gihera81

Az első részhez hasonlóan bebizonyította, mennyire jól is el tud sülni egy látványos akciófilm, ha nem csupán látványos akciófilm. Kicsit mondjuk korrigálnom kell magamat, mert végül is annyira nem volt túlterhelve akciójelenetekkel, de én különösebben nem éreztem ennek a hiányát, szívesen elnéztem helyette a parádés szereposztást, akik közül persze Robert Downey Jr. talán a leginkább telitalálat továbbra is.

Nem nagyon hagy okot az embernek a panaszra, és bár a történet tulajdonképpen abszolút sablonos, mégis fent tudja tartani az érdeklődést. Szépen végigzongorázzuk benne a főhőssel együtt az alvilág lépcsőit a piti bűnözőktől kezdve a megrögzöttebb arcokon át a nagymenőkig és annak ellenére, hogy nem olyan hosszú film, szépen ki tud bontakozni.

Mind Leonardo DiCaprio, mind Russell Crowe tőle elvárhatóan nagyszerű a szerepében, de akit a legjobban kiemelnék, az a jordániai fejest alakító és leginkább egy keménykezű donra emlékeztető Mark Strong, aki akármilyen hihetetlen is, valójában nem Andy Garcia. Az ő karaktere szinte már arisztokratikus magabiztosságával, higgadt eleganciájával, vérprofi szakértelmével és 100%-ban szemrebbenésmentes kíméletlenségével könnyen rabul ejteni a nézőt. A cselekmény egy ilyen filmben szinte kötelezően több szálon halad, de itt teljesen és tisztán követhető, ki mit miért tesz és kivel van, ráadásul a történet nem csak folyik a medrében, hanem érdekel is bennünket, mi lesz ennek a vége. Abszolúte rendb... több»

Szögezzük le, a Rémálom remake sem ijesztő, sem gusztustalan, sem borzalmas, sem semmi olyasmi nem lett, ami a horroron belül esetleg szeretett volna lenni. Az effekteken kívül nem igazán lovagolja meg az új idők szelét, a szereplők lekaszabolása pedig már javarészt ismerős.

Olyan rettenetesen nem nagy durranás: tele van azért persze számos humorszilánkkal, amelyeket az ügynökök, de leginkább a főszereplő páros szolgáltat nekünk és az ember úgy érzi, hogy klasszikus kémtémában nem nagyon maradt ki ziccer, ám mégis elég unalmas a film sajnos.

Kiszámíthatónak kiszámítható, de azért így is végigüli az ember, várva, hogy történik majd valami meglepetés. Nem mondom, hogy rossz film (vannak ennél bőven rosszabbak), de azt se, hogy jó, valahol félúton kullog leginkább.

Nagyszabású giccsparádé, lélektelen porcelánbaba, leginkább így lehetne összefoglalni Az utolsó léghajlító első benyomásait. A cukormáz alatt nem találunk semmit és hiába költöttek rengeteget a látványos jelenetekre, itt most nem áll meg az az eset, hogy ez kiköszörüli valamennyire a film egyéb csorbáit.

Tény, hogy valóban sok dolgot megőriztek az eredeti Predatorból ebben a filmben, de a franchise "nagy megváltását" azért kicsit túlzásnak érzem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy sok hasonló filmnél valóban érezhetően jobb (gondoljunk a kínos AvP filmekre akár), de valahogy mégsem tudott kellőképpen felülemelkedni az egyébként rendben lévő, mégis kicsit tizenkettő egytucat filmek kategóriáján.

Olyan az egész film, mintha átpörgetnénk egy képregényt (a szó legkevésbé nemes értelmében), röpke, nem különösebben kifejtett jelenetek követik egymást, szinte látja is az ember a szövegbuborékokat egy-egy snittnél a szereplők feje mellett.

Alapvetően unott az egész: érdektelen számunkra a történet (most komolyan, ebben mi érdekes volt?), érdektelenek és élettelenek a karakterek (miért kellett volna megszeretnünk őket?), sőt, már eleve a képi világ is annyira semmitmondó, hogy csuhaj.

Különösebben életszerűnek nem mondanám, de azért be tudja szippantani az embert a történet annyira, hogy kíváncsi legyen a végkifejletre és gyakorlatilag egészen eddig a pontig egy kedves, gyereknevelős mesét ismerhetünk meg. Az utolsó harmad azonban nagyon betesz a filmnek és nem nagyon lehet érteni, mit akartak vele.

Igazi se íze, se bűze film. Az első harmad kísértetiesen emlékeztet az első részre, mintha csak kisebb módosításokkal kopipészteltek volna egyet a készítők, és bár a továbbiakban ilyen szempontból változik a helyzet, javulni nem javul: a történet kiszámítható, számtalanszor feldolgozott sztorit jelent.

Nincs buggyant kaszabolós gyilkos, nincsenek mutáns csúcsragadozó szörnyek, a Frozen mindössze a természetnek teszi ki szereplőit. Lassan csordogáló, feszült dráma inkább ez, mint valami más, ahol többek között van időnk arra is, hogy rendesen megismerjük a karaktereket.

A film elejének valami halovány Bárányok hallgatnak utánérzése van, de aztán gyorsan irányt váltunk és a történet első felére tulajdonképpen belefulladunk az unalomba. Aki nagyon akar, nekiülhet, az egész film rövid, stáblistával együtt sem teszi ki a másfél órát, de nagy elvárásai ne legyenek.

A Hold úgy indul, hogy tulajdonképpen akármi is lehetne belőle: az elején megfelelő időt hagy a számunkra arra, hogy megismerkedhessünk a főszereplővel és a fenti körülményekkel. Aztán kapunk egy bizarr fordulatot és bár alapvetően ráérősen csordogál a film, teljes figyelmet igényel, hogy rendesen kibogozhassuk a történéseket.

Maguk a horrorjelenetek oda vannak téve gore szempontjából, végre a gyilkolászó őrült is ijesztő alaphelyzetben is anélkül, hogy bármit csinálna, valamint sok horrorrajongó nagy örömére néha ki se látszunk a pucér mellekből, sőt, még a befejezés is relatíve szokatlan. Ami miatt mégis inkább negatív irányba billen nálam a mérleg, az az, hogy úgy érzem, nem sikerült igazából mindezt igazán jó egységbe összegyúrni, kapkodós lett a film, sok innen-onnan szedett ötletből összerámolt rumli lett az eredmény.

Kezdjük azzal, hogy az Eredet tényleg nem való mindenkinek, olyannal legalábbis biztosan ne üljünk neki, aki hajlamos alapállapotban is a 'most ez mi volt?' típusú kérdésekkel megszakítgatni egy filmet, mert itt súlyosan rontana az élményen. Ha tényleg rendesen oda tudunk figyelni, akkor azonban tulajdonképpen követhető a film, inkább az vet fel kérdéseket, hogy a végét hogyan értelmezhetjük.

A karakterek nagyon egypólusúak és nem mindig érzi az ember ésszerűnek a reakcióikat, ellenben tulajdonképpen végigkiabálják, -veszekedik a filmet, ami egy idő után már a nézőt is idegesíti. Az alap képi világ rendben van, van is egyfajta érdekes hangulata a filmnek, a történetben is akad azért izgalom és meglepetés, de én őszintén szólva kissé becsapva éreztem magam (na jó, nagyon), hogy bedobták HPL nevét, aztán egész más sült ki belőle. Ha nem így lett volna, talán eggyel feljebbi kategóriába sorolom, de így nem.

Nagyjából úgy az ovisokat lőhették be célközönségnek és ennek megfelelően butították le a karaktereket, eseményeket. A lényeg annyi, hogy apuka és anyuka (de mindenki úgy általában 10 év fölött) a falat fogja kaparni tőle, ha végig kell néznie, úgyhogy ez inkább csak egyedül a gyerekeknek való program.

A The Collector átlagos krimiként indul, megismerkedünk az alaphelyzettel, ami a betörésre készteti hősünket, utána pedig veszünk egy nagy irányváltást a horror felé. A betörőnek nagyrészt az a célja, hogy észrevétlenül közlekedjen a házban, míg a gyilkos a lakókkal foglalatoskodik, ezt pedig sikerült izgalmas, feszült, nyomasztó módon megoldani, mi is szorítunk ezért a karakterért.