fájdalmasan, szomorúan, kiábrándítóan szörnyű ...ez a film egészen pontosan ugyanazt a dramaturgiai ívet és sztorit használja, csak más szereplőkkel és minimális változtatásokkal. Paul Mescal bár tehetséges színész, de ebben a karakterben tökéletesen hiteltelen és nyilvánvaló, hogy castingja csak annak köszönhető, hogy megtévesztésig hasonlít a fiatal Richard Harris-re. Ridley Scottról már tudjuk, hogy egyre csak lejjebb és lejjebb csúszik, de ezzel a filmmel sikerült alulmúlnia saját magát. A Gladiátor minden hibájával együtt remek és kerek film volt. Az, hogy egy olyan folytatást kellett neki csinálni, ami kötelezően felemelő győzelemben csúcsosodik ki, a szuperhősfilmek hozadéka, melyek rászoktatták az embereket, hogy a hősnek MINDIG... több»
Zseniális Mindennek görbe tükröt tart, amit a hollywoodi filmgyártás az elmúlt sok évben csinált. Mindezt betegen fergeteges humorral. És Tom Cruise Les Grossmanja... Már csak az end credit tánc miatt megéri! De egyébként is, ennek a filmnek minden pillanata aranyat ér.
Zseniális párbeszédek Ez a sorozat valami frenetikus. A kémia minden karakter közt tökéletes, a képernyő sistereg a humoros, és többnyire nagyon is ülő párbeszédektől, Harrison Ford fantasztikus a grumpy nagy öreg szaktekintély szerepében, és mindennek a tetejébe szakmai szempontból is többnyire hiteles, illetve nagyon is valóságos módon mutatja be a gyász- és a traumafeldolgozás lehetséges fázisait, forgatókönyveit.
Nagyon nehéz, de tűpontos személyiségrajz Végre egy sorozat fiatal felnőttekről, ami nem romantizálja a toxikus, diszfunkcionális, bántalmazó kapcsolatokat, és nem úgy állítja be őket, mint az "egy nagy, igazi, szenvedélyes szerelem". Persze felnagyítva és extrémen sűrítve a mindenféle bántalmazó dinamikákat, olyannyira, hogy egy-egy rész után a rosszullét kerülget(het)i az embert. Főleg azt, akinek volt része bármelyik esetben azok közül, amit a sorozat bemutat. Egészen hátborzongató, bőr alá mászó módon haladunk egyre beljebb és mélyebbre Stephen és a többiek nyomorúságos nyúlüregeiben, és nincs feloldozás, nincs megkönnyebbülés, és nincs jóvátétel sem. Ilyenformán ez a sorozat igazibb, mint bármelyik happy endre végződő, vagy egy... több»
Szívszorító, humoros és nagyon igazi A film érzékenyen nyúl a gyűjtögetéssel küzdő emberek problémáihoz, és bár nem mélyed el túlzottan a veszteség okozta következmények lélektanában, sem abban, hogyan épül fel pontosan egy igazi hoarder állapota, mégis felvillantja ezt az Amerikában különösen súlyos problémát. Mindezt egy kedves, melengető történetbe ágyazva arról, hogy sosem késő újrakezdeni. A cseresznye a habon pedig Sally Field, aki csodálatos Dorisként.
Méltatlanul kevéssé ismert Maggie Smith egyik legjobb filmje szerintem! Annyira brit, annyira morbid és annyira kedves! Rowan Atkinsont egyébként is jó látni más szerepben, mint a ráragadt Mr. Bean, és akkor ott van még a kései Patrick Swayze és a mindig remek Kristin Scott Thomas. De Dame Maggie Smith... istenem... mindenkit lejátszik a vászonról az utánozhatatlan humorával, azokkal a jellegzetesen maggiesmith-es apró grimaszokkal és egyszerre törékeny, erős, huncut jelenléttel. Csak ajánlani tudom, ha szereted a morbid vígjátékokat, az angol humort és a szokatlan családi történeteket!
Gyönyörű, megható, embert próbáló A Pose-ról nehéz írni, mert amint rágondolok, elszorul a szívem. Olyan módon és annyiszor érintett mélyen, hogy nehéz szavakkal kifejezni. Egyáltalán nagyszerűnek tartom, hogy a túlpíszísített világban egy ennyire hiteles sorozat meg tudott jelenni, ilyen népszerűség mellett. Az alkotógárda egytől egyig zseniális, a színészek – szerintem – filmtörténeti szempontból évszázadokban mérhető módon maradandót alkottak. A témák, amiket boncolgat, a korszak, amit bemutat, az egyes emberi drámák és karakterívek, karakterfejlődések, amiket nézőként végigkövethetünk... felemelőek és lesújtóak egyszerre. Szerintem kihagyhatatlan!
Az egyik legkedvesebb Az egyik legkedvesebb és sokrétűbb sorozat, amit az utóbbi években láttam. Szinte már meglepő volt, hogy Darren Startól ilyen típusú széria is érkezik, ahol nem minden főhős idegesítő, felszínes és sztereotipikus teljesen. Bááár... a sztereotípiáktól itt sem tud megválni az író, de valahogy itt mintha mégis több élet lenne bennük. Lehet, hogy a színészek teszik, akik érezhetően lubickolnak karaktereikben. A főszereplő-választás kifejezetten tetszett, mivel a színésznő egyébként elismert Broadway színész (Hugh Jackmannel is játszott egy darabban), és ezzel valami teljesen frisset hoznak – számomra – Star szokásos csilivili világaiba. Kikapcsolt, feltöltött, imádtam. Bármikor újra tudnám nézni... több»
Joey King irritáló, mint mindig Egy menetrend szerinti tini disztópia, aminek egyetlen erénye, hogy egy darab értékelhető gondolat van benne. Sajnos ezt a gondolatot nem sikerült megfelelően kibontani, sem pedig árnyalni. A gondolat: a világ megmentésének ára a szabad akarat elvesztése és, ha már le kell mondani a szabad akaratról, akkor legalább legyen mindenki „szép”. Vagyis: mit volnál hajlandó feláldozni a világ megmentéséért/mit adnál meg a szépségért?
A probléma, hogy senki nem tudja, mit is áldoz be a szépségért... Akik pedig tudják, és elmenekülnek a nomád hippi kolóniára, azoknak sincs igazán alternatívája a „világ megmentésére”. Megint próbálják fantáziadús új neveken nevezni a letűnt nemzedéket (surprise: nem si... több»
A képi világ menti meg ...és a világépítés. Lestat valóban az eredeti Anne Rice karakter, és Szürke Féreg is jól játssza ezt az alternatív Louis-t, de hogy mi a jó égért kellett ezt a történetet telenyomni blackwashinggal, arra csak az az egy tippem van, hogy Jacob Andersont akarták főszereplőnek... A világ magával ragadó, nem sajnálták rá a büdzsét, és oké, elfogadom, hogy ez egy nagyon alternatív változat, de miért...? A miértezés persze nem túl építő, de egyszerűen a mostanában zajló blackwashing jelenséghez már nem tudok értelmesen hozzászólni. A whitewashing is nagyon gáz volt, de nem ez kéne legyen rá a válasz. És ez a jelenség egyszerűen annyira zavar a sorozatban, hogy nem tudom tőle élvezni. Pedig valóban... több»
Egy annyira fontos téma annyira silány feldolgozása Ez a film olyan nagyon jó lehetett volna. Ha nem B. L. pofátlan önreklámozása lett volna, ha nem egy giccses és béna Hallmark-film szintjén valósították volna meg, ha nem a valóban szép képi világra helyezik a hangsúlyt az alakítások és a sztori súlyosságának elmélyítése mellett. Blake Lively egyre kevésbé hiteles színésznőként számomra, és egyre taszítóbb, ahogyan tényleg pofátlanul reklámra használ mindent IS. A rendező/férfi főszereplő Baldoni, akit #szépfiúnak akarnak eladni, minden, csak nem szép (bár ez nagyon egyéni ízlés, de attól, hogy valaki kigyúrt, és loknis a haja, még nem lesz „szép”. Ráadásul tényleg abból fejlődik gyerekvállalássá a kapcsolatuk, hogy a pasi azzal indít, hogy ... több»
...arra az orra miért volt szükség...? ...értem én, hogy Chris Hemsworthtúlságosan is #szépfiú, de egy kicsit kisebb protézis is elég lehetett volna, vagy valami más megoldás...? Ettől eltekintve nekem továbbra is bejön a Max világ és a gyönyörűen megrajzolt, epikus bosszútörténet, illetve – szerintem – hihető, hogy ebből a Baby Furiosából lesz majd Charlize Theron badass amazonja. Nem csalódtam ezúttal sem George Miller elmebeteg víziójában. Külön öröm, hogy nem CGI-ozták szanaszét.
Már megint Liev Schreiber...! ...ez az ember MENNYIRE jó színész... Ray Donovan után ezt az elkényeztetett, diszfunkcionális, öreg kamaszfiút/szexi dilfet is úgy hozza, hogy azt öröm nézni. A sztori izgalmas, a színészek (leszámítva a főszereplőt, aki egy újabb nepo baby... Bono lánya) remekelnek, a csavar nem üt hatalmasat, de nem is a csavar a lényeg, hanem a hangulat és a világ, és azt szuperül összerakták a készítők.
86 Top Gun: Maverick (2022)