A film kiemelkedik kategóriájából azzal, hogy lényegesebben erősebb drámai vonallal rendelkezik, mint a többi romantikus film, illetőleg cselekményes is bonyolultabb, valamint karakterei is sokkal emberközelibbek és érzelmileg sebezhetőbbek.
Fentieken kívűl a humoros vonal is kellően ízléses, így ebben a tekintetben sem lehet okunk panaszra.
A film pozitív értékelését nem csak a "noszalgiafaktornak" köszönheti, mivel valóban egy örökérvényű klasszikus a maga kategóriájában. A film a sokat látott tanár-diák vonzalomra épít, de a legtöbb klisés filmmel ellentétben a két szereplő közötti kapcsolat - és maga a film világa - oly valóságosnak és kézzelfoghatónak tetszeti magát, hogy a magam módján nem is igazán tudnám sablonos filmként elkönyvelni.
A film élményhez külön hozzátesz Patrick Swayze valószerű tánctudása és halhatatlan betétdala, a Time of my life.
Talán nincs részemről még egy olyan mellőzött és lenézett kategória, mint a romantikus vígjátékok, s bár kicsit talán szégyenlem, de a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? meglehetősen szórakoztató és kellemes történet, mondhatni kategóriájának egyik legjobbja.
Amellett, hogy humoros, rendkívűl szellemes alaptörténete van és a karakterei is hitelesek, kedvelhetőek.
Akinek kétségei vannak a filmet illetően, ajánlom vágjon bele, kellemes szórakozáanak néz elébe, nem fog csalódni.
A film lehetne sablonos (beépített rendőr idegen környezetben, ami humoros szituációkat eredményez), s valamilyen mértékben az is, de szépségverseny környezete és annak, illetve résztvevőinek kifugárázása, ironizálása egyedi hangulatot ad a produkciónak. Ez még mindig csak egy közepes filmre lenne elegendő, de Sandra Bullock profizmusa (és úgy általában a jelenléte) elviszi a hátán a Beépített szépséget.
Nem mellesleg a film egyfajta üdítő jelleggel rendelkezik a zsaru vígjátékok felhozatalában.
Nem egy nagy eresztés a film cselekménye, de a film olyan szinten vicces és szórakoztató (ne felejtsük el a kiválóan megírt magyar szöveget sem), amennyire buddy-cop film még nem volt. A két karakter kapcsolatának talán egyik legnagyobb erőssége az az, hogy a szokásos ellentétes attitűdök helyett mind a két karakter szerencsétlen a maga módján.
Pusztaszeri Kornél oly mértékben visszaadja az ütődött Martin Lawrence-t, hogy azt a színész is megirigyelhetné.
A filmet a "Pofázunk és végünk"-hez tudnám hasonlítani, abban a tekintetben, hogy bár cselekményével, karaktereivel és úgy teljes egészében egy klisés amerikai vígjáték, ám színészei olyan hitelesen és poénosan adják vissza a két rendőrnek öltözött szerencsétlent, hogy a film valamivel több lesz annál, mint amennyire zsánerei és sablonjai engednék.
Nem kell fordulatos cselekményt várni, ugyanis minden egyes cselekményszála előre látható, de legalább ez kellően szellemes és humoros köntösbe van bújtatva.
Tipikus, klisés amerikai vígjáték kiszámítható és nem éppen komolyan vehető cselekménnyel, ámde a sok filmben látott vicces, béna és a marcona keményfiú ellenpárost olyan hitelesen adja vissza a két színész, hogy a saját szintjén a film kiemelkedik a skatyujájából és többet rak le az asztalra, mint a B kategóriás buddy-cop filmek többsége.
Kellő mértékben és ízlésesen figurázza ki azokat az embereket, akik szerettek volna rendőrök lenni, de nem feleltek meg a feltételeknek.
Bár maga a film szórakoztató is a maga módján megmarad a B kategóriás, tipikusan sablonos amerikai vígjáték szintjén. Nem akar több lenni annál, mint ami, ezért szerethető film, de ahhoz viszont kevés, hogy 4 *-ot kapjon.
Arnold sikeresen bizonyította a filmmel, hogy kemény kiállása és osztrák akcentusa nemcsak az akciófilmek karakterét képes megszemélyesíteni, hanem egy vígjátékban is megállja a helyét és a színész megmutatja tehetségét, mely úgy gondolom a mai napig is nagyon alulértékelt a rengeteg akciószerep miatt.
A film nemcsak aranyosan vicces a maga módján, de még az oszták kolosszus karaktere is felállít egy kellően poénos kontrasztot a gyerekek mellett.
Gyerekkorom egyik kedvelt és sokat látott filmje, ami az idő elteltével sem vált gyenge filmmé a szememben ( a gyerekkori kedvencek nagy részével ellentétben)
Nem csak Steve Irwin, de maga a dokumentum-sorozat is legenda, amely nem csak bemutatja Ausztrália gyönyörű és sokszínű állatvilágát, hanem közvetlen kapcsolatba kerül vele (a szó szoros értelmében). Kevés világszerte ismert természetfilmes, de bátran állithatom, hogy Steve még életében (s ezzel a sorozattal) bekerült a műfaj halhatatlanjai közé.
Kedves film arról, hogy a kisemberek összefogtak városuk hírnevének korrigálása érdekében, s ebben a kis község különc embere veszi fel a vezető/szervező szerepét.
Maga a film hangulatos, letisztult környezetben játszódik, s ehhez mérten tartja a szintet, de maga a cselekmény kibontakozása túlságos hétköznapi jellege és előadásmódja miatt megragad egy közepes, átlagos film szintjén, de előnyére váljon, hogy nem is akar ennél több lenni. Mindenesetre ajánlom megnézésre, annak aki meg akar nézni egy hétköznapi filmet, amiben nincsenek óriásrobotok, szörnyek, nem kell megmenteni a világot, nem reboot, nem folytatás és nem adaptáció.
Annak ellenére, hogy nem teljes egészében képregényhű egy teljesen korrekt, szépen összerakott, kőkemény akciófilmet kapunk, ami legalább brutalitásával és hideg bosszújával legalább hasonlít az egyik legkeményebb, nem szupererővel rendelkező "hős" történetére.
Maga a sztori rémesen egyszerű, ne várjunk fordulatos csavarokat (sőt semmilyet), csak dőljünk hátra és élvezzük a gondosan eltervezett leszámolást.
Sajnálatos módon nem sok tűzoltós film van, de azok legalább amik vannak azok minőségiek.
A film egyszerre szól a barátsággal, bajtársiasságról, hivatástudatról és úgy általában a tűzoltók életéről, s mindemellé kapunk egy érdekes, kicsit hétköznapi, de feszes tempót diktáló cselekményt.
Ha a rendőrök kötelező filmje az Utolsó műszak, akkor a tűzoltóké a Tűzből nincs kiút.
Mindig is érthetetlen volt számomra a film elsöprő sikere és a filmet övező rajongás.
Számomra egy már túlzottan idétlen, inkább fárasztó, mint humoros paródia.
A paródia nehéz műfaj, sokaknak beletörik a bicskája, s ezt a filmet is ebbe a kategóriába tudnám sorolni, ellenben a film a mai napig népszerű.
Az Austin Powers filmek vagy nagyon tetszenek az embernek vagy nagyon nem. Nincs középút. Engem nem nyert, így az utóbbi tábor álláspontját tudom képviselni.
Részemről (mint fentebb is írtam) idétlen, fárasztó, unalmas és egyáltalán nem humoros.
Izgalmas, potenciállal rendelkező akciófilm, aminek egyik leghíresebb momentuma az a jelenet, amiben Halle Berry megmutatja a kebleit. Szerencsére a filmet nem csak ezzel az egy jelenettel lehet jellemezni vagy kiemelni, mert e nélkül sem lesz kevesebb, hiszen végig fenntartja az ember érdeklődését.
John Travolta igazán hiteles akciószerepben, Hugh Jackman-t pedig így utólag is furcsa egy hacker szerepében látni.
Remény rabjai másképp Amellett, hogy vígjáték, van benne egy egyfajta keserédes (vagy inkább szomorú ?) alaphangulat, ami számomra kiemeli egy vígjáték skatulyájából és sokkal magasabbra teszi a lécet.
A film gyakorlatilag a Remény rabjai "fekete" képmása is lehetne, de itt a happy end egy kicsit el lett tolva időben és a történet tragikomédia vonalát erősítve a két szerencsétlen majdcsak a teljes életét börtönben tölti, ahol jönnek-mennek az emberek (sokan csak koporsóban hagyják el a börtönfalait), de ők maradnak és évtizedeken át adnak remény a többi rabtársnak.
78 Négy esküvő és egy temetés (1994)