nagynesze

Az első rész után nagyon bizakodó voltam, hogy egy közel tökéletes folytatás következhet, de sajnos túlságosan messzire ment a dán rendező. A kiábrándítóan merész és durva hatásvadászatát néhány logikai buktatóval is tarkította, amivel igen ellenszenvessé vált az amúgy szerethető és tanulságos mű. Ha össze kellene foglalnom, akkor ez egy beteg rendező beteg műve, beteg(gé váló) szereplőkkel egy súlyos betegségről.

Számomra a film legfőbb értéke az volt, hogy hiába tűnt egyértelműnek a két főszereplő közötti ordító „faji” különbség, mert onnantól kezdve, hogy közel kerültek egymáshoz, szinte nem is törődtem azzal, hogy a Nő valójában nem nő.

Ez az ember esküszöm ezekre a tipikusan abnormális, elmezavarodott karakterekre van kitalálva. Garantált az Oscar-jelölés. A filmet tehát az alapötleten kívül Jake Gyllenhaal viszi el a hátán, mint hivatásos éjjeli féreg, akit Amerika teremtett.

Nem kell a szomszédba menni egy hasonló témára kihegyezett filmnél, ott a Tökéletes trükk. A Szemfényvesztők ennek lett a modern, kistestvére. (Anyakönyveztetve.)

Az említésre méltó szereplők mindegyike kifogástalan: Geoffrey Rush, Jim Sturgess, Sylvia Hoeks, Donald Sutherland, de különösen a főszereplő, Geoffrey. Nagyszerűen reagál a karakterének minden jellemváltozására, mintha ezt a szerepet külön rászabták volna. Kíváncsivá tesz, megnevettet, megbotránkoztat és elhiteti minden gondját-baját. Nem hi(á)ba, hogy végül is róla szól minden.

Drámából van benne elegendő, de mellette, ha az átlagarányokat nézzük, akkor annyi poén van benne, amennyi egy gyengébb vígjátékban. Szerencse, hogy ezek a poénok kiválóak, volt 2-3 jelenet, amikor szó szerint felröhögtem, pedig ez nálam nem jellemző.

A brit filmgyártásnak mindig is megvolt a maga stílusa, ami megkülönböztette Hollywood-tól. Ez az egyediség nehezen definiálható, de talán az minden filmnél érezhető, hogy sokkal ember közelibbek és jó értelemben egyszerűbbek is, hiszen itt nincsenek hatalmas harcoló robotok vagy monumentális űrcsaták. itt csak tiszta emberi érzések vannak. Pontosan ilyen film a Philomena is.

Erős dráma, nehéz film, úgymond meg kell rá érni. A címből már sejthetjük, hogy politikáról, történelemről és ezek drámai vonásairól fog szólni. Spielberg uraság ugyan nem alkotott világraszóló művet, de ebből is jó mozit csinált, őrizze meg jó szokását.

153 perc, gondolkodtam is az elején, hogy ez már az a hossz, ami a testi szükségletek kielégítése szempontjából a moziban már kínossá tud válni, de a film elfedtetett minden ilyen dolgot. Kiváló alkotás.

Egészen elképesztően félelmetes az az érzés, hogy egy köldökzsinórnyi kötéllel vagy összekötve mással, a végeláthatatlanságban. Na meg olyan jó volt látni a bolygónkat kívülről, az óriási panorámaképekből, hogy egészen kellemes hangulatba kerültem, de ez igazán bizsergető lett volna, ha még többet kapunk a Földről. Több része tökéletesen kirajzolódik a planétánkon, pl. a Vörös-tenger, óceánok, a Nílus, vagy a felhőrengeteg.

Az operatőri munka és a zenei aláfestés (Hans Zimmer: elég ennyit írnom) kifogástalanul pazar volt. Apróságnak tűnhet ugyan, de ott van még egy további precíz részlet: a korhű külcsín. Mind az autók, mind az emberek és a kultúrájuk pont olyan 70-es évekbeli, mint amilyennek kell lennie. Kiváló sportfilm.