puszta

Érdekes pszichothriller, ami egyértelműen bizonyítja, hogy egy jó ötlet, jól megírt forgatókönyv, néhány kiváló színész és rendező – egyszóval némi kreativitás – elég, nem kell tengernyi pénz, CGI és művér meg ilyenek. Sajnos nem túl sok ilyen film van. Ahogy mások is írták, szépen, apró mozaikokból áll össze a kép, nincs szájba rágva, nem tekinti hülyének a nézőt... Persze nyomasztó a téma, meg ki lehet találni, mire megy ki a játék, de mégis érdekes, lekötött végig... (A labirintusos szomszéd lakás meg egyenes remekül volt megcsinálva.)

Igen kedvelem Anders Thomas Jensen filmjeit, de sajnos ez nem épp a legjobb... Tulajdonképpen az „menti meg”, hogy ismét zseniális színészi alakításokat láthatunk, illetve jó a rendezés, a zene, a környezet, néhány apróbb poén... De a történet meglehetősen visszataszító, eleve nem túl elegáns, ha mások nyomora jelenti a fő „poénforrást”, de ez még ebből is meglehetősen szélsőséges, és ez nem valami fanyalgás a részemről, hiszen a Zöld henteseket kedveltem, az valahogy megáll egy határon, vagy nem tudom, mindenesetre ez erőltetettebbnek tűnt, mint eddig bármelyik filmje, mintha pusztán valami sokkolás, vagy ilyesmi lett volna csak a célja.

Közhelygyűjtemény
Amerikai patrióta giccsparádé hiteltelen fordulatokkal (és „szerelemi szállal”). Minden szereplő vagy laza, mint a Riga-lánc, vagy dühös (vagy mindkettő), szóval egy hatásvadász maszlag, irritáló zenével. (És ráadásként kiosztották a színészek között a legröhejesebb Ray-Ban napszemüvegeket.)

Érdemes megnézni.

Hatodik évad: nem olyan rossz, ha elvonatkoztatunk attól, hogy ez a Black Mirror. Mert az első három évadhoz képest ez lapos, ötlettelen és közhelyes, legalábbis ami a történeteket illeti, mert a kivitelezés tartja a színvonalat. Természetesen itt is a PC a fő üzenet, még ha néha meg is lapul a sztoriban, mintha más baj nem is lenne a társadalomban, csak a rasszizmus, meg hogy nem ajnározzák a nőket meg a szexuális másságot. Az első három(-négy) évad viszont nagyon jó (ha valaki még nem látta, azokat nézze meg).

Ha az elmúlt néhány év filmes felhozatalát nézzük, akkor ez egy kiemelkedő alkotás, több szempontból is. Kiváló színészi alakítások, jó értelemben vett emberi történet, gyönyörű fényképezés, remek zene és nem tolakodó, mégis hatásos hangulat. Nemzetközi szinten is jelentős, a magyar filmek pedig alig-alig említhetőek ezzel összehasonlítva. Viszont, ha nagyobb távlatban nézzük, akár mondjuk a Simon mágussal összevetve, már nem ennyire nagyszerű a helyzet. Persze ez a film önmagában is értéket képvisel, amit az alapmű, Füst Milán regénye is alátámaszt. Külön meg kell említeni Léa Seydoux-t, aki nagy mértékben járul hozzá a film értékeihez, és aki mellett a többiek szinte „másodhegedűsök”. Talá... több»

Azon nagyon nagyon ritka sorozatok egyike, amit szinte egyben megnéztem. Elég szomorú, hogy nem folytatják, mert kiemelkedik az egyensorozatok tömegéből. Nekem amúgy jobban bejött, mint a Sötétség, az kicsit vontatott volt, de persze az is nagyon jó. Az 1899 sztorija is elég érdekes, és ígéretes volt a befejezése, ráadásul valóban meglepő.

Remek film. Ugyanabban az évben készült, mint a Keresztapa első része, és kétségkívül kevésbé jó a rendezése, de legalább kevésbé romantikus képet fest a maffiáról, a sztorija elég jó (tényleg megtörtént eset), és persze egészen kiváló a két főszereplő, Lino Ventura (a személyes kedvencem) és Charles Bronson.

Az első évad: átlagos iparosmunka - a színészek közepesek, hozzák a sorozatoktól elvárható minimumot (néhány mellékszereplő egész jó, pl. Tatiana Maslany), a zene és a fényképezés rendben van, a díszletek, ruhák, kellékek stb. jók, értékelhetően emelnek bele klasszikus filmnoir elemeket, de összességében semmi extra. A történet végülis nem lenne rossz, talán annyira nem is lassú, de sok a "ballaszt" benne: az érzelgős dialógusok, nyűglődés, szenvelgés stb. és persze az elmaradhatatlan - és ízléstelenül tálalt - PC... (megtudhatjuk belőle pl. hogy fehér férfi csak velejéig romlott utolsó gazember, vagy felfuvalkodott, hiú intrikus, vagy tehetetlen, szerencsétlen ostoba fajankó, esetleg egy él... több»

Meglepően jó sorozat, bár némi klisé van a sztoriban, ez kicsit sem zavaró, mert érdekesek a karakterek és a történetvezetés. Ahogy mások is írták, nagyon szépen van beleszőve a mitikus vonal, ráadásul a legtöbb szereplő nem egydimenziós, azaz nem „rokonszenv” vagy „ellenszenv” mentén értelmezhetők, és mindezek tetejébe még a bárgyú megoldásokat is igyekszik kerülni. És bár látszik, hogy nem állt rendelkezésre jelentős pénz az elkészítésre, teljesen rendben van „technikailag”, tisztességes alkotás, szép képekkel, jelmezekkel, érdekes arcokkal, ügyes megoldásokkal. Kikapcsolódásnak tehát jó választás lehet.

Szépen elkészített, realisztikus sorozat, a két főszereplő, Guy Pearce és Damian Lewis egészen kiváló alakításával. Aki teheti, eredeti hanggal nézze, mert akármennyire is remek színészek kölcsönözték a hangjukat, nem túl jól sikerült a szinkron. Nagyon szép képek is vannak benne (különösen tetszettek bizonyos városképek, amik úgy voltak fényelve, mintha 60-as évekbeli képeslapot látnánk). Van benne egy-két apró baki (pl. a 60-as években a berlini falnál sorban álló négyütemű Trabant, amire még úgy 25 évet kellett várni, a Warsawa autók nagyszámú jelenléte Moszkvában, vagy említhetnénk Dr. Thomast, aki szerszámosládával a kezében jön be a kertészkedésből), de ettől még élvezhető lenne. (Inne... több»

Látványos slow-motion és time-lapse felvételek emberekről, állatokról, tájakról, városokról. Délutáni, esti ejtőzéshez jó választás lehet. Azért sokat ne várjunk tőle. A színvonala elmarad a 26 évvel korábban készült Barakától, vagy a 35 évvel korábban készült Koyaanisqatsitól stb. (nyilván azok inspirálták). A jelenetek látszólag véletlenszerűen vannak egymás után pakolva, a zenéje többnyire 3 dolláros stockzenékre emlékeztet, időnként közbesustorog valami coelhói „mélységű” mondattöredéket Liv Tyler. Szóval ahhoz képest, hogy vélhetően sokat dolgoztak vele (öt évig készült), lehetett volna jobb is.

Lassú folyású film – akár a hétköznapok – egy gazdáról, aki a mekkai zarándoklatra készülve fokozatosan szembesül addigi életével, saját (és felesége) vétségeivel, hibáival, és voltaképpen a hit és a hétköznapi élet céljainak szembenállásával. Nagyon szép képeken mutatja be a török vidéki mindennapokat és a tájat. Külön nagyszerű, hogy a filmben szinte végig nincs zene, csak a „nyers” hétköznapi jelenetek, és finom eszközökkel (egyáltalán nem szájbarágva) tárul fel a mondanivalója.