Filmzabáló

Szokatlanul nagyszerű alkotás a Túl a fenyvesen, amely krimi elemekkel is bír. Igen hosszú, 140 perces és nyugodt filmről beszélünk, amely több részre oszlik, de a meglepődés érdekében nem árulom el a sztorit. Annyit mondok, hogy megéri, nagyon is.

Hugh Jackman élete alakításával megspékelve Denis Villeneuve rendező vászonra rittyentette a 2014-es év egyik legsúlyosabb élményét. Az embert próbáló játékidő ellenére végig leköti a figyelmet a nagyszerű atmoszférájával és témájával.

Egyhangúsága és egyszerűsége miatt inkább a dokumentumfilmek között állná meg a helyét Coppola kisasszony új műve, amelyben egy (vagy több) fontos, fiatalokat érintő probléma vetődik fel. Kevés, de mégis érdemes látni, mert szeretne üzenni nekünk.

Borzalmas 127 óra zseniális 1,5 órába sűrítve; ez Danny Boyle filmje, amely egyedi ábrázolásmódjával és persze James Franco energikus és átható játékával az utánozhatatlan kategóriát súrolja. A valós események nyomán készült film egyedülállóan különleges alkotás, vétek kihagyni.

A film központjában ennek ellenére Sandra Bullock áll, akinek nagyon jól áll ez a “domina” szerep. A túlságosan is talpára esett, puccos családanya karakter számos helyzetkomikummal szolgál. Ez a szarkasztikus vidámság pedig belengi az egész film idilli hangulatát.

Úgy éreztem, hogy a Foxcatcher túlságosan a psziché irányába ment el és ezért meglehetősen lassú és sótlan lett az első fele. Viszont azt nem lehet elvitatni, hogy a – színészek és az atmoszféra szerelemgyerekeként született – feszültség a képernyőre irányítja a néző figyelmét, még az unalmasabb részeknél is, hiszen már a legelső képkockáktól fogva folyamatosan paprikázódott a hangulat, épült a film a végkifejletre kihegyezve.

A magával ragadó filmet vita nélkül a főszereplő viszi el a hátán. Cumberbatch zseniális játéka szerves része a valós eseményeken alapuló műnek, amely képes egyszerre összekapcsolni olyan műfajokat, mint a nosztalgikus történelmi-kosztümös kategória, a szívszaggató karakterdráma és a feszült kémthriller. Ezek egyvelege olyan atmoszférát kölcsönöz a filmnek, amely már az első percekben leköti a nézőt, főleg akkor, ha nem ismeri a megtörtént események érdekes és megdöbbentő részleteit.

Monumentális. Kalandos. Hosszú. Engem a címe is nagyon csalogatott, amikor utánanéztem a filmnek. Kellően titokzatos és tömör. Én speciel azt sem tudtam, hogy mit jelent az ’aviátor’ szó, pedig igen egyszerű: pilóta. Hosszú és magányos délutánokra és estékre ajánlom, 16 év fölött.

Ritka, hogy egy filmben egyszerre megjelenik a beteljesületlen szerelem, a vallások megválasztásának érdekes kérdései, a tudomány, és kétszer ennyi túlélést célzó akció-kalandjelenet. Mindez olyan vizuális effektekkel és operatőri munkával fűszerezve, hogy a fülbemászó zenéket már el is felejtjük. A Pi élete tartalmazza ezeket a remek elemeket, plusz néhány rejtett eszközt is, amelyekkel még közelebb lopózik a szívünkhöz. Ezt a filmet nem lehet nem szeretni, sőt kötelező rajongani érte!

Az, hogy Steve McQueen egy halom szobrocskával peckesen távozott az Oscar-átadóról, nem volt meglepetés. A film már a témájából adódóan előre nagy esélyesként volt elkönyvelve. Ehhez hozzájött pár lenyűgöző színészi alakítás és a profi rendezői munka. Kész is a tökéletes Oscar-film.

A király látogatása drámaként van meghatározva, de inkább vegyes kategóriájúnak tartanám. Egyrészt történelmi, politikai jellemvonásokkal, másrészt életrajzi részekkel is rendelkezik. Többször is unalomba fullad, lehetne jobb is.

A Wall Street farkasa egyértelműen világraszóló, kiemelkedő alkotás, az év egyik (hatodik) legjobbja, sokáig emlegetni fogják. Egy velejéig bűnös szórakozás, és azért egy 70 éves rendezőtől ilyet…, hát nem semmi.

Mikor meghallottam, hogy Lee Pace játssza a főszerepet, nagy reményeket kezdtem táplálni a sorozat iránt, mert jó színészről van szó, bár az eddigi sorozatait inkább hagyjuk. Érdeklődtem, hogy hátha sikerül kihozni valamit ebből a 10 epizódos évadból.

A sztorival különösképpen nem foglalkozom, mert akkor egy visszafordíthatatlan spoiler hurrikánt engednék szabadjára. Legyen elég annyi, hogy több megdöbbentő, érdekes és néhány kiszámítható esemény, fordulat jellemzi, amelyek könnyen elcsábítják a néző figyelmét.

A Jupiter felemelkedése egy hatalmas katyvasz. Olyan, mint amikor kísérleteznek a különféle gének összeolvasztásával, amelyekből azonban valahogy nem áll össze a kívánt eredmény. Bármilyen fájó is, a híres Wachowski testvérek igen csúfosan megbuktak, ha az volt a céljuk, hogy egy, a Mátrix trilógiához hasonló filmet alkossanak. Úgy tűnik, nem tudták megugrani az önmaguk által felállított csúcsot. Sőt, bőven leverték a lécet.

A remek Transformers 1. után nagy volt az elvárás a második résszel szemben, de a film stábja sajnos egyáltalán nem jól értelmezte a jó folytatás receptjét és megroppantak a teljesítés terhének súlya alatt. Biztos hiányoztak a filozófia kurzus “A kevesebb néha több” c. egyetemi előadásáról. Így az alcímmel összhangban kijelenthető, hogy a Transformers 2009-es folytatása bukás a javából.

Zseniális alapötlet, középszerű megfilmesítés és zúzás ezerrel. Valahogy így tudnám összefoglalni Michael Bay első transzformációs filmjét. Bay stílusát a legtöbb ember ismeri: agyatlan grandiozitás mindenek felett és látványorgia a középpontban. Akármennyire is igaz ez, a Transformers 1. remekműként tartom számon.

Kevés ember van, aki ne ismerné ezt a nagyszerű alkotást. Nyilvánvalóan ez a trilógia legjobb része. Örök klasszikus. Operatőri és vágó munkát illetően a díjak magukért beszélnek, remek munkát láthatunk itt is.

Neill Blomkamp a Distric 9-al hozott valami újat a sci-fi műfaj szerelmeseinek. Igazán remek film volt. Aztán az Elysiummal már ezt nem mondhatta el, eléggé lapos filmre sikeredett. És most kapott egy újabb esélyt, hogy bizonyítson. Hogy ez sikerült-e, nos, nem igazán… pedig megvolt benne a potenciál.

A film végén felmerül a kérdés, hogy vajon mi is volt az a hely, amit láttunk. Egy kísérlet központja, amelyben meg akarták teremteni a tökéletes világot? Vagy csak a világ egy szeglete, amely el akart zárkózni annak többi pontjától, ahol esetleg jelen vannak az érzelmek, és így a gonoszság is? Vannak lyukak a sztoriban, méghozzá nem is kevés. De az a legszomorúbb, hogy a teljesen nyitva hagyott történet, amiben még ezer kérdésre rejtőzhetnének válaszok, nem fog megoldást adni. Az írónő nem ennek a cselekménynek írta meg a folytatását, mindegyik ehhez kapcsolódó könyvében mások a szereplők és a történetfolyam is. Kár. Jobban ki lehetne dolgozni még ezt.