Gyenge történet Natalie Portman előadása valami bámulatos, még soha nem volt ilyen jó, és megérdemelten vitte haza az aranyszobrocskát a vitrinjébe. Egyértelmű, hogy eme teljesítmény létrejöttében a rendezőnek is nagy szerepe volt. Remek kézzel bánik a színészekkel (ez a többi filmjéből, és a többi szereplők játékából is meglátszik), és ugyanilyen jól bánik a kamerákkal is, de nekem most nagyon úgy tűnik, hogy saját magának viszont nem tud parancsolni Aronofsky. A tálentumát elherdálja. Nem sokan vannak a jelenlegi rendezők között, akik képesek lennének ilyen feledhetetlen képeket megalkotni a színekből, ruhákból, sminkekből és arcjátékokból, valamint olyan káprázatosan bevonni a nézőket a filmbe, ráadásul ... több»
Ezt a filmet, mint Nolan többi filmjét is, nem szabad csak egyszer megnézni. Minimum kétszer nézős. Miért? Mert már első nézésre is annyira összetett és sokrétű, nem mellesleg gondolatilag annyira merész, amilyet egyrészről mostanság nem lehetett látni a mozikban, másrészről pedig lehetetlen feldolgozni. A sci-fi, az akció, a látvány - melyek akár önmagukban is állnák a sarat - csak a felszín. De belül, a felszín alatt egy igazi művész, egy jól és merészen gondolkodó ember remek meglátásai és annak remek lecsapódásai morajlanak. Miről? Pl. magáról Hollywoodról, vagy a gondolatok, az ész hatalmáról - és sebezhetőségéről, stb.
A "röhejes" szó jól körülírja a film egészét. Nem csak hiteltelen, hanem röhejes. Nem csak a New Age-es motívumok miatt (mint pl. a maja naptár) meg a sok bugyuta napkitöréses, neutrinós, "tudományos" tücsök-bogár miatt (lehet, hogy túl sok Dan Brownt olvastak?), vagy a konvencionális akciójelenetek képtelenségei miatt, de a csendes jelenetek párbeszédei is kiborítóak. Mintha Emmerich és M. Bay azon versengene, hogy melyikük tud minél rosszabb filmeket csinálni.
Az animációs munkák/technikák/ötletek sokat javultak a Polar Express óta, főként Jim Carrey szerepeiben (Scrooge pl. zseniális), de a mellékszereplők még így is meglehetősen gyengékre sikerültek (Tiny Tim különösen). A karakterfejlődés sem kidolgozott (pl. a remekül megalkotott "kapzsi Scrooge" eléggé hiteltelenül változott meg). Mindezek ellenére - összességében - szerintem egy igazán jó karácsonyi filmecske lett belőle. Számos pazar vizuális látvány, Jim Carrey fantasztikus mimikája és hangjátéka (Kerekes József most is remekül adta vissza), a Dickens regényhez való szinte szószerinti hűség is kiemeli a filmet a középszerűségből, de főként, hogy végre igazi karácsonyi énekek hangzanak fel ... több»
Én igen nagyot csalódtam. Az első filmes rendező által megteremtett képi világ, amelyet már a rövidfilmes változatban is láthattam, nagyon felcsigázta az érdeklődésemet. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a zsenialitásból mindössze ennyire futotta. A történet és vonalvezetés ennél nem is lehetne egysíkúbb. Nagyon tetszett az egyedi világ és a kis varrottas "punkok" is ötletesek, de amint kinyitják a szájukat, egyből összetörik a varázsgömb. Unalomig ismert sztereotípiák, együgyű, banális közhelyek, valami homályos vallás- és tudományellenes katyvasz összekeverve még egy kis kvázi miszti-szkepticizmussal, és ezt az egész főzeléket egy nagy fakanállal odavágta a tányéromra. Persze, hogy nem ettem m... több»
Amikor először láttam a filmet, azt gondoltam, hogy a filmalkotók - gondolva elsősorban a forgatókönyvírókra és a rendezőre - biztosan csak Evelyn Waugh regényének egy szerkezeti vázlatát olvasták, vagy pedig, ha olvasták is, egyszerűen nem értették meg a könyv fő, alapvető lényegét (amiért Waugh megírta ezt a remekművet). Aztán amikor másodszor is megnéztem, az egyes jelenetek abban erősítettek meg, hogy itt talán szándékosságról van szó, azaz fogták Waugh - az angolok és a katolikusok között igencsak népszerű - történetét, de az író üzenetét és fő mondanivalóját egyszerűen kiforgatták és a visszájára fordították. Az eredmény egy lebutított, kommersz dráma lett, mintha a fiatal, Brideshead-... több»
Jeff Bridges remekül testesíti meg a keményen italozó, hajdan sikeres country zenészt, "Bad" Blake-et. A film az önpusztításról és a második esélyről szól, hogy még a lejtőn lefelé haladva is elénk kerül egy-egy vékony fonál, melyet megragadva felemelkedhetünk, még ha a tetteink következményeit nem is kerülhetjük el.
A Coen testvérek egyik legszemélyesebb, de mindenképpen "legteológiaibb" filmje, amelyben a legnyilvánvalóbban kifejtik az élet értelmének - pontosabban annak hiányának - általuk felvetett kérdését, sokkal jobban és mélyrehatóbban, mint a Nem vénnek való vidékben. Persze a kivetített kép nagyon sötét, nagyon tragikomikus és nagyon emberszagú lett.
Egy vidám, tisztán látó és végsősoron felemelő családi sportdráma, egy kérlelhetetlen keresztény mese az emberi szolidaritásról a faji és osztálykülönbségek közepette.
A film a mostani Hollywood mítoszainak apoteózisa és szintézise. Kicsit butácska, de nagyon gyönyörű. Tíz centi mély, de tíz kilométer széles, ömleng és robajlik, mint a Niagara, ami mellett bizony nem lehet csak úgy elmenni. Az egyszerű és lapos párbeszédek, az unalomig ismert karakterizálás nem fog senkit magával ragadni, viszont a látvány csodálatos és grandiózus. Az talán túlzás, hogy hatalmas ugrást tett a film az effektusok történelmében, viszont való igaz, hogy tökéletesebbre csiszolta (ugyan)azt, amit már korábban (Star Wars, Gyűrűk ura, King Kong) csak próbáltak megcsinálni. James Cameron egy hatalmas kalapot vett elő és beletette a fent említetteken kívül a Mátrixot, John Smith kap... több»
A hatalmas kiterjedésű, kietlen, széljárta Turáni alföld sztyeppéin jurtákban élő pásztorok közé helyezte regényes játékfilmjét az elsőfilmes kazah rendező, amely egyszerre egy magával ragadó etnográfiai dráma, egy abszurd és kesernyés vígjáték és egy érzelgéstől mentes kamaszmese.
Matt Demon különc, fapofájú előadása csodásan kiemeli Steven Soderbergh igaz történeten alapuló fekete komédiáját egy nemzetközi kereskedelmi bűntényről, sikkasztásról és kémkedésről. Meghökkentő lefestése az emberi önigazolásra és önámításra való képességünknek, hogy milyen ügyesen tudunk kiötleni olyan meséket, melyekben mindig a saját drámánk hőseivé vagy saját tragédiánk áldozataivá válhatunk.
A katolikus konvertita Lord Longford igaz történetén alapuló filmben meglepően finom nüanszokkal és spirituális gondossággal kutatják a megbocsátásnak, az irgalmasság egyik testi cselekedetének (foglyok meglátogatása) és az üldözött igazak boldogságának keresztény elveit. Nem ad könnyű megoldást, de maga a film kérdésfeltevése oly rendkívül gondolatébresztő, hogy érdemes vele sokáig foglalkozni.
Egy bájos és könnyed "gasztronómiai" film két szerelmes házasságról, egy elmúlt kor iránti tiszteletadásáról, valamint a mai gyorsütemű bloggoló korszakról.
A Rachel esküvője egy cinéma vérité dráma, ami egy diszfunkcionális és gyökértelen posztmodern család küszködéseiről szól, ami egy lakodalmon bontakozik ki.
A film végig a pénzről szól, de mégse a pénzről szól. Sokkal inkább a szeretet az, ami mozgatja ezt a makacs akarat, a hűség és a szerelem szálaiból összeálló tündérmesét az élet néha kegyetlen, de néha elképesztően és fenségesen jóindulatú kiszámíthatatlanságáról.
Az író-rendező Tom McCarthy megindító filmje egy érzelmes és meghitt dráma a magányos, érzelmeit elfojtó közgazdász professzorról, és a papírok nélküli, fiatal bevándorló párról, melyben intelligens és finom humorral, valamint a szánalom mély érzésével fejti ki politikai nézetét.
Tarsem Singh vizuálisan káprázatos, őrült bolondsága egy lélegzetelállító kirándulás egy álomszerű valóságba, ami olyan fenséges és ragyogó, mint amilyen undorító volt a rendező korábbi filmjének, A sejtnek a lelki környezete. Egy kórházban fekvő, öregedő hollywoodi kaszkadőr a vakmerőség eposzának egy különös meséjét szövi egy koraérett fiatal lánynak. Bár sokaknak ez túl furcsa, de ez a szeretet egy rendetlen, különcködő és kreatív megnyilvánulása - olyasmi, amit Buz Luhrman próbált filmre vinni a Moulin Rouge-ban.
85 Fekete hattyú (2010)
Natalie Portman előadása valami bámulatos, még soha nem volt ilyen jó, és megérdemelten vitte haza az aranyszobrocskát a vitrinjébe. Egyértelmű, hogy eme teljesítmény létrejöttében a rendezőnek is nagy szerepe volt. Remek kézzel bánik a színészekkel (ez a többi filmjéből, és a többi szereplők játékából is meglátszik), és ugyanilyen jól bánik a kamerákkal is, de nekem most nagyon úgy tűnik, hogy saját magának viszont nem tud parancsolni Aronofsky. A tálentumát elherdálja. Nem sokan vannak a jelenlegi rendezők között, akik képesek lennének ilyen feledhetetlen képeket megalkotni a színekből, ruhákból, sminkekből és arcjátékokból, valamint olyan káprázatosan bevonni a nézőket a filmbe, ráadásul ... több»