2013. november 30-án, tehát már közel 4 hónapja hagyott itt minket Paul Walker. Olyan, mintha pár hónapja történt volna… Egy egyszerű, de még éppen nézhető mű a filmográfiája végén. Nyugodj békében Paul!
Robert Redford nem egy nagy rendező, és ez látszik is a mostani filmjén. Középkategória, ami ennyi hírességgel inkább bukásnak könyvelhető el, de ha ezt félreteszed, akkor igenis egy modernizált retro-érzésű, nézhető thrillert kapsz.
A Burok írója – Stephenie Meyer – a közkedvelt (pf…) Alkonyat szülőanyja. Sikerül-e valami értéket vetíteni a vászonra írónő? Hát most nem, de maybe next time, ahogyan az angol nyelvvizsgáról köszönnek el az embertől. Idegesítő filmje csöpög, mint a rossz csap.
Ritkán láthatunk olyan filmet, amely egyszerre gagyi és izgalmas. A kolónia ékes példája ennek a „műfajnak”. A mozi legnagyobb problémája, hogy annyi mindent ki lehetett volna hozni még belőle, hogy maradéktalanul felsorolni igen nehéz.
Több mint 3 éve, hogy a CIA felderítette Oszáma (Mohammed bin Avad bin :D) Láden, szaúd-arábiai militáns iszlamista, az al-Káida terrorszervezet egyik alapítójának rejtekhelyét, akit éjjel 1 óra tájban ki is végeztek. A film angol címe (Zero dark thirty) utal ezen akció kezdetére. Az akció és körülményeinek megfilmesítése jó ötlet volt, mert remek film született.
Ez a film egy lejtő. Többet vártam, mindhiába. Annyira sejtelmesen és sokat ígérően kezd, hogy ezek után már maximum csak szinten tartani lehetett volna. Sajnos nem sikerült, de nem még így is jó produkcióról beszélhetünk.
Annyira jó az alapötlet, annyira jól indult, és ilyenkor van az, hogy úgy rontják el, ahogyan csak lehet. Vétek ilyet tenni, de esetünkben sajnos megint ez a helyzet…
Ez a film olyan Jason Bourne nélkül, mint a hagymás bab hagyma nélkül. Jó-jó, de nem az igazi. Viszont mi mégis jól szórakozunk a két óra alatt, szóval no para.
Mi történt itt? Ez mi volt? Miért úgy volt? Ő ki volt? Nehéz vizsga lenne, ha mindezekre válaszolnom kellene a Holy Motors-szal kapcsolatban. Nem kérdés, ez egy művészfilm, de valami olyasfajta, amit egyesek élvezni és szeretni fognak, mások pedig szörnyülködve küszködik majd végig ezt a 115 bizarr percet. Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni, a művészfilmek általában ilyenek: nem oly könnyűvérűek, mint a futószalag-mozik.
Ez egy zseniális elgondolás! Nagy kár, hogy nem kapott megfelelő eszközöket, hogy tökéletessé váljon, mint filmremek, de így is belevési magát az emlékezetedbe.
Rajtaütés. Ebből a szóból szerintem senkinek sem másfél óra tömör akció jut eszébe. Pedig ez itt most nagyjából ennyi, és tudjuk jól, hogy ennél több kell, ha egy klasszikusra vágyunk.
Tom Cruise…, mi mást is kaphatott volna, mint egy ilyen filmet. Magányos, kőkemény, sebezhetetlen, kiszámíthatatlan, de számunkra azért kiszámítható. A sok jó ötlettel tarkított történetet nem a legemlékezetesebb módon kapjuk meg, de azért meg fog maradni pár ütős esemény az ember fejében, akár évek múltán is. A Jack Reacher egy kimondottan pozitív csalódás.
Izgalmasak Az emlékek őre megoldásai, amelyekben az alkotók kihasználják a médiumban rejlő előnyöket. A fekete-fehér film úgy töltődik meg színekkel, ahogy a szereplők lelke feltöltődik érzelmekkel. Több volt benne, mint amennyit végül kihoztak, de egyszer megnézhető.
Nem olyan rossz az, ha kiöregedett filmsztárok próbálják újra játszani a nagymenő profit. A Szupercellában viszont semmi érdekes nincs néhány jeleneten és az újítónak számító alapötleten kívül.
A Sráckor nem több és nem is kevesebb, mint aminek mondja és mutatja magát. Nem akar tettetni, nem akar többnek látszani. Az, ami, a teljes, tiszta valójában. És pontosan ez az, amiért szeretjük. Maga az élet köszön vissza általa a vásznon, méghozzá úgy, ahogy még sohasem láthattuk ez előtt. Hogy mitől több a Sráckor, mint a legtöbb film? Többek között egy technikai bravúrtól. A rendező, Linklater, 12 éven át forgatta művét, így gyakorlatilag a szemünk előtt nőnek fel a benne szereplő gyerekek, és öregszenek meg a szülőket játszó színészek. Ez a textúraváltozás sokkal szerethetőbbé teszi a figurákat és hitelesebbé a történetüket.
A 127 óra már az első percekben odaszögezi a tekintetet a képernyőre és egészen a végéig nem ereszti a nézőt. Könnyedén bele tudunk illeszkedni a szerepbe és átélni a főhős helyzetét. Elképesztően hatásos és speciális filmélmény.
Aronofsky egyik legismertebb filmjében a művészet és a művész lehetőségeiről, illetve azok kereteiről elmélkedik. Hogyan váljunk professzionális alkotóvá? A film egyfajta mélylélektani búvárként lép fel. Elmerül a művész lényében, hogy aztán olyan dolgokat hozzon felszínre, amelyekről tudomása sem volt, amely sötét, bizarr, és felemészt mindent. Clint Mansell lelkeket megmozgató zenéje és a képek szürkés-kékes, fekete-fehér színtelen világa is ezt a különös atmoszférát idézi elő.
67 Pokoli futam (2013)