Kreatív borzongás Tucatszámra készülnek olyan horrorfilmek, ahol valamilyen ősi, misztikus netán elátkozott tárgy miatt hullanak az emberek mert szellemek egyéb entitások vagy átkok kapcsolódnak hozzájuk.
A Halálsíp csavart egyet ezen a gondolatmeneten, és főhőseink a saját halálukat idézik meg, vagyis ha az éppen 19éves szereplő 40évesen halt volna meg eredetileg, akkor a síp hangjának hatására a halál a 40éves énjének a képében látogja meg és pontosan úgy fog meghalni mint ahogy az eredetileg történt volna. A CGI egészen kiváló, és tényleg olyan jeleneteket kreáltak a készítők, hogy néha nem tudtam eldönteni a technikai bravúron lepődtem- e meg jobban vagy pedig a látványon. Például az autóbalesetes srác ha... több»
Zombi light Sajnos sikerült a készítőknek egy egészen remek ötletet rettenetesen unalmasan megvalósítani. A hangulatos kezdés után a cselekmény hullámzó, a történetvezetés lassú, és sajnos elég kevés az akció. Az összetevőkkel nincs baj, az arányokkal már annál inkább. A CGI közepes, és a horrorelemek lehettek volna azért bevállalósabbak is, bár a robbanó szarvasok kétségtelenül mulatságosak. A cicát sajnáltam, a patkányokból meg kb. semmi sem látszott, de azért kapunk még felrobbanó fejeket és sugárban hányó zombit is. A karakterek kidolgozatlanok, sablonosak, a viccek pedig, hát... szódával elmegy. A nagy reklámhadjárat ellenére nem lett valami nagy durranás, kihagyott ziccer...
Segélykiáltás a társadalmi hierarchia poklából Sam Raimi új filmje horrorként lett beharangozva, de éppen horrorelemekből van benne a legkevesebb, viszont annál több társadalomkritika.
Adott az alulértékelt alkalmazott kontra beképzelt főnök konfliktus, aminek a feszültségét meghatványozza azzal, hogy csupán ketten élnek túl egy repülőgép-balesetet, és egymásra utalva sodródnak partra egy szigeten. Egészen az utolsó negyedóráig nem tudjuk biztosan, vajon ki is a valódi antagonistája a történetnek, akkor viszont az is kiderül, hogy nem csupán arról a mára már sajnos általános jelenségről van szó, hogy gyakran azt facsarják ki a legjobban, aki valóban lelkiismeretesen dolgozik, hanem arról is, hogy ennek milyen mentálhigiénés következménye... több»
Senki sem tévedhetetlen Timur Bekmambetov a Wanted óta a kedvenc rendezőim egyike és most sem csalódtam. A Mesterséges kegyelem a sci- fi keretein belül keresi a választ arra, hogy vajon mennyire tévedhetetlen egyrészt a mesterséges intelligencia, másrészt pedig maga az ember és pontosan rávilágít arra, hogy az igazság olykor nem is annyira egyértelmű. Kicsit nehezen indul be a történet, mert őszintén szólva nem voltam elragadtatva tőle, hogy a másnapos Chris Pratt unott fejét bámuljam, de szerencsére a hasonlóan kevésszereplős filmek buktatóit remekül kikerülte. Egy klasszikus bűnügy legkevésbé sem klasszikus nyomozását követhetjük nyomon, és ahogy telik az idő, egyre izgalmasabb és persze akciódúsabb lesz a sztor... több»
Temus Drakula Azon túl, hogy halvány lila gőzöm sincs, Christoph Waltz vajon hogy került ide, Luc Besson pofátlanul összelopkodta az összes eddigi Drakula-film legjobb jeleneteit, és csinált belőlük egy montázst, megfejelve az egyetlen saját, de annál rosszabb ötletével: a borzalmas CGI vízköpőkkel. Hiába igyekszik rettenetesen a színészgárda, Besson valami számomra érthetetlen okból Coppola legendás Drakulájának karikatúrájává tette őket is, és gyakorlatilag az egész filmet. Elvégre minden idők legnagyobb és legfélelmetesebb vámpírja nem nézhet ki úgy, mint egy drag queen... és itt jött a képbe Besson, és azt mondta a stábnak: "Fogjátok meg a söröm! Szerintem legyen rajta fekete csipke és Lady Gaga parók... több»
Drámai multiverzum A Redux Redux első pillantásra sci-fi köntösbe bújtatott bosszútörténetnek tűnik, valójában azonban egy mélyen személyes gyászfilm, amely a párhuzamos univerzumok ötletét nem világépítési trükként, hanem érzelmi metaforaként használja. A középpontban álló anya figurája nem hős és nem is klasszikus antihős: ő egy megtört ember, aki szó szerint képtelen elfogadni a veszteséget, ezért az egész multiverzumot bejárja ugyanazért az egyetlen reményért – hogy valahol még nem történt meg a tragédia.
A film egyik legerősebb döntése, hogy a lány halála minden egyes univerzumban elkerülhetetlen. Ez radikálisan szembemegy a legtöbb párhuzamosvilágos narratíva alapvetésével, ahol mindig létezik egy „jobb”... több»
Látványos katyvasz Hát az tény, hogy a látvány nagyon ott van, na de a többi... a karakterek kétdimenziósak, és kizárólag filmes közhelyek alkotják szerény szókincsüket. Mind közül a néger srác a legidegesítőbb, mert olyan idióta, viccesnek szánt, de egyáltalán nem vicces szöveget adtak a szájába, hogy az tragédia. A történet egy tipikus kalandfilmes agymenés, nagyon-nagyon-nagyon túltolva. Őszintén szólva az óriás molylepkénél hangosan felröhögtem, és azon gondolkodtam, vajon mit szívott a stáb? Ez egy CGI bemutató, de sajnos semmi több.
Extrém traumafeldolgozás Bryan Fuller filmje felemás érzéseket hagyott bennem. Vizuálisan nagyon egyben van, szinte már szürreális élményt nyújt, azonban nem feltétlen egyértelmű, mennyire hangsúlyos a gyerekkori traumafeldolgozás és mennyire a fantasy-vonal. Nehezen mozog a műfajok közt, pedig igen impozáns szereplőgárdát sikerült összeszedni. Számomra érdekes módon egyáltalán nem a főszereplők viszik a prímet, hanem Sigourney Weaver. Ez a szerep piszok jól áll neki és láthatóan ő is élvezte az abszurd, félelmetes és egyben komikus karakter megformálását. Na, és a cipője a fináléban....frenetikus :) Az egész hihetetlenül stílusos, cool, a párbeszédek zseniálisak, azonban a szörny megvalósítása nekem azért hagyott n... több»
Bosszúálló troll Habár látvány terén valóban nincs miért szégyenkeznie, ennél több érdeme nem nagyon van. A csapnivalóan rossz párbeszédek és a hullámzó tempó miatt kissé felemás a végeredmény. Egyszer szörnyfilm, máskor meg Indiana Jones-koppintás, és hiába utal saját magára egy jelenetben, amikor az egyik szereplő könyve kapcsán elhangzik a " folytatások a legjobbak!"-mondat, legjobb esetben is a hollywoodi blockbusterek lebutított utánzata. Minden jelenetet láttunk már máshol, másik filmben, más szereplőkkel. Kár érte, mert lehetett volna egy jó kis tombolás, hiszen a troll saját fajtája szenvedéseit akarja megbosszulni az emberiségen, de a csapongó sztori túl sokat akart markolni, és ez lett a veszte.
Hosszú bosszú Az első rész nekem jobban tetszett, itt már voltak extrém módon túltolt jelenetek, mint például a szaltózó tank... hát, hogy is mondjam... kissé valóságtól elrugaszkodott ötlet volt. Ettől függetlenül ismét egy lendületes és kimondottan véres akcióorgiát kapunk, sajnos nagyjából nulla történettel. Ez utóbbi hiánya miatt nekem kicsit felemás élmény volt, de még így is magasan kiemelkedik az akciófilmek közül.
Kiváló folytatás Nem igazán tudok belekötni, szórakoztató, izgalmas, látványos lett a harmadik rész, talán a széria eddigi legjobb darabja. Igazi üdítő, erőszakmentes kikapcsolódás.
Valósághackelő programok Nem tartozik kimondottan a kedvenceim közé a Tron-széria, viszont a logikai bakik ellenére ez a sorozat legjobb része. Hihetetlenül jól néz ki, a soundtrack remek és annyira jól eltalálták a hangulatát, hogy az valami fantasztikus, garantáltan kiszakít a mindennapokból. Külön tetszett a kis "kalandozás" a nyolcvanas évek virtuális valóságában, amely egyben tisztelgés volt az első rész előtt, hiszen érdekes kontrasztot alkotott a mai futurisztikus világgal. A történet most sem nagy durranás, viszont tény, hogy elképesztően látványos film.
Látványos mese Azt hiszem, ez az első Guillermo del Toro-film, ami nem tetszett igazán. Tény, hogy a jelmezek és díszletek grandiózusak és gyönyörűek, a történet is remek és hűen követi az eredeti regényt, a színészgárda is kimondottan ütős, de valahogy az összkép nem az igazi. Egy-két jelenet nálam túl érzelgősnek hatott, illetve Mia Goth sem igazán a kedvencem, és valahogy nekem olyan érzésem volt, mintha valaki csak utánozni akarta volna Del Torót. Meglehet, azért, mert a mester művei nagyvászonra valók, és itt most benne lehetett a tudat, hogy ez a Netflixre megy?... Nem tudom. Mindenesetre még így is az egyik legjobb adaptációja ennek a klasszikus mesének.
Lehetett volna jobb is. Habár Olga Kurylenko odateszi magát a szerepben, a béna forgatókönyv rovására írható, hogy már a felénél tudni lehet, hová fog kifutni a sztori. Márpedig a történet nagyon jó, bár néhol vannak logikai bakik, az atmoszféra is működik ideig- óráig, de pont az említett szájbarágás miatt elveszíti az elején kibontakozó feszültséget. Egyszer azért nézhető, de nem ez lesz az év filmje.
Predator light Olvastam egy kritikát, miszerint Trachtenberg Disney-mesét kreált a Predatorból, aminek van némi valóságalapja, abból a szempontból, hogy a tipikus "a legkisebb testvér majd bebizonyítja, hogy mégsem ő a legkisebb"-motívumra építi a sztorit. Azt viszont meg kell hagyni, hogy minden más zseniális. A látvány csakúgy, mint az akciók, és hát a kettészakadt androidból is kihozták, amit lehetett, számos poén és vizuális geg hozzá kötődik, és felvetődik a kérdés: van- e ennek helye a Predator-univerzumban ? Az a helyzet, hogy én élveztem, és nagyon jól szórakoztam, de attól tartok a szörny világának kedvelői nem fognak túlzottan rajongani érte.
Idegen művészet A felszín alatt inkább művészfilm, mint horror, abból is az a fajta, ami alatt az ember még az életét is megunja. Értettem a mondanivalóját, és figyelemre méltó a többrétegű jelentéssel bíró cselekmény, mégis annyira vontatott és annyira nyomasztó az atmoszférája, hogy azon sajnos mit sem segít a kiváló fényképezés. A színészi játékot sem találtam túl acélosnak, a zenei aláfestés pedig kifejezetten idegesítő. Habár nem olvastam a könyvet, amiből készült, de gyanítom, hogy az klasszisokkal jobb a filmnél.
Tim Burton nyomában Zelda Williamset nyugodt szívvel nevezhetjük a női Tim Burtonnek. A Lisa Frankenstein egy hihetetlenül stílusos és hangulatos fantasy, amit elsősorban annak a remek húzásnak köszönhet, hogy a gótikus horror elemeit a nyolcvanas évek végével és némi romantikával turmixolta össze, megszórva egy csipetnyi kifinomult, ám annál fanyarabb fekete humorral. Keserédes mese ez a szerelemről, életről és halálról valami megfoghatatlan bájjal nyakon öntve. Rendkívül szórakoztató, meghökkentő, olykor megmosolyogtató, szívhez szóló nagybetűs MOZIÉLMÉNY.
Klasszikus sci-fi Hát abszolút nem az volt, amire számítottam, mert se nem thriller, se nem horror, viszont egy korrekt, "klasszikus" sci-fi. Az alakítások nem túl erősek, viszont jó a történet, bár sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Végeredményben kellemes csalódás volt, de láttam már azért jobbat is.
62 Halálsíp (2026)
Tucatszámra készülnek olyan horrorfilmek, ahol valamilyen ősi, misztikus netán elátkozott tárgy miatt hullanak az emberek mert szellemek egyéb entitások vagy átkok kapcsolódnak hozzájuk. A Halálsíp csavart egyet ezen a gondolatmeneten, és főhőseink a saját halálukat idézik meg, vagyis ha az éppen 19éves szereplő 40évesen halt volna meg eredetileg, akkor a síp hangjának hatására a halál a 40éves énjének a képében látogja meg és pontosan úgy fog meghalni mint ahogy az eredetileg történt volna. A CGI egészen kiváló, és tényleg olyan jeleneteket kreáltak a készítők, hogy néha nem tudtam eldönteni a technikai bravúron lepődtem- e meg jobban vagy pedig a látványon. Például az autóbalesetes srác ha... több»