Művészi szenvedés Willem Dafoe kétségkívül zseniális színész, azonban az Inside annyira vontatott és elvont, hogy mire belendül, pont vége van. Éppen ezért nem tud semmilyen témát kibontani, a metaforák ugyan működnek, de még a klassz befejezés sem tud igazi katarzist adni. Kár érte, akár működhetett is volna.
Könnyed szuperhős kaland Valószínűleg én lehetek fordítva bekötve, de nekem egy-két apróságot leszámítva nagyon bejött pedig a legtöbb helyen alaposan lehúzták. Jók voltak a poénok, néhol már abszurdnak éreztem a humort ami nekem telitalálat volt, többször elnevettem magam és a látvány is nagyon rendben van. Kicsit furcsa volt Helen Mirren és Lucy Liu karaktere, valamint a hősszerelmes szuperhős gyerek-alteregoja helyenként idegesítően infantilis módon viselkedett de ettől eltekintve kellemes csalódás. Helen Mirren a kissujjából kirázta ezt a szerepet, néhol talán unta is; amikor mágiázott mindig ugyanazt a kézmozdulatot ismételte. Lucy Liunak sem okozott különösebb kihívást bár nem éreztem hozzá illőnek.
Ez a film... több»
Profi adaptáció Spielberg ismét bebizonyította, hogy az egyik legnagyobb mesélő, ha mozgóképről van szó. Igaz, ezúttal animációról beszélünk, ám ez mit sem ront a minőségen, sőt igazi képregény-adaptációhoz méltón elevenedik meg ez a különös karakter. Pörgős, elképesztően látványos, szellemes és kreatív már a főcímtől kezdve, és egészen a végéig tartja a fergeteges tempót. Különös atmoszférájában keverednek a rajzfilmes elemek a bűnügyi és akció kalandfilmek jellegzetességeivel, mindezt finom humorral tálalva. Jó étvágyat!
Értelmetlen zúzás Nagyon bírom Keanu Reevest, és az előző John Wick-filmek is lekötöttek, de ezt most valahogy feladtam harminc perc után. Csúnya bácsik meg a marcona, életunt főhős… és lőnek és ütik-verik egymást, és megint lőnek… egy kicsit olyan ez, mint azok a mostanában oly népszerű videók, amelyekben két bögre kávéból és egy kisebb jéghegyből csinálnak legalább egy liternyi löttyöt, jó sok cukros sziruppal és extra selymes/habos tejjel. Too much, na. Donnie Yen vak karaktere pedig nem a képességei miatt túlzás, hanem egy ilyen környezetbe helyezve. Mégis ki a franc hiszi ezt el? Egyedül ledarálnak trillió rosszfiút, egymást meg szívatják a végtelenségig? A nunchakus jelenet meg egyenesen nevetséges, egy... több»
Filmtörténeti klasszikus Sigourney Weaver nevét nem tudtam kimondani gyerekként, Szigorú Vívör néni viszont alaposan beleégett a retinámba, a Nostromo nyomasztó fedélzetével és Giger szörnyével együtt. A mára ikonikus szerep hozta meg számára az ismertséget, ráadásul egy új műfaj is született mindeközben. Mai szemmel is remekbe szabott darab az Alien, egy olyan korszakból, amikor még tudtak filmet csinálni. Ridley Scott velem egyidős, műfajteremtő klasszikusára a letaglózó a legjobb szó. Még mai szemmel is lenyűgöző az utánozhatatlan atmoszférájával, a remek színészekkel, a gyönyörűen fényképezett beállításaival, a tökéletes díszleteivel, valamint az idegen lény realisztikus megjelenítésével.
Bizarr utazás Nagyon furcsa hangulatú dráma a társas magányról, a kifürkészhetetlen emberi természetről, érzésekről és a lélekről, amit egy meglehetősen bizarr történetbe csomagoltak.
Elizabeth Banks összes gyógyszere elgurult Ennyire morbid, mégis vicces filmet már nagyon rég nem láttam. Egy percig sem veszi magát komolyan, miközben gyomorforgatóan brutális. A történet és a karakterek sincsenek túlbonyolítva, talán éppen ezért valahogy súlytalan az összkép. Ha nem vársz tőle sokat, akkor egész jó.
Ördögi színjáték Először nem igazán tudtam hová tenni a színesbőrű angyalt, utoljára valamelyik régi Madonna klipnél éreztem hasonlót, csak ott Jézus volt fekete. Sóhajok, suttogások, angyalok, démonok jönnek-mennek, többnyire meglehetősen klisés keretek között folyik a jó és a rossz küzdelme. A történet merít innen-onnan, a látvány szódával elmegy, szóval nem több egy érdekes és véres történetnél a technokrata sátánistákról.
Ravasz bosszú A helyszínt tekintve valóban különleges filmről beszélhetünk, azonban a történet számos kérdést nyitva hagy. Érdekes bosszúmozi közepes színészi teljesítménnyel.
Szürreális és groteszk utazás Néha elgondolkodom, vajon a franciák mit tolhatnak, hogy ennyire szürreális és groteszk humorral áldotta meg őket a teremtő. Jean Pierre Jeunet nem éppen az egyszerű filmjeiről híres, és a Delicatessen különösen erősen képviseli a stílusát. Kell hozzá egyfajta lelkiállapot.
Végtelen szenvedés Brandon Cronenberg legújabb agymenése nem üti meg azt a magas szintet, amit az előző filmjével kijelölt. Szürreális meséje a társadalmi különbségekről túlságosan nyomasztó és nyers ahhoz, hogy bármennyire is élvezhető legyen, bár igaz, hogy Mia Goth nem tartozik a kedvenceim közé, lehet, ezért sem nyerte el a tetszésemet. Alexander Skarsgard játéka zseniális, talán ez az egyetlen pont, ami kiemeli az átlag thrillerek közül, ugyanis most a Cronenbergekre oly jellemző body horror faktor is jócskán szint alatt van, mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. Az Infinity pool így egy szükségtelenül és eltúlzottan nyomasztó, és ezáltal inkább zavaróan nyugtalan utazás, mintsem élvezhető mű. Kivév... több»
Soft horror Charles Dance félelmetes vámpírként, kár, hogy a Luke Evans által megformált címszereplő már nem annyira. Bár igencsak látványos, sajnos több érdeme nincs a produkciónak. A koncepció mellőz minden eredetiséget, és Drakulából egy romantikus nemzeti hőst csináltak, ami enyhén szólva is lagymatag próbálkozás a világ legismertebb vérszívójához képest.
Szomorú mestermű Darren Aronofsky filmjei sosem voltak könnyen emészthetőek, az azonos című színdarabból készült Bálna azonban mindamellett, hogy egy haldokló ember kőkemény drámája, feszegeti a vallás és a homoszexualitás kérdéskörét, illetve kapcsolatát, de nem kerüli meg a felelősségvállalás témakörét sem, miközben mindezeket a szálakat úgy fonja egybe finoman, hogy a végére tartogatott katarzis egy olyan tanmesét bont ki a feltétel nélküli szeretetről, hogy az embernek belesajdul a szíve és potyognak a könnyei. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor a tanulság az, hogy nem mindenki jó, aki szép, és nem mindenki szép, aki jó. Az alakítások roppant erősek, ám egyértelműen Brendan Fraser viszi a pálmát,... több»
Csak erős idegzetűeknek A pocsék színészi játék ellenére érdekelt, mi lesz az ígéretes alapsztoriból, miszerint néhány egymás számára idegen ember egy végtelennek tűnő kukoricaföldön ébred, mellettük furcsa tárgyakkal, miközben egy titokzatos lény vadászik rájuk. Egészen addig a pontig, amíg az első menekülés során a fekete csaj (hát ki más ?) átesik egy fakerítésen ,aminek az egyik darabja beleáll az oldalába. Persze mindeközben a szemüvege olyan tökéletesen ücsörgött az orra hegyén, akárcsak egy Ofotért reklámban. Miután beérte az egyik kolléganő és egy másik kolléga, az előbbi közölte az utóbbival, mi történt, majd hozzátette: „Fáj neki.” Mire a másik borzasztó komoly ábrázattal imigyen konstatálta az események... több»
Az apokalipszis most zajlik M. Night Shyamalan filmjeinek minőségét illetően megoszlanak a vélemények, én azonban azt gondolom, hogy a 2006-os Lány a vízben óta (amely gyakorlatilag a saját véleményének első kinyilatkoztatása volt Hollywooddal kapcsolatban) nagy ívben tojik a kritikusok véleményére, és a saját szájíze szerint rendez. Szeretem, amikor már néhány perc után felismerhető a stílus, és Shyamalan számomra éppen a fentiek miatt (is) van a legjobbak között, éppen úgy, mint Guillermo Del Toro vagy Spielberg. Nem egyszerűen rendez, hanem MESÉL.
A Kopogás a kunyhóban is egy olyan sztori, ami azonnal magával ragadja az embert. Köszönhető ez nem csak a kiváló és érdekfeszítő alapanyagnak, hanem a megvalósításnak is.... több»
Norvég vérfarkas Stig Svendsen rendezése tipikus norvég horror. Ráérősen, már-már komótosan bontja ki a cselekményt, komor és baljós hangulatát csodálatos operatőri munkával és hangulatos zenei aláfestéssel megtámogatva. Egészen frissen értelmezte újra a vérfarkas témát, ugyanis az agyonkoptatott klisék ismétlése helyett vagy módosított azokon, vagy pedig megpróbálta egy kis tudományos körítéssel tálalni, több-kevesebb sikerrel, azonban még így is jóval frissebben, mint ahogy azt a zsáneren belül megszokhattuk. A horrorelemek, bár mind technikailag, mind minőségüket tekintve profin lettek kivitelezve, mégis háttérbe szorulnak a remek alakítások miatt. Az érzelmek szinte teljes skáláját felvonultatja, a befej... több»
Lelőhetlek? Úgyis reinkarnálódsz! Bár Mark Walhberg nem éppen a változatos színészi eszköztáráról híres, legalább rendesen kipattintotta magát a szerepre, Antoine Fuqua rendező pedig igencsak kitett magáért. Pazar látvány, eszement autós üldözések és jó kis bunyók várnak ránk, no meg némi misztikum, ugyanis a reinkarnációról szól leginkább a mozi. Persze nem a filozófiai vagy metafizikai szakvizsgához ad segítséget, pusztán szórakoztatni akar, és ennek eleget is tesz. Sem a műfajt, sem a világot nem fogja megváltani, de azért egy tisztességes iparosmunka.
Benoit Blanc coming outja Benoit Blanc (Daniel Craig) coming out-ja csak hab a képzeletbeli tortán, ugyanis a Tőrbe ejtve második része tulajdonképpen nem is második rész, hanem elődjénél egy jóval könnyedebb kaland, ami azonban nem jelenti azt, hogy kevésbé összetett lenne. Ezúttal napfényes, paradicsomi környezetben zajlanak az események, és ismét egy talicskányi sztár asszisztál Craig bolondozásához. A mostanában igencsak felkapott Dave Bautista és Kate Hudson a fő húzónevek, teljesítik is, ami elvárható tőlük, azonban Edward Norton nem volt túl jó választás az antagonista szerepére, halovány és cseppet sem meggyőző a többiek mellett. Janelle Monáe azonban nem csak gyönyörű, de szinte lemossa a többieket a vászonr... több»
Friss hús Ugyan nem most láttam, de annyira jó, hogy muszáj írnom Mimi Cave első rendezéséről. A kannibalizmus egy olyan téma, amely meglepő módon sokféleképpen feldolgozható, gondoljunk csak a Cannibal Holocaustra vagy a Timothée Chalamet féle Bones and Allra. A Fresh valahol a fent említett két véglet között helyezkedik el. Nem a brutális jeleneteivel akar letaglózni, hanem sokkal inkább egyfajta intellektuális horrorként a legbelső félelmeinket veszi elő és dobja oda nyersen, a maga valóságában elénk, mint egy szelet véres húst. Tulajdonképpen egy aranyos szerelmi történetként indul, hogy aztán egyik percről a másikra kiborítsa a bilit. Nem véletlen egyébként, hogy pont egy randival kezdődik minden... több»
55 Bent (2023)
Willem Dafoe kétségkívül zseniális színész, azonban az Inside annyira vontatott és elvont, hogy mire belendül, pont vége van. Éppen ezért nem tud semmilyen témát kibontani, a metaforák ugyan működnek, de még a klassz befejezés sem tud igazi katarzist adni. Kár érte, akár működhetett is volna.