Bár csak két évvel később játszódik (kronológiailag), mintha külön történet lenne szinte. Sarah igazából meg sem jelenik, számos szereplő hiányzik. A háborús vonal enyhén szólva túlzás a Váratlan utazás drámai töltöttségéhez képest. Tulajdonképpen két főbb feszültségpont található benne, de mindkettő erőltetett vagy életszerűtlen. Vagy folytatni kellett volna még néhány évadon át, vagy ezt a részt el sem készíteni.
Minden kétséget kizáróan magas intenzitású drámai hőfokkal operál, magával ragadó, rettentően sejtelmes hangulat jellemzi. Félretéve, hogy valóban megtörtént-e, vagy kitalált történet, a logikai szálak nehezen állnak össze, ami természetesen pluszban hozzájárulhat az érdekfeszítő történetmeséléshez. Egyedi jellegzetessége miatt talán megérdemli az újra megtekintést, de ha szigorúan vesszük, akkor csak átlagos filmnek számít a szélesre nyitott kategóriájában.
Nagyon nagy balszerencse, ha olyasvalaki úgymond presszionál a megtekintésére, aki egyébként számunkra fontos, és az illetőnek nincs kifejezett ízlésvilága. Ha pedig az illető nem is csalódik ezután, az már komolyan elgondolkodtatja az embert.
Hagyományosan túlértékelt, amely méltóképpen merítkezik meg a 20. század végi amerikai külvárosi szennyben. Ilyen láttatóan kevés film mutatja be a civilizáció erkölcsi bukását, ennek tetejében pedig még megfejtést is próbál kínálni. Extrém módon kisarkított dramaturgia jellemzi.
Kiváltképp érdekes, hogy ennek a meglehetősen új változatnak is Romero írta a forgatókönyvét – ugyanis a mentalitása egészen más: a hangulat, az ábrázolás, az egész végkicsengése.
Minden "pozitívnak" mondható velejárója ellenére sajnos amellett, hogy történelmileg hiteltelen, irrealisztikus képi megjelenítéssel és kissé nevetséges dramaturgiával rendelkezik.
Nagyon hasonlít az X-aktákhoz, a témafeldolgozása nagyon kreatív, és rendkívül érdekfeszítő történetekkel rendelkezik. Talán bizonyos szemszögből tekintve még elementárisabban ragadja meg a misztikum világát.
Tipikus példája annak, hogyan kell egy individuumot, egy utolérhetetlen klasszikust meggyalázni. Persze ez még csak hagyján, ha nem lenne agyontűzdelve rosszabbnál rosszabb és felesleges frázisokkal. Minden el lett mondva az első részben, a Mátrixban.
Valamilyen megmagyarázhatatlan, enigmatikus oknál fogva a thrillerek sem úgy hatnak, mint korábban. Azok számára, akik a nagy tanítók munkáin nevelkedtek, mesterkéltnek tűnhetnek bizonyos jelenetek, hasonlóképp, mint a vonalvezetés stílusjegyei. A diskurzusok, hozzátéve, hogy a témafeldolgozás bármilyen árnyalt és egyedi próbál lenni, magán viselik a közöny érzelmi hangulatát.
Nagyon kellene szeretni, s nagyra értékelni, mert mégiscsak Coen-film, egyszersmind a kikristályosodott sötét elegancia stílusjegyei kevésbé hatnak. A karakterek nehezen azonosulhatók, kissé vontatott.
Az igényes mozinéző, mint minden alkalommal – főleg látva a megbecsült színészgárdát –, most is elvárásokkal ül le ennek a 80-as évekbeli darabnak a megtekintésére. Sajnálatos módon azonban mégis csalódnia kell, mert ezúttal a rendező elismert tehetségének csak az árnyoldalát láthatja.
A megszokott klisék alapján építkezik, nem is részletezendő. Mindig érdekfeszítő persze, ha valahol felbukkan Anthony Hopkins. Látható az egykori spanyol attitűd, amely eléggé visszatetsző, noha nagy élvezettel láttatják az alkotók.
Egyetértésben sokakkal, akik szerint az úgynevezett kortalanság, ha sok más esetben nem is, de itt a filmművészetben mindenképpen érvényes. Nem tekinthető ebben az értelemben avíttnak vagy idejétmúltnak, hogyhogy nem érdektelennek és mondanivaló nélkülinek csupán azért egy több évtizeddel ezelőtti alkotás, mert egy adott generáció már letűnt. Éppen ellenkezőleg, tekintettel arra, hogy a mondanivaló, amit minden néző önfeledt vár, nem viseli az idő jegyeit.
Az Éjféli cowboy tudvalevően a hollywoodi új hullám kezdetén készült, abban az időben, amikor felfrissült az alkotásvágy, önfeledten kezdtek kibontakozni tehetségesebbnél tehetségesebb rendezők. A mozitörténetben az egyik legtermékenyebb i... több»
88 Ausztrál Expressz (1983)