Érdekes koncepció. Egyfajta limonádé romantikus film, míg másrészről egy komoly, nem épp szokványos sci-fi. Egyrészről némileg beteg - de hosszú magány miatt mondhatni érthető - leskelődésből indul, rajongássá változik, majd egy gondosan eltervezett bűntetté fajul és legvégül egyfajta beletörődött, de mégis mély kapcsolatát válik.
Ezen felül, hogy ne csak egy űrben játszódó romantikus film legyen, meg kell küzdeni a hajó problémáival is.
Néhol üresjáratokat éreztem a filmben, gyakorlatilag a semmivel telt az idő - nem csak Chris Pratt, hanem a mi számunkra is - de ezen jelenetek szerencsére csak kisebb hányadát tették a játékidőnek, viszont ahhoz már több, mint elég volt, hogy a főszereplő ... több»
Arra elég, hogy egy unalmas, esős napon megnézd a Film+ on a gyerekkel, de egyébiránt azonfelül, hogy egy közepes filmélménnyel eltelik az idő, nem tud felmutatni egyebet. Ha nem tudtam volna, akkor is feltűnt volna, hogy német rendezés, annyira látszik a kameraállásokból és a színészi játékból. Igazából már előttem is megírták, hogy a németek is meg akarták lovagolni a kutyás filmek sikerét, de ahhoz kevés volt, hogy egy amerikai kutyás családi film nyomába érjen.
5 perces filmélmény Néha-néha, ha nincs időm filmet nézni, akkor csak letekerek egy rövidfilmet, ugyanis amellett, hogy ezek nagyrészt rövidebbek, mint negyedóra mégis stílusosan tudnak remek szórakozást nyújtani vagy akár mondanivalót közvetíteni. S mivel az Agymanók világa még meglehetősen új és egyenlőre kiaknázatlan "Univerzum", ezért örömmel fogadtam a stúdiótól ezt a kis rövid, ötletes, hétköznapi sztorit. Tekintettel arra, hogy már az Agymanók is egyfajta, részleges felnövéstörténet, ezért a lehető legjobb ötlet volt a kis fejben lévő érzelmekkel levezényelt konfliktus, ami egy apa évek óta érlelődő félelmét és elfogadását vetítik elő.
Már eleve az a fantáziátlan fekete-fehér ábrázolás is bukta, hogy a kutyák a jók, a macskák pedig a gonoszak. Mindezek mellé még lehetett volna egy bohókás gyerekfilm belőle, de az ostoba cselekmény, a borzalmas CGI és a bugyuta párbeszédek hatványozottan rontanak az egyébként sem érdekfeszítő filmélményen.
Ez a Megalodon féle, emberevő őscápás sztori tökéletes lenne egy Sharknado szintű, Zs kategóriás filmbe, de az a gond, hogy ezt az egészet komolyan is vették, telepakolták hollywoodi hírességekkel és moziba küldték, az emberek pedig mozijegyet váltottak rá.
Bár igazság szerint annyiban mégis jó a film, hogy láthatjuk, hogy milyen az amikor egy Zs kategóriás film büdzsét kap színészekre és látványeffektekre.
Kár érte. Olyan jól indult, és nagyjából a film 2/3-ánál még mindig azt éreztem, hogy ez egy jó film. Bár közel sem volt olyan ijesztő, mint az eredeti, de egész jól fel volt építve, érdekes volt a cselekmény. Aztán az utolsó harmad olyan kapkodósan és hatástalanul lett összerakva, hogy jobb lett volna kikapcsolni az utolsó harmad előtt, és inkább kihagyni azt, hogy amit ügyesen felépítettek a film java részében, azt tényleg csúnyán összecsapták.
Nagyjából a vérfrissítések is hasonlóképpen sülnek el, mint a reboot-ok: elrontják az amitől az eredeti alapanyag jó volt.
Ez történt Shane Black Predatorával is, ami amellett, hogy elrugaszkodik a Predator filmek univerzumától még unalmas is.
Ebbe csak a hülye bukhat bele... Ez a film is teljesen érthetetlen számomra.
Adott a büdzsé, adott a színészi gárda és adott a film alapjául szolgáló képregény is, mely talán az egyik legfontosabb X-Men sztori az elmúlt 50 évben.
Ennek ellenére a cselekmény összecsapott, összefüggéstelen, ráadásul borzalmasan klisés, jellegtelen és egyhangú gonoszokkal.
Egy normálisan megírt forgatókönyvvel és rendezővel - a képregényt ismerve - az egyik legjobb képregényadaptáció lehetett volna.
Nagyon nagy lehetőség volt ebben a filmben és sajnos nem sikerült megragadni, összecsapott és a történet potenciáljához mérten igen csak rövid játékidővel.
Sólyomszem vs nyomi haverok A régi gyermekkori banda összejön egy temetés, lagzi vagy egyéb esemény miatt. Tipikus amerikai vígjáték alapanyag.
Láttuk már ezerszer, viszont itt kapunk annyi csavart, hogy ez a társaság minden évben összejön, azért, hogy fogócskázzanak.
A klisés alapanyag mellé, kapunk úgymond némi eredetiséget is. Jeremy Renner tökéletes választás, mivel Sólyomszemként történő megismerése által teljesen hitelessé válik a megfoghatatlan Jerryként egy csapat lúzerrel szemben.
A poénok jól időzítettek, a belassított és már-már akciófilmszerű "elkapási kísérletek" külön hangulatot kölcsönöznek a filmnek, való olyan, mintha a B kategóriás amerikai vígjátékok lúzerei Sólyomszemként próbálná legyőzni.
Gyakorlatilag annyi a film története, hogy a régi haveri társaság újra összejön ökörködni/bandázni. És éppen ez adja meg az egész hangulatát, hogy igazság szerint semmiről sem szól csak az ökörködésről és 'hálistennek ezen a vonalon elindulva a film sem veszi komolyan saját magát és egy laza szórakoztatáson felül nem is akar mást nyújtani.
Ez a film kb. semmiről sem szól, se füle-se farka az egésznek. Nagyjából a teljes játékideje arra megy el, hogy dobálja az idétlen és alpári poénokat, amivel annyi a baj, hogy alapjában véve nem viccesek vagy már régen nem viccesek, mert hallottuk/láttuk őket ezerszer.
Egyrészt közhelyesnek találom a "jó kislányok a rossz fiúkat szeretik" klisét, másrészt nem igazán szeretem a romantikus drámákat. Ennek ellenére olyan eredetien és természetesen van összerakva a film, hogy férfiként is azt kell, hogy mondjam, teljes mértékben megállja a helyét. A filmet egyértelműen H karakterisztikája (agresszív, kezelhetetlen, nagyképű) vitte a hátán, a jó kislány szerepe gyakorlatilag pedig egy adag sablon, amit egy marék búza is el tudott volna játszani.
Mára már kultikussá vált film, aminek legerősebb oldala nem az alpári humor, hanem a hitelesség, merészség és eredetiség, amivel megjeleníti a szerb cigányokat és azok világát. A film teljes játékideje alatt egyszer sem éreztem izzadtságszagot, mindazok ellenére, hogy erős élethelyzeti és komikai túlzások vannak benne. A maga nemében mindenképpen mesteri darab és nem a véletlennek köszönhető ismertség és elismertsége sem.
85 12 év rabszolgaság (2013)