gihera81

Az a baj, hogy még csak nem is tűrhető a film, sikerült sajnos csupa, a kisgyerekes családi filmekből építkező kliséből felépíteni, ami még nem is lenne akkora gubanc így magában, de rettenetesen érződik rajta a futószalag lenyomata: nincsen benne semmi életszerűség, szerethetőség, nincs benne lélek.

Pontosan azt adja, amit el is lehet tőle várni. Erősen megcsap bennünket a klasszikus Disney mesék hangulata (bár ez most példának okáért DreamWorks termék), másrészt nagyszerű a cselekmény, még ha tudjuk is előre, nagyjából mi lesz a vége, harmadrészt pedig igaz, hogy ez a film most nem a poénok kedvéért készült, de azért mulatságos is tud maradni végig.

Kicsit hosszú a film, kicsit lassan indul be, igazából csak az utolsó harmad az, ami tényleg lekötötte a figyelmemet. Nem tudom, mekkora kövezés jár ugyan ezért, de a pozitív meglepetések között tudom említeni Shia LaBeoufot, aki nagyszerűen hozza az egyszerre elvekkel is rendelkező, másrészt tőzsdecápaként is funkcionálni képes ifjú titánt.

alapvetően egy egyszer nézős filmnek belefér az Ördög: a történet tulajdonképpen egyáltalán nem rossz, akad benne csavar is meg minden, ami kell, inkább a megvalósítás okozhat némi csalódást.

Először azért nem árt a szülőnek külön megnézni a filmet és utána eldönteni, hogy a lurkónak is való-e, ugyanis olyasmi ez, mint A kisherceg, valamennyire érni kell hozzá. Keserédes mozi, de nagyon megragadó történet, ami mer más lenni, mint a többi mese, ez pedig mindenképpen bátor és értékelendő lépés.

Igencsak hatásosan nyit a film, azonnal felkelti az érdeklődésünket, ám aztán másképpen folytatódik: nagyszerűen filmezett, párbeszédet alig-alig alkalmazó, néha már-már csendéletszerű jelenetekkel, amelyekben találunk egy nagy adag hommage-t, nosztalgiát a műfaj európai filmjei iránt.

Lélegzetelállító az animáció, a figurák kevésbé meseszerűek, a jó bagoly, rossz bagoly leosztás nem minden esetben működött véleményem szerint úgy, ahogy azt egy gyerekeknek szóló mesében morálisan illett volna. De ajánlom mindenképp megnézni, mert tényleg nagyon gyönyörű.

Minden egyes pillanata kínosan kiszámítható a filmnek, előre ismerjük az elejét, közepét, végét, a fordulatokat, amelyek így ezzel tulajdonképpen jelentőségüket is vesztették.

Kedves vígjáték, a legtöbbször inkább aranyos poénokkal, ami viszont nem teljesít sajnos egyenletesen: Steve Carell karaktere időnként a vicces helyett az idegesítő címkét aggatja magára és legszívesebben mi is ugyanúgy megfojtanánk őt egy kanál vízben, mint Paul Rudd.

Aki nem ismeri a Facebookot, az nem tudom, tud-e kezdeni majd valamit a filmmel, a többieknek viszont nem árt nem kihagyni ezt a kis netes történelemleckét és tanmesét.

Nos, rosszul teszi az ember, ha nagyon a horrort keresve vág neki a The Last Exorcismnak, mert igaz, hogy ez a műfaj is megbújik a filmben, de egészében véve más, nem épp a borsódzó hátakra játszó és gyakran kifejezetten szarkasztikusnak tűnő megközelítéssel akad dolgunk.

Körülbelül egy felső tagozatos farsangi buli poénra vett előadásában tudom az itteni gegek jó részét elképzelni. Próbáltak beleszuszakolni a forgatókönyvbe minél több tinimémet (sorozatokat, énekeseket, et cetera). Ez persze segíteni nem segít, ami gány, az gány is marad.

Íme egy pozitív példa arra, hogyan érdemes komplett műfajokat karikírozni: a Machete pont annyira túloz csak, hogy az ember már szinte el is képzeli maga előtt azokat az egyből videón kiadott filmeket, amelyekben ugyanezeket a jeleneteket komolyan is gondolják.

Már az első pár perc megvett kilóra és a film első harmadában valóban sikeresen építik fel az ideillő hangulatot. A film pedig rá tudja venni az embert, hogy végig elgondolkozzon azon is, mit tenne ő maga.

Tulajdonképpen nem sokban különbözik az új film sem az első résztől a modernebbé tupírozáson kívül, nagyrészt ugyanazokkal az elemekkel van szerencsénk találkozni, mint korábban is. Érdemes megnézni, ám különösebben komoly filmélményre ne számítson az ember.

Szeretem a sci-fit, de az inváziós alfaja sosem volt különösebben a szívem csücske, előszeretettel zárják be magukat sajnos ezek a filmek egy relatíve kis mozgástérbe. Ha az ember látta a Világok harcát, A függetlenség napját és a Cloverfieldet, akkor már látta ezt a filmet is.

A nagy nevek közül mindenki megkapja a magának járó időt, mind kicsit más karakter és mindegyiküket sikerült is szerethetővé formázni (talán Mirren és Malkovich a legjobb).

Bár nevetni nem nagyon van alkalmunk, a film egyrészt a folytonos szurkapiszkára épül a szereplők között, másrészt az ebből fakadó helyzetkomikumra, ergó ki hogyan ég be egyre jobban a nagy felvágóversenyben a másik előtt.

Túlságosan szolgaian ragaszkodik ez az előzményfilm az első részhez, az eltérő befejezést leszámítva tulajdonképpen csak egy-két panelt cseréltek ki benne.