Nem nagyon lehet érteni, mi célja volt. Csak közvetett benyomás alapján meglehetősen pszichotikus. Furcsa képek, szürreális impressziók, melyek azonban kavalkádszerűen egymásba ömlesztettek.
Ó, mily rettenetesen kár, hiszen egy újabb csodálatos Márquez-könyvről van szó. Nagyon nagy ihlettel és hozzáértéssel kellett volna hozzáfogni – de hány és hány könyvvel nem sikerült.
Valóban zavarba ejtőnek is nevezhető akár, túlzó módon hangsúlyozódik benne a testiség iránti érthetetlen és pszichotikus vágy. Némi áthallás vagy összecsengés fedezhető fel benne a Rasputinnal - kétségkívül a színészi játék az, amelyet annyira értékelhetünk mindkettőben,- még akkor is, ha az alapszituáció kissé más. Kétségkívül a készítők számára szükséges a láttatás, tehát az ennek érdekében való minimális túlzások dramaturgiai elemekként is értelmezhetők.
Méltó Lars von Trier-hez, példátlanul tömény, nem kifejezetten az ezotériában játszódik. Benyomások, félelmek, vágyak, elfojtások. Nem mondhatni, hogy kategorikusan öncélú.
Szokványos, mondhatni jellegtelen főszereplőink a maguktól elvárhatót hozzák, egyedül Michael Wincott emelkedik ki mindebből, aki igazán elveszett tehetség, és sosem kapta meg a hozzá illő méltó szerepeket.
Dramaturgiailag hihetetlenül összetett szociológiai látlelet és görbe tükör a vallási fanatizmusnak. Egyébiránt abszolút emocionális ellentettje a korábbi Köd című feldolgozásnak, gyakorlatilag egy rekontra húzás minden tekintetben arra. Végtelenül deprimált és kétségbeejtő lezárással.
Afféle "Összeomlás" egy minimális - de csak nagyon cseppnyi "Meztelen ebéd"-del fűszerezve. A modern irodai pokol és erkölcsi hanyatlás mintaetűdje, bizonyos relevációval nyakon öntve.
Olyan, mintha egy sajátos látásmód vagy attitűd a film irányában egyfajta koncentrátumban lenne a vászonra égetve. Hirtelen nyilván sokként hatott, ugyanakkor ennyi év távlatából valóban túl soknak, mindamellett bizonyos szemszögből túl kevésnek hathat.
Inkább helyette az Utolsó esély című filmet érdemes megtekinteni Gene Hackmannel. Kivéve, ha valaki ízekre akarja szedni az atomtengeralattjáró összes szinonimáját.
Vélelmezhető, hogy Zeffirellinél nem ért senki jobban a történelmi drámákhoz, de ez is, mint minden, szubjektív. Mégis az érzelmi palettán kiválóan egyensúlyoz, finom részletek révén, mint puha felhőkön lépdelve közelít az emocionális végkifejlethez. C. Gainsbourg a színjátszás terén csak később mutatta meg igazán tigriskarmait, mégis ha valaki későbbi műveit látta először, visszakövetkeztetve nem tud elvonatkoztatni ettől.
Továbbá felvetődik a rendkívül groteszk kérdés, ki és milyen indíttatásból gondolta, hogy a latin - mint olyan - úgymond mágikus erővel felruházott nyelv. Vagy ez a modern fogyasztók számára mindegy, meglehetősen más, elég érdekesen hangzik, biztosan jó. Talán a sorozatfilm azon epizódja, amely leginkább megmerítkezik önmaga pátoszában.
Érthetetlen, hogy miért fordulnak állandóan az antik görögség témáihoz. Oly távolságtartóan, felületesen állni hozzá, mint sok más hasonló feldolgozásban, nemcsak nevetséges, hanem vállalhatatlan is egyben. Voltak korszakok a filmgyártásban, amikor a történelmi eposzok még roppant igényességgel készültek - de ma hasonlóképp, mint a sci-finek, sajnos egyelőre lejárt az idejük.
70 A menü (2022)