MMcFly2015

Fagyos, de nem elég dermesztő
A skandináv krimik könnyen le tudnak venni a lábamról – legyen szó könyvről vagy filmről. Jo Nesbø Hóemberét nem ismertem korábban, így viszonylag vakon ültem be a moziba. Ezt részben előnynek éreztem, hiszen ha nincs hasonlítási alapom, talán jobban működik önálló filmként. (A lány a vonaton esetében ez például bevált.) Sajnos azonban már az intő jel ott volt: egy amerikai feldolgozás egy skandináv történetből – ez ritkán sül el jól. És ezúttal is érződik: a film próbálja másolni a műfaj jellegzetes stílusát, de valójában csak a havas tájakat sikerült visszaadnia. Az északi thrillerekre jellemző sötét hangulat, nyomasztó légkör és finoman felépített feszültség teljesen hiányzik. A történetv... több»

Talán ez volt az első Tom Hanks-film, amiben csalódnom kellett – pedig ő nálam szinte mindig garancia egy jó mozira. Ami a legszomorúbb, hogy A kör valóban egy komoly társadalmi problémát próbál boncolgatni, és az alapkoncepcióban tényleg lenne erő. Egyfajta modern társadalmi kritika akar lenni a megfigyelésről, adatvédelmi aggályokról, a digitális kontroll világáról. Csakhogy a 2 órás játékidő képtelen ezt valóban átadni. A karakterek érdektelenek, egyiküket sem tudjuk megismerni annyira, hogy fontos legyen, mi történik velük. Emma Watson játéka pedig még ezt is fokozza – mintha ő maga is unná a filmet. Az alkotók mintha okosabbnak akarták volna láttatni a filmet, mint amire valójában képes... több»

A film lassan veszi fel a tempót, de a két főszereplő elég erős ahhoz, hogy fenntartsa a feszültséget. Mivel a játékidő nagy része (kb. 80%) egyetlen helyszínen, egy házban játszódik, a színészi játék viszi a hátán az egész történetet – és egy darabig működik is. A film folyamatosan építkezik, érezni, hogy készül valamire, és az ember egy jó csavarra számít, amit meg is kapunk. Ráadásul olyat, amire nem is számítottam – szóval működött, megvolt a hatása, és már majdnem el is könyveltem egy ügyes, kompakt thrillert. De aztán… jön egy második csavar. Egy teljesen felesleges, túltolt, és gyakorlatilag mindent átértelmező fordulat, ami teljesen lerombolja az addig felépített történetet. Ritkán l... több»

Kellemes meglepetés ért a film megnézése közben. Az első Men in Black annak idején valami újat, üdítőt hozott a filmes világba – a maga hülyeségeivel és kreatív ötleteivel –, de a második rész sajnos elég volt ahhoz, hogy ezt a jól felépített hangulatot teljesen lerombolja. A harmadik rész viszont ügyesen visszanyúl a gyökerekhez, és sikerül megidéznie az eredeti varázst. A negatív figura, Vadállat Borisz talán a széria eddigi legstílusosabb és legjobban megírt gonosza. Az időutazós szál – ami egyébként is a gyengém – parádésan lett beillesztve a történetbe. A film onnantól kezd igazán működni, amikor J ügynök visszarepül az időben. A zenék, az akciók a helyükön vannak, talán a poénok terén ... több»

Ez egy ízig-vérig B kategóriás film, és őszintén szólva meglepett, hogy mozipremierként került a hazai forgalmazásba. Mentségére legyen mondva, hogy meglepően jól felzárkózik a nézhető és helyenként élvezhető cápás filmek sorába. Némi feszültséget képes fenntartani, és a félelem atmoszféráját is egész jól megidézi. A fő problémám viszont az, hogy az ilyen csapdahelyzetre épülő, egyhelyszínes filmeknél kulcsfontosságú lenne a karakterek alapos kidolgozása – és persze a színészi játék. Itt azonban a főhősünk legnagyobb háttértörténete annyi, hogy Facebook-képekkel akarja féltékennyé tenni az exét... Hát ez nem túl erős motiváció egy élet-halál helyzethez. A színészi játékról nehéz bármit is mo... több»

Még mindig kimagaslóan szórakoztató, merész és lendületes film, de az első rész egyedi hangulatát nem sikerült újra megidézni. Mondjuk, ez nem is csoda – a Titkos szolgálat olyan magasra tette a lécet, hogy szinte lehetetlen volt megugrani. Ennek ellenére Az Aranykör jó folytatásként funkcionál – még ha magán viseli is a tipikus „folytatás-betegségek” jeleit. Elton John cameója, a robotkutyák és Colin Firth kissé erőltetett visszatérése már-már önparódiába hajlanak. Többször éreztem, hogy a film átbillen a túlzások oldalára – ott, ahol az első rész még ügyesen egyensúlyozott. És mégis… Lehetetlen rá haragudni. Nagyszabású, vizuálisan lehengerlő, akciódús és egyszerre poénos meg drámaian komo... több»

Nálam mindig előnyt élveznek a skandináv filmek – van bennük egy sajátos atmoszféra, amit más nem tud ennyire mesterien megteremteni. Általában lassan, de biztosan építkeznek, és feszes hangulatot diktálnak… Ez most sincs másként. A Második esély meglehetősen megrázó témát boncolgat, és ha kicsit mélyebbre ásunk, komoly társadalmi drámát is felfedezhetünk a háttérben. A történet lassan indul, de érdemes kivárni – egyre erősebb bűnügyi szál épül fel, és a főhős vívódása is fokozódik, amit Nikolaj Coster-Waldau hitelesen, meggyőzően ad át. Kapunk egy erős csavart is, ami igazán ütős, még ha maradnak is megválaszolatlan kérdések a végén. Mindezek mellett én elsősorban drámaként tekintek a filmr... több»

Új sorozat ismerős poénokkal
Kevin James neve számomra egyet jelent A férjek gyöngyével, ami toplistás vígjáték sorozat nálam, így nem is kérdés, hogy felcsillant a szemem, mikor visszatért egy új szitkomban – ráadásul Holl Nándor hangján, ami szintén telitalálat. Pár rész után viszont kezdett gyanús lenni, hogy valami nem működik. A poénok túlnyomó része ismerős, mintha újrahasznosították volna Doug Heffernan összes mozdulatát, csak új név alatt. A sorozat nagyon művi, és sajnos a fő karakter nem tud újat mutatni. Számomra a mellékszereplő testvér (Gary Valentine) sokkal szórakoztatóbb figura. A hírek szerint a nézettség is gyengélkedett, és végül Leah Remini vendégszereplése hozott némi mentőövet – a második évadra ál... több»

Vin Diesel light, tartalom nélkül
Két dolog maradt bennem a film után: 1. Remélem, a Halálos iramban nem szül több ilyen „verziót”, mert ez a mozi csak imitálni próbálja a nagyok tempóját, de végül egy Danny Trejo-félére hajazó B kategóriás kaland lesz belőle. 2. Scott Eastwood… Jó lenne, ha nem csak Clint Eastwood génjeiből próbálna megélni, mert bár külsőleg megtévesztésig hasonlít az apjára, filmjei rendre a felejthető kategóriában landolnak – és ez a mostani sem kivétel. A film minden „menőnek” szánt jelenete vérzik. A párbeszédek erőtlenek, a beszólások sablonosak, a gonosztevők pedig inkább paródiák, mint fenyegető figurák. A tét teljesen hiányzik: nem izgulunk senkiért, nem érezzük, hogy bármelyik szereplő igazán szen... több»

A film beharangozója alapján minden adott volt egy újabb elborult Will Ferrell-vígjátékhoz – de sajnos A szerencse háza egy kínos próbálkozás lett, és nem egy új Step Brothers. Will Ferrell mostanában több olyan filmben is szerepelt, ahol már az ő jelenléte sem tudta megmenteni a gyenge alapanyagot (Keményítőkúra ugyanez a kategória). Itt maximum 1-2 poén üti meg a nevethető szintet, a többit inkább kellemetlen csönd követi. Mintha minden jelenetet úgy zárnának le, hogy „jó, most dobjunk be valami teljesen abszurd baromságot, hátha működik”. Akad pár filmes utalás (Harcosok klubja, Casino, Terminátor), ezek egy rövid mosolyt még okozhatnak, de semmi több. A legnagyobb probléma viszont az, ho... több»

Az utóbbi években Tom Cruise filmjei (Jack Reacher 2, Múmia, Mission: Impossible – Titkos nemzet) már nem ütöttek akkorát, mint korábban – épp ezért igazi meglepetés és öröm, hogy a Beszállító ennyire működik. Cruise egyszerűen lubickol a szerepben, mintha ráöntötték volna Barry Seal karakterét. A sárm, az energia és az a jellegzetes mosoly végig ott van, és simán elviszi a filmet a hátán. A sztori önmagában is érdekes: egy pilóta, aki véletlenül drogkartellek, CIA és pénzmosás közé keveredik – és mindez tényleg megtörtént. A film stílusa egyfajta visszafogott Wall Street farkasa, de itt több a légi akció, több a realitás, és valahogy hitelesebben adja el az őrületet. Egyszerre pörgős, humor... több»

A film borítóján (és marketingjében) előszeretettel emlegetik az Amerikai pitét, de ez valójában olyan, mintha egy Trabantot próbálnának eladni sportautóként. Bár a koncepció első blikkre valóban hasonlít – egy utolsó, felszabadult nyár az egyetem előtt, bulik, drogok, nők, „nemmondunksemmit” hozzáállással – a megvalósítás köszönőviszonyban sincs az említett klasszikussal. A legnagyobb gond, hogy a film egyszerre akar tini-vígjáték és valami fajsúlyosabb dráma lenni – de végül egyik sem lesz igazán. A jelenetekből hiányoznak az ütős poénok, a hangulat pedig gyakran túl komolykodó ahhoz, hogy bárki önfeledten szórakozhasson rajta. Nem mondom, hogy vállalhatatlan lenne, mert egyébként van egy ... több»

Ritkán fordul elő, hogy egy börtöndráma ennyire sokoldalúan és intenzíven hasson az emberre. A Shot Caller – A góré azonban pontosan ilyen. Egyszerre kemény, nyomasztó, mégis mélyen emberi – és ami a legmeglepőbb: mindezt hibátlan szerkezettel és feszes tempóval tálalja. A film szerkezete két idősíkot követ: a múltban a lecsúszás története bontakozik ki, míg a jelenben már az átalakulás következményeit látjuk. Ez a megoldás nemcsak izgalmas, hanem érzelmileg is hatásos – fokozatosan áll össze a kép, hogyan vált egy sikeres családapa brutális bűnözővé. Nikolaj Coster-Waldau lehengerlő alakítást nyújt – fájdalmasan hiteles, ahogy karaktere egyre mélyebbre süllyed, és közben elveszíti, majd újr... több»

Philippe de Chauveron neve sokaknak ismerősen csenghet – ő jegyzi a Bazi nagy francia lagzik című kultvígjátékot, amely frappánsan, mégis szívvel-lélekkel játszott a multikulturális különbségekből fakadó helyzetkomikumokkal. Sajnos a Romazuri már nem tudja megismételni ezt a bravúrt. A koncepció elsőre ígéretes: a roma közösség és a francia elit találkozása bőven hordozhatna lehetőséget szatírára, társadalomkritikára és jóféle karikatúrákra. Azonban a film hamar kisiklik. Az első félidő még építkezik, de aztán elfogy a lendület – mintha a készítők maguk sem tudnák, merre vigyék tovább a történetet. A második felére a sztori szétesik, és a lezárás teljesen súlytalan marad. A karakterek – külö... több»

Slágerlista és Buli a Duna-parton
Nem kell minden filmnek mély társadalmi mondanivalót hordoznia. A Pappa Pia pontosan az, aminek szánták: egy könnyed, nyári buli-musical, ahol a poénok és a magyar slágerek viszik a prímet. Akinek bejött a Mamma Mia! vagy a Mindörökké Rock, az tudja, mire számítson – és talán nem is vár mást. A történet kiszámítható, de ez nem is baj. A zenés-táncos műfaj gyakran épít hasonlóan egyszerű sémákra, a lényeg úgyis a hangulat és a zene. Ebben pedig a film jól teljesít – a retró slágerek nosztalgiát keltenek, a fiatalos lendület pedig könnyen beszippanthatja a célközönséget. Stohl András alakítása már vegyesebb képet fest. Bár egy tehetséges, rutinos színészről van szó, karaktere itt kissé túlzásn... több»

Kétségtelen, hogy az Annabelle 2 egy szinttel feljebb lépett az első részhez képest. A film sokkal stílusosabb, atmoszférikusabb és profibban összerakott – mégis nehéz lenne elvitatni, hogy megmarad a tucathorror kategóriájában. A Démonok között univerzum negyedik darabjaként (és a széria folyamatos bővítése mellett) az Annabelle 2 már nem tud valódi újdonságot nyújtani. A feszültségkeltés eszköztára ismerős: nyikorgó padlódeszkák, hirtelen felbukkanó árnyak, gonosz kisugárzású gyerekek, és persze maga a híres baba. A néző pontosan tudja, mikor kell megijedni – és ha ritkán néz horrorfilmet, még működhet is a recept. Azonban a rutinosabb műfajrajongók számára már kevésbé ütős ez a formula. A... több»

Nagy ötlet, kis csavar
Kevés dolog tud úgy berántani egy sci-fi rajongót, mint egy igazán jó időutazós koncepció – és a Time Lapse pontosan ezzel kezd: egy fényképezőgép, ami a jövőt mutatja meg. Az alapötlet baromi erős, és az első fél órában sikerül is magával ragadni a nézőt. Sajnos innen kezdődnek a problémák. A történet egyre inkább a szereplők egymásra halmozott rossz döntéseire épül, mintha a karakterek viselkedése pusztán a dramaturgia kedvéért lenne ilyen logikátlan. Ez nemcsak megtöri az egyébként érdekes alapsztorit, hanem egyre nehezebbé teszi az azonosulást is, sőt, egy idő után már bosszantóan irracionálissá válik minden egyes lépésük. A film második fele egyre inkább elveszik a felesleges bonyodalma... több»