Szürreális és groteszk utazás Néha elgondolkodom, vajon a franciák mit tolhatnak, hogy ennyire szürreális és groteszk humorral áldotta meg őket a teremtő. Jean Pierre Jeunet nem éppen az egyszerű filmjeiről híres, és a Delicatessen különösen erősen képviseli a stílusát. Kell hozzá egyfajta lelkiállapot.
Végtelen szenvedés Brandon Cronenberg legújabb agymenése nem üti meg azt a magas szintet, amit az előző filmjével kijelölt. Szürreális meséje a társadalmi különbségekről túlságosan nyomasztó és nyers ahhoz, hogy bármennyire is élvezhető legyen, bár igaz, hogy Mia Goth nem tartozik a kedvenceim közé, lehet, ezért sem nyerte el a tetszésemet. Alexander Skarsgard játéka zseniális, talán ez az egyetlen pont, ami kiemeli az átlag thrillerek közül, ugyanis most a Cronenbergekre oly jellemző body horror faktor is jócskán szint alatt van, mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. Az Infinity pool így egy szükségtelenül és eltúlzottan nyomasztó, és ezáltal inkább zavaróan nyugtalan utazás, mintsem élvezhető mű. Kivév... több»
Soft horror Charles Dance félelmetes vámpírként, kár, hogy a Luke Evans által megformált címszereplő már nem annyira. Bár igencsak látványos, sajnos több érdeme nincs a produkciónak. A koncepció mellőz minden eredetiséget, és Drakulából egy romantikus nemzeti hőst csináltak, ami enyhén szólva is lagymatag próbálkozás a világ legismertebb vérszívójához képest.
Szomorú mestermű Darren Aronofsky filmjei sosem voltak könnyen emészthetőek, az azonos című színdarabból készült Bálna azonban mindamellett, hogy egy haldokló ember kőkemény drámája, feszegeti a vallás és a homoszexualitás kérdéskörét, illetve kapcsolatát, de nem kerüli meg a felelősségvállalás témakörét sem, miközben mindezeket a szálakat úgy fonja egybe finoman, hogy a végére tartogatott katarzis egy olyan tanmesét bont ki a feltétel nélküli szeretetről, hogy az embernek belesajdul a szíve és potyognak a könnyei. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor a tanulság az, hogy nem mindenki jó, aki szép, és nem mindenki szép, aki jó. Az alakítások roppant erősek, ám egyértelműen Brendan Fraser viszi a pálmát,... több»
Csak erős idegzetűeknek A pocsék színészi játék ellenére érdekelt, mi lesz az ígéretes alapsztoriból, miszerint néhány egymás számára idegen ember egy végtelennek tűnő kukoricaföldön ébred, mellettük furcsa tárgyakkal, miközben egy titokzatos lény vadászik rájuk. Egészen addig a pontig, amíg az első menekülés során a fekete csaj (hát ki más ?) átesik egy fakerítésen ,aminek az egyik darabja beleáll az oldalába. Persze mindeközben a szemüvege olyan tökéletesen ücsörgött az orra hegyén, akárcsak egy Ofotért reklámban. Miután beérte az egyik kolléganő és egy másik kolléga, az előbbi közölte az utóbbival, mi történt, majd hozzátette: „Fáj neki.” Mire a másik borzasztó komoly ábrázattal imigyen konstatálta az események... több»
Az apokalipszis most zajlik M. Night Shyamalan filmjeinek minőségét illetően megoszlanak a vélemények, én azonban azt gondolom, hogy a 2006-os Lány a vízben óta (amely gyakorlatilag a saját véleményének első kinyilatkoztatása volt Hollywooddal kapcsolatban) nagy ívben tojik a kritikusok véleményére, és a saját szájíze szerint rendez. Szeretem, amikor már néhány perc után felismerhető a stílus, és Shyamalan számomra éppen a fentiek miatt (is) van a legjobbak között, éppen úgy, mint Guillermo Del Toro vagy Spielberg. Nem egyszerűen rendez, hanem MESÉL.
A Kopogás a kunyhóban is egy olyan sztori, ami azonnal magával ragadja az embert. Köszönhető ez nem csak a kiváló és érdekfeszítő alapanyagnak, hanem a megvalósításnak is.... több»
Norvég vérfarkas Stig Svendsen rendezése tipikus norvég horror. Ráérősen, már-már komótosan bontja ki a cselekményt, komor és baljós hangulatát csodálatos operatőri munkával és hangulatos zenei aláfestéssel megtámogatva. Egészen frissen értelmezte újra a vérfarkas témát, ugyanis az agyonkoptatott klisék ismétlése helyett vagy módosított azokon, vagy pedig megpróbálta egy kis tudományos körítéssel tálalni, több-kevesebb sikerrel, azonban még így is jóval frissebben, mint ahogy azt a zsáneren belül megszokhattuk. A horrorelemek, bár mind technikailag, mind minőségüket tekintve profin lettek kivitelezve, mégis háttérbe szorulnak a remek alakítások miatt. Az érzelmek szinte teljes skáláját felvonultatja, a befej... több»
Lelőhetlek? Úgyis reinkarnálódsz! Bár Mark Walhberg nem éppen a változatos színészi eszköztáráról híres, legalább rendesen kipattintotta magát a szerepre, Antoine Fuqua rendező pedig igencsak kitett magáért. Pazar látvány, eszement autós üldözések és jó kis bunyók várnak ránk, no meg némi misztikum, ugyanis a reinkarnációról szól leginkább a mozi. Persze nem a filozófiai vagy metafizikai szakvizsgához ad segítséget, pusztán szórakoztatni akar, és ennek eleget is tesz. Sem a műfajt, sem a világot nem fogja megváltani, de azért egy tisztességes iparosmunka.
Benoit Blanc coming outja Benoit Blanc (Daniel Craig) coming out-ja csak hab a képzeletbeli tortán, ugyanis a Tőrbe ejtve második része tulajdonképpen nem is második rész, hanem elődjénél egy jóval könnyedebb kaland, ami azonban nem jelenti azt, hogy kevésbé összetett lenne. Ezúttal napfényes, paradicsomi környezetben zajlanak az események, és ismét egy talicskányi sztár asszisztál Craig bolondozásához. A mostanában igencsak felkapott Dave Bautista és Kate Hudson a fő húzónevek, teljesítik is, ami elvárható tőlük, azonban Edward Norton nem volt túl jó választás az antagonista szerepére, halovány és cseppet sem meggyőző a többiek mellett. Janelle Monáe azonban nem csak gyönyörű, de szinte lemossa a többieket a vászonr... több»
Friss hús Ugyan nem most láttam, de annyira jó, hogy muszáj írnom Mimi Cave első rendezéséről. A kannibalizmus egy olyan téma, amely meglepő módon sokféleképpen feldolgozható, gondoljunk csak a Cannibal Holocaustra vagy a Timothée Chalamet féle Bones and Allra. A Fresh valahol a fent említett két véglet között helyezkedik el. Nem a brutális jeleneteivel akar letaglózni, hanem sokkal inkább egyfajta intellektuális horrorként a legbelső félelmeinket veszi elő és dobja oda nyersen, a maga valóságában elénk, mint egy szelet véres húst. Tulajdonképpen egy aranyos szerelmi történetként indul, hogy aztán egyik percről a másikra kiborítsa a bilit. Nem véletlen egyébként, hogy pont egy randival kezdődik minden... több»
Rosszul sikerült nyomozás Tipikus „kiégett, ballonkabátos, kávévedelő szuperzsaru nyomoz a sorozatgyilkos után, aki megölte a társát, és kap egy új társat, akivel nem kedvelik egymást, de a végére igen, és lesz egy közhelyes csavar is” sztori borzalmas alakításokkal. Nem is értem, Malkovich hogy adhatta ehhez a nevét. Nézhetetlen.
Mi tesz bennünket emberré? Sang-ho Yeon filmje inkább sci-fi, mint akció, abból is az a fajta, amely filozofikus és morális felvetéseivel járja körbe a kérdést: mi tesz bennünket emberré? A műfaj eme állandóan visszatérő motívumára épül fel a cselekmény. Az elején és a végén két remekbe szabott akciójelenetet láthatunk, amelyek látványos keretet adnak a valódi mondanivalónak. A látvány elképesztően profi, a belső és külső helyszínek egyaránt kifogástalanul el lettek találva, a CGI pedig méltó vetélytársa hollywoodi blockbusterekben látottaknak. Szépen megidézi a Szárnyas fejvadász, az Én a robot vagy az Ex machina világát, mégis egészen egyedi hangulata van, ami vagy elragad még az elején, vagy nem. A színészi játék l... több»
Közhelyes remake Sajnos nem láttam az eredetit, így nem tudom összehasonlítani vele. Csalódásként ért azonban, hogy vígjátékként volt beharangozva, pedig ennél lehangolóbb filmet régen láttam. Otto Anderson (Tom Hanks) elvesztette a feleségét, akit mindennél jobban szeretett, ennek következtében egy mogorva, megkeseredett, kiállhatatlan ember lett belőle, aki lépten-nyomon öngyilkos akar lenni, ám próbálkozásai rendre meghiúsulnak az újdonsült szomszédoknak köszönhetően. Természetesen összebarátkoznak, és mire Otto lelke megnyugszik, a teste felmondja a szolgálatot. Kizárólag Tom Hanks nagyszerű alakítása miatt három csillag, de sajnos még ő sem viszi el a hátán ezt a közhelygyűjteményt az életről.
Posztmodern szatíra Don DeLillónak, a kortárs amerikai irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának fő műve az 1985-ben megjelent Fehér zaj, melyben egyebek mellett a fogyasztói lázban égő, félreinformáltságából eredően végtelenül paranoid, az összeesküvés-elméletek előtt boldogan behódoló, naiv társadalom kapja meg a magáét. DeLillo posztmodern stílusa többször is megkapta már a „megfilmesíthetetlen” plecsnit, és ez tetten érhető most is, hiszen az eredeti művet egy több részes sorozatba is nehéz lenne belepréselni. A halál, halálfélelem témakörét járja körbe szürreális történetbe csomagolva, megvizsgálva azt a lehető legtöbb nézőpontból, miközben társadalomkritikus felhangjai mögé bújtatva jó néhány műfaji elemet... több»
Felejthető Mint oly sokszor, most is túlzott a promóció. Így utólag az az érzésem, hogy James Wan nevével akarták eladni a projektet. Meglovagolva a Wednesday sikerét, az Addams csemete táncához hasonlították a Megant alakító gyerekszínész mozgását, ami valóban hátborzongatóan jól sikerült, azonban a címszereplő alakításán túl nem sok pozitívumot véltem felfedezni. Az első egy óra kifejezetten unalmas, és tulajdonképpen csak az utolsó 20 perce tudott valamennyire felpörögni, hogy aztán hirtelen vége is legyen. Vontatott, unalmas, „láttuk már” kategória, egyedül Amie Donald kivételes alakítása miatt érdekes.
Felejthető melankólia Egyedül Christian Bale zseniális játéka miatt négy csillag. Borzasztóan vontatott, az utolsó fél órát leszámítva unalmas vergődés, ráadásul számomra érthetetlen Edgar A. Poe karaktere. Szépen fényképezett, de sajnos felejthető kosztümös krimi.
Félresikerült próbálkozás Nem tudom, hogy csak a fordítás minőségének tudható-e be, de a dialógusok súlytalanok, suták. A hangulat szintén furcsa a témához képest, mert miközben egy sorozatgyilkos ténykedésének lehetünk szem- és fültanúi, előkerül a testképzavar témája is. Hullámzó minőségben bontja ki a főhősnő kálváriáját, a jellemfejlődés íve megtörik azokban a percekben, amikor gyakorlatilag nem történik semmi. Karakterdrámának gyenge, és az utolsó pár perc is kimerül egy light body horrorban. Nagy lehetőség van a témában, sajnos ez a próbálkozás nagyon szétesett ahhoz, hogy bármit hozzátegyen érdemben akár a műfajhoz, akár a felvetett témához, mert bár moralizál, de egyértelműen nem foglal állást.
Kihagyott ziccer Anthony Hopkins, Emily Blunt, Benicio Del Toro, Max von Sydow, Hugo Weaving, Geraldine Chaplin. Impozáns szereplőgárda, és Joe Johnston rendező neve is elég jól cseng a szakmában, mégis elég felejthető lett, köszönhetően a sablonos történetnek és a pocsék forgatókönyvnek. A kosztümök, a díszletek és a látvány azonban némileg kárpótolhat mindezért. Egyszernézős.
Kellemes kikapcsolódás Nagyon szeretem a magyar filmeket, és bár nem találtam kiugróan jónak, jól esett egy ilyen kedves történetet megnézni, ahol nincs erőszak, maximum egy kis csúnya beszéd, viszont ízes magyar beszólásokból és poénokból nincs hiány. A kisfiú játéka természetes, spontán hatást kelt, a „nagy öregek” meg hozzák a megszokott profi színvonalat. Kedves, aranyos, bár kissé sablonos történet.
74 Delicatessen (1991)
Néha elgondolkodom, vajon a franciák mit tolhatnak, hogy ennyire szürreális és groteszk humorral áldotta meg őket a teremtő. Jean Pierre Jeunet nem éppen az egyszerű filmjeiről híres, és a Delicatessen különösen erősen képviseli a stílusát. Kell hozzá egyfajta lelkiállapot.