Csontig hatoló film. Kilátástalanságról, tehetetlenségről, mindennapos életről, a világ kilencvenöt százalékáról, a körülöttünk zajló világ képtelenségéről. Giccs, szenvedéspornó, kiáltvány – annyiféleképpen lehetne rossz film. De Inarritu egy veszett nagy rendező, tökéletes ízléssel viszi végig a nézőt, elkerülve minden csapdát.
Csodálatos hangulatú film végtelenül jól megírt párbeszédekkel. Az izgalom igazi: nem művi és aggresszíven az arcodba tolt, ahogy a mai hasonló filmekben túlnyomóan. Felüdülés volt nézni. Robert Redford tweedzakójának ügye pedig remélem, már az UNESCO egyik bizottsága előtt van.
Nem sokkal több a film, mint amire számít az ember. Egész pontosan semmivel. Átérezni a rabszolgaság kegyetlenségét ilyen magas színvonalon megvalósított filmmel talán egyszer érdemes az életben, de akinek van élénk fantáziája, az megspórolhat magának két órát, semmi nincs a filmben, amit ne lehetne elképzelni, vagy amire ne lehetne rájönni.
Ilyen felesleges, elcsépelt, gyenge, unalmas, minden eredetiséget nélkülöző filmet is csak a Netflix gyártósor tud kiköpni. Egy Marvel-film ehhez képest egy ötletes műfaj.
Elég jól érnek össze a film elemei, lehetne csavarosabb az a pár csavar, de nekem a kémia megvolt, a hangulat is. Profi szórakoztatás, és nem tartalommentes.
Túltolt, értéktelen film; kidolgozatlan, lárvaként is érdektelen és elég hiteltelen aspektusokaival foglalkozik az űrutazás, mint csúcsélmény utáni ürességgel.
A legvégének nem sok köze van a filmhez - ez a javára válik - és itt már egy-két jó filmrím is előjön.
Annyi a baja a nagyhatású filmeknek, hogy jóval később nézve minden részéről az az ember érzése, hogy ezt már látta.
Ettől még jó és erős film, tetszik a biblikus áthallás, mégha picit erőltetettnek is hat nekem.
79 Biutiful (2010)