5/10 – Lengyel személyiségfejlődős A film korántsem példa nélküli vagy különösebben eredeti, személyiségfejlődős, egymástól tanulós filmet szerintem láttam már vagy másfél tucatot, ebből a szempontból nem történt innováció. Hovatovább, itt sikerült ezt az egymástól tanulós személyiségfejlődős műfajt összegyúrni egy másik nagy kategóriával, a halálos betegessel. Megannyi filmélmény ihlethette (eufemizmus) az alkotókat, be volt itt gyúrva egy nagy egyvelegbe egy extra adag Ádám almái, de volt benne 1-1 mérőpohárnyi Életrevalók, Csillagainkban a hiba, Madeleine sofőrje és ki tudja még, mi, elsőre csak ezek jutottak az eszembe, lehetne sorolni napestig.
A fiatal és csak néhány klipes múlttal rendelkező rendező Daniel Jaroszek öss... több»
8/10 – eredeti és szórakoztató Előrebocsátom, nagyon nem közönségfilm, nem is értem, hogyan kapott ilyen magas értékelést az általam követett összes moziportálon.
Sokáig kerülgettem, mert azt hittem, hogy ez is egy elfuserált vámpírmese lesz a sok közül, de nagyon kellemesen csalódtam. De lassú és cselekményszegény, aki igényli a tempót és a sűrű cselekményt, az kerülje el. A többiek kapnak egy sajátos derűvel és humorral szőtt történetet, melyben az alternatív filmszerepekben ragyogó Tilda Swinton hozza a formáját. Anton Yelchin is nagyon jó, annyira kár, hogy három évvel ez után a film után olyan csúnyán elintézte magát.
Lehet megpróbálni mindenféle metaforákat meg jelentést keresni, de szerintem ez nem az a történet v... több»
6/10 – Én a norvégokkal vagyok, de... A hitleri náci értékrend (már ha lehet annak nevezni) annyira ellenszenves a számomra, hogy nagyon részrehajló és elnéző tudok lenni bármilyen történettel, amelyben kiosztják kicsit a mocsadékokat. Viszont ezzel a filmmel két problémám akadt ennek ellenére.
Az egyik, hogy fokozatosan elvesztettem az érdeklődésemet, a végére már nemigen figyeltem, és úgy éreztem, ez ellen nem tehetek semmit, ugyanis a rendező nem segít, hogy rajta maradjak a cselekményen.
A másik az, hogy amit óriási norvég hőstettnek állítottak be, az valójában az én szubjektív véleményem szerint egy értelmetlen áldozat volt. Senki nem gondolhatta egy pillanatig se komolyan, hogy a nácik nem fogják rátenni a kezüket a straté... több»
8/10 – pozitív, lélekmelengető Na hát ha a Netflix így folytatja, senki nem mossa le róluk, hogy tudnak ők jó filmeket is szállítani. Ez egy remekül nézhető, maga után jó érzést hagyó darab.
A kiöregedett nyálas fiúzenekar frontembere 20 évvel a zenekar széthullása után sz*póágon van, és az útját próbálja megtalálni, sikertelenül. Aztán találkozik a fura gyerekkel, akivel nagy párost alkotnak. Egykor híres srácnak volt egy öccse, de már nincs sajnos. Aki figyel, ezzel a szomorú körülménnyel kapcsolatban fel fog fedezni egy transzcendens szálat, de nem az a lényeg, hanem az csak egy bónusz, meg különben se kell túlgondolni. Egykor híres srác, fura gyerek, fura gyerek anyuja és egykor híres másik srác egyaránt cipel némi le... több»
5/10 – Szegény Romain A film egy pszichiátriai esettanulmány, mely Romain Gary önéletírása alapján született. Konkrétan pszichológiai tanszékeken lehetne mutogatni, vetíteni.
Az anya igen összetett és súlyos személyiségzavara (van minden, mint a búcsúban, narcisztikus, antiszociális, borderline meg amit akartok, de főleg narcisztikus) súlyosan traumatizálja, kasztrálja (persze nem fizikailag) és lelkileg megnyomorítja az írót már kisgyerekkorától kezdve. Apropó író, eleve nem is az akart lenni, hanem festő, de hát ugye azt nem ő dönti el, hanem anyu. Nincs ebben az egészségtelen kapcsolatban helye a gyerek lelkivilágának, anyu nem osztott neki lapot. Anyu már egy öreglány, Gary pedig egy felnőtt férfi, de még min... több»
7/10 – Scorsese nagyon ráér... Atyaég, három és fél óra. OK, nem kell összecsapni, és másfél órás filmet csinálni, de esetleg elég lett volna két-két és fél óra is. De gondolom, Martin Scorsese egy nagyszabású filmet szeretett volna készíteni, csak hát ehhez jól kipárnázott s.gg kell hogy kiülje az ember.
Leonardo DiCaprio hozza a megszokott profi formáját, és Robert De Niro is jó, hogy ezúttal nem harmadosztályú vígjátékban égeti magát. Az 1920-as oklahomai kisvárosi élet ábrázolása nagyon realisztikus, látszik, hogy rengeteg korabeli fényképet használtak a beállításokhoz, némelyik jelenet tisztára olyan, mint egy megsárgult fotó.
A történet a nyilvánosan elérhető filmismertetőkben lényegében össze van foglalva, úgyhogy... több»
7/10 – Vicces, szórakoztató Sose láttam Fletch-filmeket, nem is hallottam róluk, nincs összehasonlítási alapom, hogy mihez képest milyen. Ebben a filmben Jon Hamm játssza, aki szerintem gyárilag elég vicces fazon, és itt kapott is elég sok poénkodási lehetőséget.
Ez egy bűnügyi sztori, maga a bűnügy és a nyomozás viszonylag érdektelen, a film viszont kellően vicces egy szórakoztató kikapcsolódáshoz. Abszurdra vették a humort, ami nekem nagyon be szokott jönni. Pl. Fletch megkérdezi valakitől, hogy mi a számítógépének a jelszava, mire a másik mondja a telefonba hogy „b@szódj meg”. Fletch szomorú, hogy hát de miért, végül sikeresen belép a nevezett jelszóval. Ez így lehet, hogy leírva nem volt akkora poén, de a filmben t... több»
8/10 Különös egyveleg Ennek a filmnek a történetét Louis Garrel írta, ő volt a rendező és a főszereplő is. Utánaolvastam, hogy mi motiválta ezt az egyszemélyes projektet, és kiderült, hogy Garrel a saját gyerekkori traumáját írta ki magából a sztorival (mondhatjuk, hogy „a cselekményt megtörtént események ihlették”, csak itt nem emlékszem, hogy kiírták vagy bemondták volna). Anyu színészként a való életben is drámát tanított egy börtönben egy ideig, ahol összeszűrte a levet az egyik rabbal.
Van itt minden, vígjáték, krimi, romantika, miegymás szokatlan összeállításban és egészen érdekes, sőt, különös egyvelegben. A történetmesélésben éreztem egy kis távolságtartást vagy visszafogottságot, nem tudom, ez szándékos ... több»
10/10 – Szénné röhögtem magam Nem szoktam mozi előtt tudományosan felkészülni, nálunk a feleségem reszortja a filmválasztás, megyek, amire visznek. Így nem tudtam, mi vár rám, és rendkívül megijedtem, amikor elkezdtek énekelni, mert a musical műfaj és én közöttem nincs semmi összekötő kapocs, konkrétabban szólva agyf...t kapok a musicalektől.
Szerencsére az első döbbenetet néhány rendkívül jól elhelyezett poén követte, és akkor felengedtem. A film alatt végig volt némi hullámvasutazás, az egyik pillanatban még nagyokat röhögtem, utána ezer lufiba kapaszkodó röpködés közbeni duett dalolászással égették ki a giccsáramköreimet. Aztán fél perc múlva nagyon megröhögtettek ismét. És ez így ment végig. De semmi baj, minden musi... több»
8/10 – Klasszikus katonai kimenekítős A filmnek a boszniai szerb vérengzés és háborús bűnök világa nyújtja a keretet. Valahol a Földközi-tengeren dekkol az amerikaiak repülőgép-hordozója, ahol a semmittevésben kiégett katonák kissé fásult hétköznapjai zajlanak. Itt szolgál a nem túl szabálykövető nagy orrú Owen Wilson, akarom mondani, Burnett hadnagy. Unalmában már le akar szerelni, de még kiküldik egy akcióra a pajtijával együtt, ahol természetesen ismét túlfeszítik a húrt, és bajba kerülnek.
Klasszikus háborús-megmentős akciómozi, csak úgy csúszik hozzá a popcorn. Van itt szerb kegyetlenkedés meg szerbül beszélés bőven, és közben röpköd a sok dicső amerikai technika. Csihipuhi nincs, de dolgozik a pirotechnika. Van minden, ami... több»
8/10 – Ahogy a politika ment a kisvárosi Londonban annak idején Kiválóan követhető, rendkívül könnyen nézhető kosztümös film Cromwell (Tim Roth) és Fairfax meg Fairfaxné, na és nem utolsósorban I. Karcsi főszereplésével. Az ábrázolás néha ismeretterjesztő filmes rekonstrukció érzetét keltette, helyenként történelemkönyvi hangulatú mondatokkal. Na de no para, működött ez, nem kell félni tőle, nézzétek meg nyugodtan.
Az angol polgárháborúból max. 1-2 rövid gondolatfoszlány lehet meg annak, aki esetleg figyelt a történelemórán, és nem a pad alatt játszott – tisztelet a hobbitörténész kivételnek. Úgyhogy nem haszontalan behúzni egy filmet az akkori történésekkel kapcsolatban, különösen, ha abban Tim Roth is szerepel.
A cselekmény történelmileg nem maradéktal... több»
7/10 – Ez még mindig erős történet Valószínűleg minden legalább középkorú ember jól ismeri ezt a tragikus eseményt, és sokan látták a belőle készült másik filmet (Életben maradtak) vagy olvasták az azonos című könyvet.
Egy uruguayi rögbicsapat által charterezett gép az útra toborzott családtagokkal és barátokkal tömve Chile felé lezuhan az Alpokban, és ami utána jön 72 napon át, az több mint embert próbáló.
Ebben nincs semmi új információ, ezt már tudjuk, és fel is dolgozták tisztességgel. Ezúttal azonban jobban lementek az egyes szereplők lelki szintjére, amivel sikerült értéket hozzáadni, így a filmnek van helye és létjogosultsága. Lehetett volna viszont 30–40 perccel rövidebb, szerintem technikailag ezt könnyű lett volna e... több»
7/10 – Lehet, hogy érdemes lesz újra nekifutni Érzelmi szinten kissé komplex történet, három főszereplő között Mélanie Laurent játssza a nővért, Lisát, akinek az örökbefogadott húga, Marine (Marie Denarnaud) egy kicsit problémás kötődésű csaj, aki bepasizik Alexszel, utóbbit Denis Ménochet játssza, aki számomra Laurenttel együtt a Becstelen brigantykban debütált. Szerkezetileg részekre vagy fejezetekre van bontva a film, mindhárom szereplőnek dedikálva van 1-1 fejezet.
A rendező és a forgatókönyvíró egyaránt Laurent, akiről számomra kiderült, hogy ezeken a területeken is megállja a helyét.
Maga a történet érzelmileg megterhelő. Lisa nehezen engedi el Marine-t, amikor az a nővére helyett inkább a szerelméhez kezd el elsődlegesen kötődni. ... több»
6/10 A Sisu rendezőjének korai zsengéje Jalmari Helander pályáján a fejlődés jól megfigyelhető: ez még csak egy amolyan „de pihent agyúak ezek a finnek” jellegű film, kedélyes henteléssel színesítve, 12 évvel később a Sisu meg már egy műfajilag rokon, de jóval érettebb alkotás. A rendező a bevált csapaton mindenesetre nem szeret változtatni, mindkét filmben játszott apa-fia, a Tommila família két tagja, Jorma és Onni. Onni magyar hangjával sajnos üveget lehet vágni, rém irritáló, amolyan „felrúgnám a holdig” érzést kelt – szerintem ez nálam kb. fél csillaggal rontotta az értékelést.
Nagyon dióhéjban ez itt most egy zombitélapó film, melyet valami jóféle skandináv kisüsti vagy más hallucinogén ihlethetett.
Popcornnal és lelazult ál... több»
4/10 – A pszichológus énem megkínozva sír a sarokban Valahol 20-30 perc környékén majdnem lekapcsoltam, de végül nem bánom nagyon, hogy végignéztem. De azért egy kicsit mégis.
Halálos beteges bakancslistás filmekkel tele a padlás, itt most kicsit más a felállás, mert egy gyerek esik kómába, és anyu áll neki végigcsinálni a gyerek bakancslistáját, abban a reményben, hogy ennek lépéseiről a gyerekének mint passzív hallgatónak beszámolva segíteni fogja a felépülését.
Pszichológiai szempontból nagyon borzolta az egész az idegeimet, mert anyu tipikusan az a szülő, aki nem engedi a gyerekének a saját életét élni, megválasztja helyette a jövőbeni pályáját, a sportját stb., ahogy azt oly sokan teszik. De amikor a gyerek kómába esik, és anyu megtalálja... több»
5/10 – Célt tévesztett történet A gyilkos gondolkodása nem koherens. A nyomozónő karaktere alapján a forgatókönyvíró-rendező valószínűleg nem ismeri a mentális fejlődés fogalmát. A gyilkos és a nyomozónő találkozása során a nyomozónő „túsztárgyalása” ellentmond a nem kiterápiázottnak ábrázolt személyiségének, ráadásul kínos is a kivitelezése, nem sok f*ngja van az írónak arról, hogy hogy próbál egy pszichológiai szakember egy gyilkossal kapcsolatot és bizalmat építeni. Ráadásul el kellene dönteni, hogy a nyomozónő akkor még hordozza a problémáit, vagy sem. A brutalitás pedig önmagában még egy filmet se tett jóvá. Ezt se, pedig ez igencsak brutális. Hát ennyi. Mondjuk kriminek legalább krimi.
5/10, a szereplők okán és a Branagh iránti tiszteletből Engem ez a film lehangolt. Kenneth Branagh óriási szolgálatot tett a filmkultúrának a Shakespeare-feldolgozásaival, de ezt a hetedik éve tartó Agatha Christie ciklusát nem értem. Legutóbb a Szeánsz Velencében című filmjét láttam, tök feleslegesen. Abból kiindulva ezt óvatosan kikerültem volna, ha a megérzéseimre hallgatok, és nem másokra. De mondta valaki – akinek filmügyekben nem fogok adni a szavára a jövőben –, hogy ez a film így jó meg úgy jó, ezért hát adtam neki esélyt. Magamra kellett volna hallgatnom, nem nyerte el a tetszésemet. Mondom, mi volt a gondom. A Shakespeare-filmek esetében sikerült az egykori drámaíró nyakatekert óangolságából egy olyan keretbe átemelni a drámákat, hogy a... több»
Nem arról szól, hogy van egy idegen a szekrényben. Damián egy bútorjavító asztalosműhelyben tölti a fél életét, amikor egy napon az érdemei elismerése mellett kivágják, mint macskát szomorkodni (hogy ne legyünk túl trágárak). A helyzetre latinos temperamentummal reagál, majd mivel nem akar konfrontálódni a volt főnökével, találomra bebújik egy kiszállításra váró szekrénybe. Láttam az előzetest, és megállapítottam, hogy hú, ez jó fura film, és érdeklődve töltöttem le. Ezen a ponton már biztos voltam, hogy el kell kezdeni figyelni a szimbólumokra, metaforákra és, hogy valójában mit is látunk.
Aki nehezebben kapcsol, annak is teljesen világossá fog válni 65 perc környékén, hogy más filmet lát, mint amit elkezdett nézni. A rendező fokozatosan ad... több»
2/10. Egy próbát azért megért. Na jó, nem annyira. Szeretek utazgatni – mostanában az ázsiai interkontinentális repülőjáratokon már külön kategóriát képeznek a bollywoodi filmek a választható tartalmak között, és én előszeretettel szoktam ezekkel arcon csapatni magamat. Egy hete jöttem haza a legutóbbi ilyen távolabbi utazásomból, az oda-vissza repülőúton pedig természetesen ezúttal is több bollywoodi filmet néztem meg. Mindegyik jobb volt ennél, az a nagy büdös helyzet. Pedig én a repülőn direkt a gagyira próbálok rámenni, legyen min röhögni.
Azért sejtem, hogy huszonhárom évvel ezelőtt miért kaphatott ez a film kitüntetett figyelmet: nem az a tipikus bollywoodi produkció, hiányoznak a műfajban kötelező vizuális elemek, túlzások és táncok, ... több»
4/10, ki volt itt a célközönség? Hát én nem egészen értem, hogy mi volt itt a terv. Aaron Sorkin írt pár sikeres forgatókönyvet, de rendezőként nálam nem aratott sikert. A színjátszás színházasan hangoskodó, a történetmesélés és a vágás zavaros, és a nézőnek küzdenie kell a figyelme fenntartásáért.
A remek Nicole Kidman és Javier Bardem tehetsége nem tud kibontakozni, a történet érdektelen. Legalább J. K. Simmons játéka természetes, nem tudta a rendező sterilizálni úgy, mint Bardemet és Kidmant. Kissé off, de Kidman különben fizikailag remek formában van (kb. 54 éves volt a forgatáskor), a plasztikai sebészének viszont sajnálatos módon túl nagy szabadságot engedélyezett, így kicsit nehéz felismerni. Hát, sajnálatos. Jobban ... több»
68 Johnny (2023)
A film korántsem példa nélküli vagy különösebben eredeti, személyiségfejlődős, egymástól tanulós filmet szerintem láttam már vagy másfél tucatot, ebből a szempontból nem történt innováció. Hovatovább, itt sikerült ezt az egymástól tanulós személyiségfejlődős műfajt összegyúrni egy másik nagy kategóriával, a halálos betegessel. Megannyi filmélmény ihlethette (eufemizmus) az alkotókat, be volt itt gyúrva egy nagy egyvelegbe egy extra adag Ádám almái, de volt benne 1-1 mérőpohárnyi Életrevalók, Csillagainkban a hiba, Madeleine sofőrje és ki tudja még, mi, elsőre csak ezek jutottak az eszembe, lehetne sorolni napestig. A fiatal és csak néhány klipes múlttal rendelkező rendező Daniel Jaroszek öss... több»