accattone

Hiteles hang
A Love, Victor és a Young Royals mellett ez az a sorozat, ami bárcsak lett volna az én középiskolás koromban! Szívet melengető, pozitív, az Euphoria ellentéte. Igazából habkönnyű, binge-elhető tavaszi szerelmesfilm-sorozat, de tartalmaz olyan hangsúlyos elemeket, amelyek előkerülhetnek egy meleg-, bi-, transzszexuális tinédzser életében. Először is, ha mások erőltetik a coming-outot, amiatt erős szorongás és önbecsüléshiány alakulhat ki, nem beszélve az evészavarról, amit ebben a filmben csak sugalmaznak (állítólag, a sorozat alapjául szolgáló képregényben ezt jobban kibontja a szerző, Alice Oseman). A bullying egy másik fontos téma, a biszexualitás pedig kevés LMBTQ+ műben jelenik meg. Remé... több»

Régen akadtam ki ennyire ROSSZ forgatókönyvön. Az Elite nem erről volt híres. Komolyan, ájuljak el a hercegtől, mert méltóztatik leküldeni az adománygyűjtőknek a leselejtezett prémium ruhatárát? A kib*szott arisztokráciát kéne inkább megszüntetni. Caye meg büszkeségből vissza akarja küldeni a ruhákat, csak hogy ne higgye azt a herceg, hogy neki nem lehet nemet mondani. Komolyan, a hajléktalanokat, akik az extra minőségű ruhákat viselnék, érdekelné a te személyes verdikted? Itt már mindenki ekkora hülye, szociálisan érzéketlen, beleértve a forgatókönyvírókat is? De egyvalamire kiváló volt ez a minisorozat (ahogy amúgy a fősorozat is): egy-két idióta szereplőt nagyon meg lehet utálni. :D

A Pasolini név megint szép lesz
Keresetlen, egyszerű, szép. Semmi túlzó, csak alap szentimentalitás, egyszerűen "heart touching", ahogy jellemezni szokták a hasonló filmeket. Talán szőrmentén a brit "working class"-szociodrámák sorába is beleillik, mert a cselekmény egy haldokló észak-ír munkásosztálybeli férfira lett fazonírozva. De másfajta tónusokkal festi fel az érzelmi többletmotívumokat. Nem megy bele olyan mélyen az osztálykülönbségekbe, mint Ken Loach, de ezt a feladatot nem is vállalja magára, mert ez elsősorban egy intim kétszemélyes dráma. Egyfajta "road movie"-dramaturgia keretein belül keressük Johnnal (James Norton) együtt az óvodáskorú kisfia, Michael új szüleit, mivel az egyedülálló apa tudja, hogy hamarosa... több»

Samuel L. Jackson, az introvertált tanár
Közelmúltbeli személyes élményeim miatt egy olyan filmet kerestem, amiben a tanárt bullyingolják. Hátha kapok valamilyen narratív megoldást, esetleg közhelyes iránymutatást, elvégre mire jó a hollywoodi mozi, ha nem erre? Tele van a padlás olyan hero's journey sztorikkal, amelyekben egy erős tanáregyéniség megváltja a világot egy osztályterem vagy edzőterem négy fala között. A diákokat zaklató tanár figurája is egyre inkább reprezentálva van. De mi van azokkal a helyzetekkel, amelyekben a pedagógus a zaklatott fél, mondjuk egy településszociológiailag és oktatáspolitikailag szegregációra ítélt peremvidéki iskolában? Magyarul: ebbe az intézménybe küldjük a "selejtet", aztán majd valahogy fogl... több»

Chucky baba belép az LGBTQ+ mozgalomba
"That doll is a big middle finger to my bullies"- nyilatkozta a sorozat kapcsán a nyíltan meleg Don Mancini, Chucky baba atyja, aki forgatókönyvíróként több mint harminc éve tartja kézben a franchise-t. Idén elhatározta, hogy az eddigi legnagyobbra növesztett middle fingerét mutatja be az iskolai bullyknak, a toxikus szülőknek, a diszfunkcionális családoknak, a helyi politikai erőknek stb. Ehhez a Good Guy Doll és az azóta mémesedett woke-megnyilvánulása csak ürügy volt. Egyáltalán nem éreztem az "agresszív LGBT-propaganda" befurakodását, pláne hogy a queer téma a kezdetektől eleve adott. A téma sorozatbeli kidolgozása a tinik között finom és ízléses lett, Chucky részéről néha meglepően komo... több»

A nagyfalusi Mike Skywalker kalandjai
Jankovics Marcell Toldija sorozatformában végre teljes egészében elérhető. Ajánlom darálásra főleg azért, mert az összjátékideje nem haladja meg a 80 percet. Ha összefüggő nagyfilmként nézem, ez Jankovics legpopulárisabb darabja. Ebből adódnak az előnyei és a hátrányai is. Előnye, hogy a vizuális poénjai már az Előhangtól kezdve ülnek. Frissek, mintha nem telepedett volna rá az Alkotóra Az ember tragédiája háromórás animációs agymenésének nyomasztó öröksége, vagy mintha csak most alkotná meg a Magyar népmesék vagy a Mondák a magyar történelemből újabb epizódjait. Ez a két sorozat a mai napig működik a gyerekeknél, főleg a népmesék. Hátránya, hogy a vizuális információk sokszor inkább illus... több»

Pszichedelikus fantasy a legjavából
Mindenkinek unalmas lehet a film, aki mondjuk egy pörgős fantasy-kalandfilmet várt, és/vagy minimálisan sem fogékony a vallási-mitológiai szimbolikára. Csak azokat a részeket írom le, amelyek gondolkodásra késztettek, és amelyekhez találni véltem valamilyen kulcsot. Abban a korban járunk, amikor a Római Birodalom már alig létezik, a kereszténység már beférkőzött, és próbál megszilárdulni a kelta örökségtől terhes Britanniában. A túlságosan hasonló vallási szimbólumok: kelta kereszt és keresztény kereszt, a mindenre is alkalmas pentagramma, a kör – minden vallás napszimbóluma –, a nemek – világok – isteni megtestesülések számát jelző háromszög stb. csak bonyolítják a helyzetet, egyben biztosí... több»

A legérettebb JW-darab
A pénteken debütált harmadik évadra már sokkal inkább jellemző a családi jelleg: leszámítva egy-két irritáló kamasz bon mot-t, ebben már bőven találhatók olyan jelenetek, amelyek egyrészt növelik a horrorfaktort, másrészt nem komolykodó, hanem valóban komoly tinédzserproblémákkal vetnek számot. Sötétebbé vált az alaphangulat, amit a szereplők tudtán kívül a Fallen Kingdomból már ismert kataklizma-közeli szituáció árnyékol be. Vannak benne tényleg olyan rémisztő lények – vagy már unásig megszokott lények szokatlanul rémisztő beállításai –, amelyek miatt egy kilenc-tízéves gyereket nem biztos, hogy egyedül odaengednék a képernyő elé. Ugyanez vonatkozik a karakterdinamikára. A fejlesztési foly... több»

Megáll az Idő VAN
Gothár Péter késő 80-as évekbeli filmjei jutottak eszembe a Rossz versekről. Csak míg Gothár először megtalálta a saját szerzői stílusát, és azután lett posztmodern Esterházy Péterrel együtt (Idő van, Tiszta Amerika), Reisz Gábornál ez fordítva történik. A két rendezőt mindenképpen összeköti az a törekvés, hogy nemzedéki hangulatfilmeket készítsenek, de most még elválasztja, hogy Reisz túlságosan ragaszkodik a konkrét idézetekhez. Sokszor harsányan röhögős, de néha már fárasztó, ahogy klasszikus egyetemes filmtörténeti referenciák kerülnek vászonra a humorforrás kedvéért. Van olyan jelenet is, ami egy közepesen szórakoztató, pár napig vicces youtube mashup színezetét ölti, pl. a Sztálin-Ar... több»

Túlméretezett alapkő
Megnéztem a három és fél órás Final Cutot, ami teljesen újra lett strukturálva, és ez jól állt neki. Még van ezenkívül egy nyolc perccel rövidebb Ultimate Cut, Stone most ezt tartja a végső változatnak, de felépítésében nem lehet radikálisan különböző az előbbinél. Felmerül a kérdés, hogy néhány évenként hova vagdossa már, amikor volt egy egzisztencialista víziója, ami egyik formájában sem tud tökéletes lenni. Mert ez a film sokkal inkább Alexandrosz magánélete, a történelmi hitelesség kedvéért szépen update-elt szexuális orientációkkal, pszichoszexuális motívumokkal tarkított cselekményelemekkel, csak éppen emiatt az epic formátumot nem érzem indokoltnak. Amikor a mitikus ősök deheroizációj... több»

Christopher B. Landon úgy látszik, a karrierje jelenlegi szakaszát arra tette fel, hogy klasszikus vígjátéki narratívákat ültessen át slasher-környezetbe. Eddig úgy tűnik, hogy nagyon jól csinálja. A Freaky már a címében is megidézi azt a Disney-vígjátékot, amit a 90-es években nálunk is műsorra tűzött a királyi tévé a Családi mozidélután a Disney-vel keretében: Freaky Friday, magyar fordításban Bolondos péntek. (Természetesen remake-je is született.) S ha már Friday és horror, akkor nem kell magyarázni, hogy a további panelek honnan lettek ügyesen összelopkodva (de talán nem lett volna muszáj kiírni egy inzertben, mert a tízéves is rögtön rájön). Amikor a műfaji szabályrendszert már mindenk... több»

Lucio Fulci westerndebütálása
A meghatározó gialloiról és horrorjairól ismert rendező első westernje inkább képileg tartalmazza azt a Fulcit, akit szeretünk: játék a mélységélességgel, a kameraállások nyugtalanító váltogatása, és némi könnyen befogadható brutalitás (neki nem volt ott Ruggero Deodato rendezőasszisztensnek, mint Corbucci Djangojában, de később kiderült, hogy nem is volt szüksége rá). Ideológiájában megjelenik már a hős, aki gyakran nem a saját erejéből nyer egy adott szituációban, hanem inkább véletlenül, a körülmények szerencsés összjátéka során, ahol még a hős mivolta is megkérdőjeleződik. Még a piszkos munkát sem ő végzi el a beavatási szakaszban, hanem egy alkoholista pisztolyhős, vagy egy vén kisváros... több»