Gyakorlatilag azt kell, hogy mondjam, hogy aki szerette Az 50 első randit, az ezt is szeretni fogja. Édesek a szereplők, tündériek a jelenetek, és szinte folyamatosan van egy-egy olyan poén, amin hatalmasat derülünk.
A színészi játékok karikatúra szerűek, a jelenetek még egy “háborús vígjátékhoz” képest is túlságosan túlzóak, és valahogy nem áll össze az egész. Hiteltelenül beszélnek, hiteltelenül élnek és hiteltelenül reagálnak. Egy pillanatra sem feledkezünk meg arról, hogy egy filmet nézünk, aminek az ég világon semmi köze sincs a valósághoz.
Ez a film arra pont elég volt, hogy rossz hangulatban, szerelmes komédiára vágyva elvoltam vele, de nem hinném, hogy újra meg fogom nézni. Hiányzott belőle az a bravúros ötlet és mindent elsöprő érzelem
Nem elég a technikai megoldás, hiszen negyedjére már semmi újat sem hoz, és nem elég az egymás mögé dobált, átgondolatlan történet sem, amiből semmi megfogható sem derül ki.
Van valami megfoghatatlan varázs ebben a filmben. Azért, mert tökéletesre sikerült a casting? Meglehet, de ennél többről van szó. Mindenki olyan alakítást nyújt A könyvtolvajban, hogy képtelenek vagyunk nem a szívünkbe zárni a színészeket és a karaktereket.
Nem finomkodik, nem próbálja meg elleplezni azt, amit nem szívesen látunk. Mindent kegyetlenül megmutat, és nem úgy, ahogy azt Hollywood tenni szokta. Kifejezetten érdekes, hogy úgy ábrázolja a háborút, hogy egyetlen csatajelenetet sem látunk. Mégis emberéletek forognak kockán
Hibát hibára halmoztak, ami miatt végül a film is egy nagy hiba lett. Pedig a forgatókönyvíró-rendező Richard LaGravenese korábbi munkái alapján ennél sokkal, de sokkal jobbat vártunk.
Habár jobb volt a film, mint amire számítottam, nem volt több egy esti szórakozásnál. Nem tudta elérni, hogy a moziból kilépve gondolkozzak rajta, és nem juttatta az eszembe magát egy-egy apró mozzanatával. Ahogy elhagytam a termet, elhagytam a filmet is.
Összességében élvezhető és izgalmas volt a film. Mindvégig lekötött, annak ellenére is, hogy a fő vezérfonal (sötétség/romantika?) legyőzése felvetett bizonyos megválaszolhatatlan kérdéseket. A szereplők és a párbeszédek olyanok voltak, mint az előző filmnél, a kidolgozott felsőtestek is elég nagy példányszámban képviseltették magukat, és a pöröly is szorgosan csapkodott le a gonosz sötét elfekre.
Ez a film nem ígér nagy, magasztos gondolatokat és nem is dolgoztatja meg túlságosan az agyunkat. Viszont arra tökéletesen jó, hogy kikapcsolódjunk előtte az egyik este. Izgalmas, csavaros és meglepő, ami valljuk be, elég egy jó thrillerhez.
Érdekes kis mese állt össze a környezetvédelem, a mikroorganizmusok és Alíz történetének elegyéből. Vicces, kedves, szerethető karakterekkel, és néhol kifejezetten meglepő fordulatokkal. De a két leghalálibb szereplő nem más, mint a két csiga, akik hihetetlen poénokkal bombáznak minket, miközben a kis rügyet védik a kiszáradástól.
A humor a szituációk mellett főleg a karakterekből és a környezetből fakad. Ezek miatt szerettem meg igazán ezt a mesét. Az állatok, illetve a növények olyan egyediek és agyamentek, hogy biztos, hogy meg tudnám még nézni párszor úgy, hogy újabbnál újabb dolgokat fedeznék fel benne.
Az élet könyve egy tanulságos, magával ragadó történet, ami életről, halálról, szerelemről és hitről beszél. Méghozzá úgy, hogy minden korosztály számára hiteles, érthető és szerethető. Zseniális a képi világ, sodró a történetszövés és elképesztőek a színek!
Ha pusztán a történetet és a szereplők jellemét nézzük, nincs új a nap alatt. Minden sablonos, minden középszerű, mindet láttuk már. Azonban az összefüggések és érzelmek ilyen színes skáláját felvonultató főcímmel talán még sosem találkozhattunk.
A filmet a Tarantino és Rodriguez fanokon kívül azoknak érdemes megnéznie, akik nem veszik túl komolyan a műfaji sémákat és jót bírnak mulatni egy véres-hentelős-kifigurázós akció-horroron.
Mindent összevetve kellemes szájízt hagy maga mögött a film, ráadásul még egy-két teljesen váratlan fordulattal is megörvendezteti a nézőket. Nem egy mély alkotás, de ezt ritkán várhatjuk el ettől a műfajtól.
A karakterek színesek, üdítőek és mindig meg tudnak lepni bennünket. Robert de Niro zsenialitását azt hiszem nem is kell taglalnom. Michelle Pfeiffer szintén jól hozza az olaszos vérmérséklettel beoltott asszonyka szerepét, a gyerekek pedig egyszerűen tündéri minimaffiózók.
A Hajsza a győzelemért nem csak egyszerű szenzáció hajhászás, hanem sokkal több. Olyan mélylélektani utakat tárt fel, amelyek feltehetőleg minden versenyző életében központi szerepet játszanak. Elvégre hiába ellenségünk a vetélytársunk, ez bármikor megváltozhat egy krízishelyzetben.
Bár nem rajongok azért a stílusért, amit ez a film képviselt, nem volt rossz. Több esetben is megmutatta a karakterek mögött rejlő motivációkat, erős egyéniségeket vonultatott fel, és érdekes kiegészítőjeként szolgált az első filmnek. Sőt, annak ismerete nélkül is megállja a helyét, ami nem egy utolsó szempont a közel 8 év távlatából.
A szokásos szereplőgárda jelenik meg, a szokásos stílust látjuk és a szokásos körítésekkel fűszerezik meg a filmet. A képregény és a fantasy rajongóknak továbbra is ajánlott, de aki már unja ezt az egészet, annak valószínűleg nem lesz egy nagy felüdülés a film.
78 Kavarás (2014)