmas vergődés volt a vásznon, gyorsan felejthető tartalommal, de nehezen múló szomorúsággal az elmúlással küzdő művész láttán. Persze igazságtalan lennék, ha őt kárhoztatnám egyedül ezért a fércmunkáért, mert ugyebár volt ott egy rendezői is, akit innentől hatóságilag kellene távolságtartásra büntetni a mozgófilmkészítés... több»
Sajnos Kidmant is elérte a kivénhedt művészek sanyarú sorsa, akiket kéjes élvezettel fuvaroznak ki az idősek otthonából senkiházi, noname rendező(nő)cskék, hogy aztán a filmművészettől univerzumnyi távolságra lévő ócska tákolmányaikba tolják őket, rájuk akasztva valami borzalmas szerepet. Aztán persze az lett, hogy Kidman még ezt a filmszerű képződménynek tűnő Hollandot sem tudta már elvinni a vállán; fájó szívvel és szomorúan nézhetjük a gyöngyvásznas végóráit, de a neve még jól mutat a posztereken. Ez a szegény kis butuska Mimi Cave valami nagyot akart összehozni, ilyen drámát, meg thrillert, meg minden menő dolgot, erőlködött is rendesen, de csak egy kis folt lett a végén a tisztasági bet... több»
Nos, akkor nézzük! Magáról a filmről, mint alkotásról nem szeretnék most beszélni, mert ha csak produkció szintjén tekintjük, akkor is egy hulladék. Viszont amiről beszélni kell, az már sokkal fontosabb, és ez az üzenete. Ez a német rendezőnő – nevezzük nyugodtan szélső balos anarchista p*csának – nem kevesebbet tett, mint összehozott egy gyűlöletfilmet. Kinézett egy jól körülhatárolható társadalmi csoportot – akiknek egyetlen bűne a jó életszínvonalhoz való adottságok megléte –, és egyértelmű negatív színben feltüntetésük mellett a válogatott meggyilkolásukra adott felhívást. Az, hogy a Netflix teret engedett ennek a mosléknak, azon persze semmi csodálkozni való nincs, évek óta játsszák ezt... több»
Kínos. Mérsékelten vicces, erősen izzadtságszagú, kivénhedt műsorvezetők fél kiló púderrel az arcukon. A játékosok meg... Valamiért a magyar emberek nem tudnak igazán lazák lenni, örökkön azok a zavarban lévő arcok, mindig érződik az alá-fölérendeltségi viszony és feszengés.
Jaj, de érdekes, ennek most kellett kijönnie, hogy a republikánusok nyertek, a demokratáknál minden rendben van, szentek gyülekezete... Egy ócska, hulladék, libsi propagandafilm az egész...
Sajnos minden magyar filmet a hang nyír ki, egyet sem bírok végignézni, pedig olyan jó lenne, ha működnének. Számomra örök rejtély marad, hogy azok a színészek, akik szinkronban igazán remekelnek, amikor önmagukat kellene adni, elhasalnak. Halló, feltalálták már az utószinkront, nyugaton szeretik, talán nem véletlenül, mert a forgatáson egyszerűen nem lehet színvonalasan előadni a szöveget. Ebben a sorozatban is vagy motyognak, vagy monoton hangon darálnak, üresen, érzelemmentesen, szenvtelenül. Ami érdekes, hogy a külföldi szövegbetétek meg jók, ég és föld a két előadásmód. Na mindegy, egyszer csak észreveszi valaki, hogy ez így nem lesz jó.
Elég sok hisztérikus fanyalgás nehezítette ennek a filmnek a sorsát a szokásos recept szerint: a vezérürü kritikus kinyilvánítja dörgedelmes véleményét, a csorda meg szinkronban béget. Ezt a filmet a 80-as években adták ki, nem nagymozinak készült, könnyzáporos CGI-vakítást elvárni tőle badarság lenne. Ami volt, az pont jó volt, a díszlet igényes és kellően hiteles. Emlékeim szerint elég jó kis izgulós film volt kevés szereplővel, de nem éreztem üresnek, kitöltötték a játékidőt. Úgy gondolom, egy 1980-as sci-fi horrornak teljesen jó, még mai szemmel is.
Csípem az ilyen dilinyós filmeket: abszurditás kimaxolva, véresen komolytalan izgalom, meghökkentő poénkodás és remek színészi játék... Teljesen nézhető a célközönség számára.
Nagyjából lent leírtak mindent, kár lenne itt okoskodnom, a lényeg, hogy nekem tetszett a sorozat úgy összességében. Van pár üresjárat olykor, amin jobb lenne minél előbb túllenni, de melyik sorozatban nincs? A fura hangulat végig adott, nem szokványos a világ, a sok apró dolog a végére kezd formát ölteni, hogy aztán a legvégén beleadjanak mindent. Nem voltam benne biztos, hogy végignézem a sorozatot, de kár lett volna kihagyni. UPDATE: közben kijött a második széria. Ezt már nem bírtam végignézni, két rész után felejtős, semmi újat nem tudtak felmutatni, ugyanaz pörög körbe-körbe, dögunalom....
Bitang rossz film. Az elején még él benned a halovány remény, hogy valami lesz belőle, de egyre ócskább lesz, ahogy haladunk a vége felé. A főszereplő csávó még szódával elmegy, de a párja – aki egy nagyvárosi irodista csaj, de egy nap erdő után ő lesz a vadon asszonya – és a rút kislányuk valami gyalázat, amit alakítanak így együtt. Gyakorlatilag faarccal tolják végig a horrort – ritkán látni ennyire félresikerült castingot. Meg az egész sztori, unalomig ismert átváltozástörténet, csak sajnos abból a legsilányabb fajta. Annyira üres és semmitmondó az egész műsor, hogy el sem hiszi az ember, hogy ezt így ki merték adni.
Igazából már írni sem nagyon van kedvem az efféle ótvar filmekről, annyira fárasztóan bénák, hogy leginkább azt nézed, mennyi van még hátra belőlük. Ezek a képregényes figurák már a könyökünkön jönnek ki, hiteltelen gonoszokkal, ratyi cgi-vel, lőni és célozni képtelen NPC-kel, ruppotlan dialógusokkal és rapszodikus képességekkel bíró főszereplőkkel, akik egyszer félkézzel lebontják a fél várost, máskor meg egy pofontól összeszarják magukat. Befejezhetnék már ezt a gyártók, és végre folytathatnák a valódi filmkészítést ehelyett az alibizés helyett. A nőkön kívül kétlem, hogy bárki izgalomba jött ettől a filmszerű képződménytől...
Lassan fel kellene keresnem egy agykurkászt, hogy mondja már el, mi a gond velem, miért vagyok rosszul azoktól a filmektől és sorozatoktól, amiket a széles néptömegek megimádnak. Miért ég az arcom szekunderben, amikor ezeket a valamiket nézem, és miért nem nevetek azokon a poénokon, amiket más fergetegesnek tart. Mindjárt itt van ez a sorozat: amerikai szellemi szintre belőtt beköpések érik egymást, olyan ütősek, hogy a digitális röhögőgép a hasát fogja, én meg csak nézek ki a fejemből, és nem értem őket... Kell az a pszichológus...
Nagyon nem értik a magyarok a filmgyártás lényegét, az már bebizonyosodott az utóbbi évek munkái kapcsán. Az, hogy ez az amatőr színjátszás szintű, faarcú emberekkel kidekorált, mindenféle élvezhető artikuláció és beszéddinamika nélküli, kínosan ócska, teszkós poénokkal terhelt valami egyáltalán sikereket ért el, nagyban minősíti a mai mozilátogató közönség igényeit.
Szeretek jó pár francia filmet, de ez nem tartozik közéjük, ha kultfilm, ha nem az, mint ahogy rühellem a Taxi sorozatot is, más országból a Blöfföt, a Harcosok klubját és a Ponyvaregényt. Soha nem értettem a rajongást ezek irányába.
Ez a stílus elment a 80-as években, de ma már olyan... semmilyen. Béna vonaglások, jégnyalogatás, sejtelmes nézések, imitált, erotikusnak szánt bohóckodások... akkor már inkább legyen pornó, bár azt a bolygó alsóbb társadalmi rétegei szállítják a fogyasztóknak, de azt is lehet művészi szinten filmezni, intelligencia és hozzáállás kérdése csak...
Nézve itt a kritikákat, elgondolkodtam valamin... hogy egyvalami fontos kimaradt az emberi evolúcióból: az, hogy már első látásra felismerjük egy másik ember lelkivilágát, mentalitását, a szemléletét, ahogyan a körülötte lévő világra tekint. Be kell vallanom, ez az egyik nagy hibám: én már nem tudom tolerálni a másságot, a más véleményt, a totálisan más beállítottságú emberek közelségét, és kerülöm velük bármiféle interakciót, mihelyt fény derül a másságukra. Szóval a nyitó gondolatról: jó lenne azonnal tudni, ki áll veled szemben, ki az, akivel kontaktusba kerülsz, és mire számíthatsz tőle. Sok csalódástól, tévúttól kímélhetné meg magát az ember a gyorsan múló évek alatt...
54 Jókislány (2024)