Furcsa, abszurd élethelyzet, de kiváló ötlet egy vidám filmhez. Szerintem a kivitelezés is remekül sikerült. Úgy gondolom, hogy a színészek különösen nagy örömmel vettek részt a munkában, mert minden egyes jelenetből sugárzik a derű és a szeretet. Sok-sok szeretet. Köszönöm szépen!
Nem a legkedvesebb csehszlovák szatírám, de érdemes megnézni. A témába rejtett szimbólumok mellett a színészeket is szívesen dicsérem. Kötözni való bolond minden karakter, mégis elfogadhatóak, már-már megkedvelhetőek. Néhány határeset mellett csak egy dolog zavar igazán a filmben, ahogy azzal a kisfiúval bántak. Nekem úgy tűnt (remélem, tévedek), hogy a forgatáson élesben húzták-vonták, rángatták, kiabáltak körülötte, és ő valódi rémületben sírta át azokat a jeleneteket. Ezért nem adtam 3 csillagnál többet.
"Szép csendben" és szép lassan, nagyon lassan, nem történik semmi. Illetve ami történik, azt elég lett volna egy 30-40 perces rövidfilmben megmutatni. Azt el kell ismerni, hogy művészien ábrázolja a művészvilág egy szegmensét, de csak ennyi. Meglebegtet egy komoly morális problémát, sugall, sejtet, bizonytalanul felvillant kétértelmű képeket és párbeszédeket, de nincs semmi konkrétum. Provokál, hogy ítélkezzek, de nincs miről. És mint a való életben ilyen ügyekben oly sokszor, fogalmam sincs, hogy melyik a sértett fél. Történt-e egyáltalán sérelem? Ezért aztán nincs is befejezés, ami eléggé bosszantó.
Akár egy természetfilm, melyben egy elárvult medvebocs vagy rókafi napjait követhetjük nyomon a zord rengetegben. A kölyök (a kislány) csak ösztöneire és saját kis tapasztalataira hagyatkozva próbál élni, túlélni. Néha ugyan van némi kapaszkodó, de gyakorlatilag már-már veszélyesen sokáig egyedül van. Szerencsére megérkezik a segítség. Szép, lelket építő és erősítő történet.
Manapság már sokan ódivatú sci-finek tarthatják, de szerintem nem az. Sőt! Látványtechnikailag is rendben van, és tartalmában bizonyos szempontból nagyon is aktuális. Nagyon fontos lenne megtanulnunk normálisan kommunikálni egymással, mielőtt a másik torkának esünk. Legyen az egy lakótárs, egy szomszéd ország népe, vagy akár egy idegen galaxisból érkező utazó. Persze genetikai kódjainkat nem tudjuk mellőzni, de olyan jó néha elálmodozni a békéről.
Csak remélni tudom, hogy a film fő üzenete nem az aktuálpolitika, nem a rendőrség dehonesztálása, és nem Budapest pokollá minősítése. Azt remélem, hogy csak egy rossz krimit láttam. Nem igazán életszerű egy pánikbeteg rendőr aktív állományban, de mondjuk az alapötlet nagyjából elfogadható. Viszont a kivitelezés, a forma, a stílus rettenetes. Elnyújtott, brutális jelenetek, kegyetlenkedés, nyomasztóan sokszor arcunkba tolt „fejre állított világ”, trágárság, szenvedés és vér. Mindenből túl sok és túl hosszan. Ez már beteges. Ez egy beteg film, bánom, hogy megnéztem.
Kozje uši, azaz Kecskefülek. Milyen frappáns filmcím! Nem tartom jó ötletnek, hogy a hazai TV-ben „Jobb idők” címen vetítik, hisz aki megnézi, az megérti a kecskefülek jelentését, illetve jelentőségét. Nem könnyű megbirkózni az öregedés fizikai és lelki bajaival. És nem könnyű talpon maradni egy háborúkkal szétdúlt, feszültségekkel teli, bizonytalan világban. A film főszereplőjének, Stojankának mindkét teher nehezíti a mindennapjait. Az asszony egy román határ közeli szerb faluban él, ahol két kiskorú unokáját egyedül neveli. A történet jelene 2010-ben játszódik, a múltbéli eseményeket párbeszédekből, monológokból és levelekből ismerjük meg. A nyomasztó anyagi gondok, napi küzdelmek, furcsa ... több»
Ha jól tudom, "hivatalosan is botrányfilm". Hallottam valakitől, hogy annak idején (1986 táján) vetítés közben kiment a Filmmúzeumból, nem tudta végignézni. Hányingere lett a szó szoros értelmében. Nos, talán prűd vagyok, de meg tudom őt érteni. Az azóta eltelt 30-40 évben sokat változott a világ, de ez a film még manapság is nagyon durva. Magyarázhatják intenzív társadalomkritikának, vagy nevezhetik bárminek, ez akkor is csak egy értelmetlen, hedonista katyvasz. Sajnálom, hogy Noiret, Mastroianni, Tognazzi és a többiek bevállalták ezt a produkciót.
Láttam párszor ezt a filmet, mindig felvidított. Persze kell hozzá a megfelelő laza hangulat, mert eléggé bolondos, eléggé abszurd. De hát mi más is lehetne ezzel az alkotógárdával? A Monty Python csoport néhány arca kiegészülve olyan nagyszerű kollégákkal, mint Jamie Lee Curtis vagy Kevin Kline. Briliáns!
Az egyik tesóm kislánya 8-10 éves kora körül meglepően hasonlított a kis (8-10 év körüli) Mckenna Grace-re. Arcra, alkatra és még viselkedésre is. Sőt, a matematika is kiválóan ment neki. Mivel ez az unokahúgom nagyon-nagyon közel áll hozzám, szinte saját gyerekünkként szeretem, így e filmről alkotott véleményem nem biztos, hogy részrehajlás nélküli. Állandóan a "mi kislányunkat" láttam benne. :) Egyébként szerintem kedves és izgalmas történet, hitelesen alakító szereplőkkel. Nekem tetszik ez a film.
Az eredeti francia változatról nem hallottam, a magyar sorozat első évadjáról szintén lemaradtam. Most, a második évad kezdetekor találkoztam először vele. Tényleg érdeklődéssel ültem le a TV elé, viszont a 2. epizód után úgy döntöttem, elengedem. Az alapötlet sem tetszik igazán, a lány, "renitens Renáta" meg egyenesen idegesít. Nem hiszem, hogy meg tudnám kedvelni a figurát. Rossz érzés Gáspár Katáról ezt mondani, de akit alakít, az számomra nem kedves, nem humoros. Inkább túl harsány, túl arrogáns, túl sok.
Jaj, kedves Anatevka! Anatevka a fiktív helyszín és élethelyzet, mely nagyon is létezik. Mindig is létezett. És lesz, míg ember él a Földön. Remek film zseniális színészekkel és csodálatos zenével. Nagy kedvencem.
Engem a cím egy kicsit megtévesztett, más jellegű filmre számítottam. A „hétköznapi”, azaz gyakori, megszokott, egyszerű, átlagos, jelentéktelen, unalmas, szimpla stb. jelző egyáltalán nem illik a történetre. A három külön személyes drámát sem tartom igazán mindennapinak, de pláne nem a teljes kerek egészet. (Hacsak nem szándékos a paradoxon?) Nagyon is érdekes, különleges a téma. Különleges, magával ragadó, és szinte művészfilmbe illő a képi világa is. A „kudarc”-ok, vagyis a sikertelenség, szégyen, veszteség, bánat, félelem, vagy akár a teljes megsemmisülés zsigereinkig ható érzékeltetése ellenére ez egy rendkívül szép film.
Jó ötletnek tartom, ha egy dokumentumfilmben játékfilmszerű, megrendezett jeleneteket is látunk. Ezt a megoldást itt is alkalmazták az egyik történeti szál illusztrálására. Izgalmasabbá tette az amúgy is érdekes eseményeket. Magához a történethez nagyon nehéz hozzászólni, keresem a megfelelő szavakat. Az a legkevesebb, hogy "megdöbbentő". Nem könnyű feldolgozni a látottakat, ennek ellenére nagyon ajánlom. Érdemes megnézni.
Bizonyára bennem van a hiba, de sokszori nekifutásra (úgy 20 és 45 éves korom között) csak egyszer sikerült végignéznem az Annie Hallt, aztán azóta is hiába próbálkozom a repetával, nem megy. Agyonfilozofált nyavalygás, nyűglődés az egész. Nem köt le a feszegetett téma, humorosnak sem találom. Inkább sajnálatra méltó. A Woody Allen-rajongók most talán megköveznek, bevallom, én nem bírom őt. Íróként, rendezőként talán rendben van, de a filmvásznon eléggé idegesítő figura. Bocs, ez van.
Krízishelyzetekben nagyon furcsa dolgokat produkálunk. Legyen az egy hosszan tartó áramszünet, egy munkahely elvesztése, egy világjárvány, vagy akár egy kirobbanó forradalom. Bármi, amitől minden a feje tetejére áll, és pánik uralkodik el rajtunk. Mindenki megzavarodik, fél, kapkod ide-oda, furákat mond és meggondolatlanul cselekszik. És "apa hazudós" lesz. Ez a film 1956 kapcsán szólít meg, de számomra nem csupán 1956-ról szól. Zseniális tragikomédia. Egy pszichológiai tanulmány, ami néhol naturálisan őszinte, máshol félmondatokba rejt féligazságokat, de mindenképpen nagyon-nagyon-nagyon emberi.
Engem is a nagyszerű szereposztás csalogatott a képernyő elé. Ami az ő jelenlétüket, játékukat illeti, az tényleg mesteri. Már ezért érdemes volt megnézni. Összességében a filmet én sem tartom átlagosnál jobbnak, valóban kicsit lassúbb, mélázósabb a szokottnál, de "na bumm". Ez egy ilyen krimi. Nem rágtam le a körmöm izgalmamban, de azért minden megvan benne, ami egy jó bűnügyi történethez kell.
89 Három férfi és egy bébi (1987)