danialves

Hiába vannak kreatív elemei az alkotásnak, végig az volt az érzésem, hogy valami nem klappol benne. És tulajdonképpen ez találó: az egymás után következő jelenetek valahogy tényleg nem passzolnak egymáshoz, mintha egy történet elmesélésének az alkotók többször, többféleképpen is nekifutottak volna ugyanazon próbálkozáson belül. Ez a következetlenség és disszonancia pedig egyszerűen szétfeszíti a filmet, legyen akármennyi erénye is.

Hiába korrekt alkotás a Starry Eyes, kihagyhatatlannak vagy maradandónak a legkevésbé sem nevezném. Semmi olyat nem tud nyújtani, amit egy Ördög ügyvédje-újranézéstől ne kapnánk meg, így pedig ami érdeme van is, azt felesleges számba venni. A legnagyobb csalódásom viszont az, hogy ez az egészen közhelyes produkció kifejezetten ambiciózusnak tűnő alkotók kezéből került ki.

Az indie drámák kvintesszenciája is lehetne ez a film, annyira tipikus benne a két bájosan furának szánt főszereplő, a minden tragikuma ellenére valahogy szintén kedvesen pozitív irányba elvitt hangulat és a magát Hollywoodtól nagyon távolra helyező, de mégis kísértetiesen hasonló fordulatokkal operáló forgatókönyv. De az olyan elmaradhatatlan apróságok is ezt bizonyítják, mint hogy itt is kötelező hőseinknek nagy átéléssel előadni egy retro dalt. A produkció ettől függetlenül nem lesz izzadtságszagú erőlködés és zseniális stílusbravúr sem, hanem megragad valahol a kettő között. Alig kirajzolódó cselekménye nem köt le, az atmoszféra nem kifejezetten átütő, hiányoznak a lenyűgöző alakítások, ... több»

Ha kivonom a képletből a néhány túlgondolt szöveget és a hasonlóképpen kissé túlhúzott befejezést, akkor nyugodtan mondtam, hogy egy eszméletlenül szeretetreméltó film. Egyben pedig egy remek példa arra, hogy indie filmet lehet őszintén, természetesen és szívből is készíteni, anélkül, hogy a New York-i munkanélküli bölcsészeket és a fesztiválzsűriket céloznánk be vele.

Egy aranyos, szívmelengető és kifejezetten erős atmoszférájú műről beszélhetünk, amely talán nem szolgál forradalmi konklúziókkal és filmes megoldásokkal, de szerethetően fogalmaz meg egy örökérvényű gondolatot egy különleges téma kapcsán.

Lehet, hogy szkeccsfilmként bravúros, amit Damián Szifrón összehozott, de végső soron az Eszeveszett mesékből hiányoznak azok a pillanatok, amelyek miatt érdemes lenne később újranézni. Olyanokkal viszont bőven tud szolgálni, amelyek miatt egyszer mindenképpen érdemes időt szánni rá. És az sem elhanyagolható, hogy nem egyszerűen hangulatos és szórakoztató film, hanem egyben egy kicsit ki is zökkent az általunk megszokott mozik kerékvágásából.

Hiába a jó arányérzék, sablonossága és egyszerűsége miatt a Paddington egyáltalán nem az a fajta felnőttként is utánozhatatlan élménnyel kecsegtető mese, mint a Pixar-klasszikusok vagy az Így neveld a sárkányodat. De ha azt nézzük, hogy egy olyan családi film, amely mindkét generációt sikeresen megszólítja, ráadásul még nem is teljesen retardált, akkor egy kiváló választás arra a célra, ha valaki a gyerekeivel szeretne egyet mozizni.

Főnökök nélkül már kicsit gyengébb a Förtelmes főnökök, ettől függetlenül az első rész nem túl magas színvonalát hellyel-közzel tudja hozni, és még egy-két jó poénra is futja tőle. A probléma csak az, hogy 2011-ben ez a színvonal a vígjátékok krémjét képezte, ma viszont már könnyedén találni ennél sokkal jobb (aktuális) darabokat is, és jelen esetben azt tanácsolnám, inkább válogassatok azok közül!

Világmegváltó film semmiképpen nem lesz a Fenegyerekből, de képes egy olyan csúcsra járatott, pazar főhajtást véghezvinni a műfaji klasszikusok előtt, mint amilyet a The Guest valósított meg a 80-as évek B-akciómozijai kapcsán. Egy egészen esszenciális heist/gengszterfilm-élmény, úgyhogy akit nem zavar az, hogy emellett a legkevésbé sem eredeti, annak mindenképpen látnia kell.

A What If egy erősen dialógusközpontú alkotás, és mint ilyen, minden a párbeszédek minőségén áll vagy bukik benne. És alapvetően itt van a mű legnagyobb problémája, ugyanis egy mozgalmasabb, fordulatosabb produkcióban még elviselhető lenne a szövegkönyv adott színvonala, ahhoz viszont ez mindenképpen kevés, hogy egy egész filmet építsenek rá. A legnagyobb probléma a dialógokkal, hogy tipikus indie-módra túlírták őket, avagy pont azt a stílust venni észre rajtuk, amikor az író a kliséken túllépve szeretne szellemes lenni, de ezzel csak egy újabb nagy adag sablont hoz létre. Ettől függetlenül az kétségkívül a forgatókönyv javára írható, hogy az átlag "barátságból szerelembe esős" alkotásoknál ... több»

Egy átlagos South Park-epizód 3 percébe több fantázia szorult, mint a Team America másfél órájába, és ezen a szerzőpáros szokásos szókimondó stílusa és intelligens szarkazmusa sem tud sokat kozmetikázni. Ez utóbbiak viszont mégiscsak egy hangyányi eredetiséget jelentenek, így ha egy jó élménnyel nem is, néhány emlékezetes pillanattal mindenképpen gazdagítani tudott a film.

Én nagyon szeretném szeretni a Téli álmot, mert olyan kvalitásai vannak, amellyel nem sok film veszi fel a versenyt, de összességében mégsem tudok attól elvonatkoztatni, hogy egy öncélúan túlnyújtott alkotásról van szó, amely a végére összeroskad saját nagyravágyása súlya alatt. Könnyen remekművet rendezhetett volna, de Nuri Bilge Celyan egész egyszerűen túlbonyolította a saját dolgát, pedig jobban tette volna, ha megfogadja saját szereplője tanácsát: "Térj a lényegre!"

Nem mondanám, hogy egy kihagyhatatlan produkcióról lenne szó, amely feltétlenül többet nyújt, mint bármelyik másik hasonló darab. Egynek ettől függetlenül elmegy, szóval ha valaki meg akarja nézni, nem akarom elrettenteni tőle, főleg, ha még szereti is az ilyen stílusú műveket. De ettől sokkal eredetibb és bátrabb megközelítést várnék el egy független filmestől, mint amit Shawn Christensen itt mutatott.

Sokkal jobban szerettem volna ezt a filmet értékelni, mint amennyire sikerült végül. Ugyanis bizonyos szinten képes volt elvarázsolni, magával ragadni, de a stáblista legördülésekor mégis azt kellett mondanom, hogy nem kaptam tőle semmit. Nem mondanám blöffnek, de ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy a Copenhagenben a hangulatból és stílusból nem mindig válik valódi élmény.

Kiegyensúlyozatlan darabnak érzem nagyon a Liza, a rókatündért, amelyben folyamatosan váltják egymást a fenomenális és nagyon lapos részek, a bájos vonások és az undorító modorosságok, de ha a konklúzió kedvéért átlagot vonok belőle, leginkább egy szórakoztató, de nem túl maradandó élményként csapódott le. Természetesen ez erősen változik annak fényében is, hogy ki hogyan áll ehhez a stílushoz, de aki pozitívan állt már az előzeteshez is, az aligha hiszem, hogy csalódna benne.

A produkcióból hiányzik egy központi narratíva, és Abderrahmane Sissako rendező valóban sokkal inkább az életképekre és az egy-egy jelenetes szkeccsekre helyezi a hangsúlyt munkájában. Ami egy ilyen jellegű darabban hatalmas előny is lehetne, hiszen nem köti semmi az alkotók kezét, hogy ne mindig a lehető legerősebb és legérdekesebb epizódokat emeljék ki a választott téma kapcsán. De a feltételes módból már sejthető, hogy ez esetben legkevésbé sem ez történt, mert a Timbuktu jeleneteinek bő háromnegyede alig képvisel valamilyen értéket. A minimális cselekményféleséget kiadó konfliktus semmilyen jellegzetességet nem hordoz magán, gyakorlatilag bármelyik szegény országnak sajátja lehetne az ez... több»