Fekete Gandalf

A Kill Bill szülőanyja
A régi szép idők! Mikor a japánok még olyan filmet gyártottak, amely évtizedekkel később inspirálták Tarantinót a Kill Bill megírásában, amelyben nemcsak a karakterek és a film stílusa köszön vissza, hanem több snittet is átemelt saját remekművébe. Igazi, régi vágású bosszúfilm, nincs idő felesleges nézőpont karakterekre vagy túlírt főszereplőkre, ilyen az, amikor egy igazi erős női karakter van a filmvásznon; végigvagdalja a játékidőt, és levegőhöz is alig enged jutni. Letisztult, sallangmentes film.

Nézhetetlen!
Már az alapanyag is vitaminhiányos volt, képregényként is nagyon gyengének találtam, filmként pedig még ezt a nem túl tiszteletteljes szintet is messze alulmúlta.

Elég sokáig váratott magára a film, mire sikerült megnéznem, de úgy gondolom, aktualitását azóta sem vesztette el. Amit leginkább értékeltem benne, az az őszintesége volt: nemcsak Hawkingra, hanem annak feleségére is rengeteg jelenetet szántak. Láthattuk, mennyit „szenvedett” a legendás professzor mellett, s kitartott mellette mindenek felett, ám ennek ára is volt (gondolok itt arra, hogy mint nőnek szüksége volt egy egészséges férfira is, aki mellett nőnek érezhette magát, s noha ennek tudatában volt Hawking is, de kénytelen volt elfogadni, hogy ez „jár” a feleségének a megpróbáltatásaiért). Mindezeket figyelembe véve a film nem Hawkingról szól, hanem kettejükről. Eddie Redmayne teljesítmén... több»

Az elmúlt (és valószínűleg az elkövetkezendő) évek egyik legeredetibb horrorfilmje, dacára annak, hogy a több mint 100 éves némafilm feldolgozása, s noha akkorát nem fog ütni; ma már ez elképzelhetetlen. A filmnek van néhány gyenge pontja, s ez nem a képi világra vagy a forgatókönyvre, inkább a színészekre vonatkozik, az egyetlen, aki valamelyest kitűnik a gárdából az Willem Dafoe (ez mondjuk nem nagy meglepetés).

Gi-hun visszatér
Nagyon hiányoltam az eredeti, azonosulható karaktereket és azt az easter eggekkel teli, feszült légkört, amit az első évad megteremtett, ennek ellenére viszont még mindig úgy ítélem meg, hogy így év végére köröket vert az idei nagy durranásnak szánt nagy költségvetésű sorozatokra (Sárkányok háza vagy A hatalom gyűrűi). Tetszettek az új játékok, különösen a körhintás játék hozta vissza azt a hangulatot, amit az első évad játékai adtak. Tetszett, ahogy ábrázolták Gi-hun visszaengedését a játékba, ahelyett, hogy egyszerűen megölték volna, újra visszadobják, hadd szórakozzanak a nézők (a valódiak és filmbeliek is, így egyfajta párhuzamot vonva a tv-néző és a filmbeli VIP között). Amit kissé nega... több»

Van még lélegző törp Móriában?
Kinek ne lenne elege az élőszereplős (nem értem, mitől élő a 100% CGI) feldolgozásokból (meg úgy eleve a feldolgozásokból), mert nekem nagyon. S ezek legirritálóbb formája a spin-off. Minden sikeres film vagy rajzfilm univerzumról lehúzzák az utolsó bőrt is a spin-off áradattal (Gyűrűk Ura, Star Wars, Trónok harca és Dűne, csak hogy említsek párat a számtalanból). Mindezek ellenére itt van ez a darab, ami mindezek közül valamelyest mégis kiemelkedik: van egy épkézláb forgatókönyve, fejlődő karakterei és a legendás királydrámát előrevetítő indítékok Zordon részéről. Ebben a spin-off CGI tömkelegben, ami ömlik a szánkba a streamingszolgáltatókon és a mozikon keresztül, végre felbukkant egy oly... több»

Csak egy újabb közepes limonádé film
Mit is mondhatnék? Ugyanaz a közepes, felejthető popcorn minőség, mint a SONY összes Pókember nélküli Pókember-antagonista spinoffja.

Szeretem a klasszikus háborús filmeket, viszont ez teljesen más. Ez a film nem tökös macsókról, nemes küldetésekről és halált megvető bátorságú parancsnokokról; nem ütközetekről vagy jeles hadieseményekről szól. Ez a film az ember lelkének megrontását és kiüresedését mutatja be kegyetlenül és nyersen tálalva.

Volt idő, mikor az amerikai vígjátékok még ötletes forgatókönyvvel rendelkeztek, és a diverzitás is mást jelentett, mint ma, sokkal kreatívabban és életszerűbben mutattak ezek a filmek.