Nyomozás egy álombéli gyilkosságért Vannak olyan filmek, amik a történetük miatt kevésbé keltik fel a figyelmemet, ezek felett könnyűszerrel át szoktam siklani, de az 1971-ben bemutatott, Egy gyík a nő bőrében című film az igencsak hangzatosra sikeredett címfordítása és a rendezője személye (Lucio Fulci) miatt mégiscsak felkeltette a kíváncsiságomat.
Lucio Fulci (1927–1996), olasz forgatókönyvíró és rendező neve számomra bőven elegendő ahhoz, hogy érdeklődésem középpontjába kerüljön az épp aktuális alkotása, még úgy is, hogy láttam már tőle rém rossz filmet is (pl: La dolce case degli orrori, ami inkább volt tévéfilm, de ez nem mentesíti az alól, hogy végeredményében igencsak silány teljesítménnyel rukkolt elő).
Persze, ha me... több»
Keresd a legyet! Dario Argento 1970-ben készített bemutatkozó filmje, a Kristálytollú madár elég szép sikereket ért el mind a mozikban, mind a kritikusok körében, ezért szűk egy év alatt további két filmet is készített hasonló stílusban. Az egyik a Kilencfarkú macska volt, a másik pedig a 4 légy a szürke bársonyon. Ezt a három filmjét szokták úgy is emlegetni, mint Argento állat trilógiája, amiknek semmi közük nincs egymáshoz, csupán a film címében szerepel valamiféle állat, és ennyi. Tehát egyáltalán nem szükséges sorrendben megnézni őket.
Tulajdonképpen eme három filmjét jómagam még egyáltalán nem sorolnám a klasszikusnak nevezhető horrorok közé, sokkal inkább krimik, thrillerek, ahol a misztikum is alig-... több»
Egy indie horrorfilm, ami akár emlékezetesebb is lehetett volna, ha kicsit bátrabb lett volna Kimondottan kedvelem azon horrorfilmeket, ahol a gonosz megtestesülését boszorkányok képezik. Így tehát a 2019-ben bemutatott The Wretched egyfajta hendikeppel indult a megtekintése előtt. A film a számomra nagyra tartott IFC Midnight független filmek égisze alatt láthatta meg a napvilágot, ami ismételten egy jó ajánlólevélnek bizonyult, hisz oly filmeket köszönhetnek a horrorrajongók a cégnek, mint a Babadook, a The Autopsy of Jane Doe, a Wildling vagy a Pyewacket.
Persze azért ennél a stúdiónál is becsúszott pár kevésbé emlékezetes film is, de szerencsére még mindig pozitív a mérleg nyelve, és jelen filmjükben sem kellett csalódnom. Sok helyen olvastam, hogy igencsak alacsony volt a költs... több»
Korához képest egy provokatív gótikus rémtörténet A 60-as és 70-es évek egyik kimondottan meghatározó horrorfilmes zsánere a gótikus rémtörténetek voltak, ahol többségében vagy kísértetekkel, vagy vámpírokkal akarták a frászt hozni a nézőre. Ezen filmek többsége nagy százalékban egy kaptafára készült, a közönség mégis szerette és igényelte őket. Eme filmek fellegvára elsősorban Anglia volt, akárcsak jelen produkció esetében is.
Gyerekkoromban számtalan efféle filmhez volt szerencsém, amiket mára már felidézni is alig tudok, többek közt az eltelt idő és a rengeteg egyéb megtekintett film miatt. Viszont jelen filmünk csavart egyet az ez időben sorozatgyártásként érkező rémtörténetek megszokott sablonján, és elég erőteljesen átszőtték erotik... több»
Így születnek a sorozatgyilkosok Mario Bava (1914–1980) filmrendező neve az egyik legismertebb volt a 60-as és 70-es évek olasz filmgyártásában, hisz eme úriember megszámlálhatatlan mennyiségben készítette a krimiket, a horrorfilmeket és az elsősorban leginkább Olaszországban elterjedt giallókat. Munkássága elég erőteljesen kihatott az utána következő filmesekre (Lucio Fulci, Dario Argento vagy akár Bava fia, Lamberto Bava). Tehát az ő neve is egybeforrt az eurohorrorral, és azt kell hogy írjam, egyáltalán nem érdemtelenül.
Persze azért azt figyelembe kell venni, hogy 50-60 évvel ezelőtt készítette a filmjeit, tehát egy mai fiatal (anélkül, hogy ezzel a kijelentésemmel bárkit is megbántanék) nem túl sok értékelhető pillana... több»
Argento első rendezése Mikor szóba kerül az európai horrorgyártás, nekem mindig Olaszország jut elsőként az eszembe (még akkor is, ha e téren már finoman szólva sem alkot eme nemzet oly emlékezetes darabokat, mint a 80-as, 90-es évek során). Mégis az olaszok pár úriemberének a neve oly mélyen ágyazódott be az emlékeimbe, hogy szinte írhatnám azt is, hogy örök helyük lesz számomra a horrorfilmek csarnokában. Fulci, Mario és Lamberto Bava, Soavi, D'Amato, vagy épp a jelen filmünk rendezésével debütáló Argento; mind, mind kiváló filmeket köszönhetünk nekik, és ezen úriemberek miatt lesz számomra Olaszország az úgynevezett eurohorror fellegvára.
Szinte az összes, Argento rendezésében készült filmhez volt már szerencs... több»
Pokoljárás kerékpárral Az egyik legkellemetlenebb filmélményeim közé tartozik eme korai, 1970-ben készített angol–francia thriller (horrorfilm), de ettől függetlenül egy piszok jó és erős atmoszférával rendelkező alkotást tisztelhetünk benne.
Nagyon-nagyon régen láttam utoljára ezt a filmet, és nem olyan rég volt szerencsém (vagy éppenséggel nem volt szerencsés húzás) megtekinteni a 2010-ben készített amerikai, újragondolt változatát, ami finoman szólva sem ér fel az 1970-es változathoz, ezért elővettem a régebbit, és azt kell, hogy írjam, hogy hiába régi, köröket ver rá az újragondoltra.
Nem nagyon akarom összehasonlítani a két filmet, hisz a közte eltelt közel 40 év alatt rengeteget változott maga a műfaj, ill... több»
A dunwichi rémület H. P. Lovecraft (1890–1937) történetei számos filmest ihlettek meg. Készültek és még a mai napig is készülnek oly filmek, amiknek az alaptörténetei az ismert amerikai íróhoz köthetők, bár halkan megjegyzem, hogy a rossz nyelvek szerint nem épp a legkönnyebben adaptálhatók Lovecraft művei filmre, hisz az író a legtöbb művében a retteneteit úgy szokta leírni, hogy az emberi elme eme lényeket fel sem tudja fogni. Talán pont emiatt igen kevés jó Lovecraft filmes adaptációhoz volt eddig szerencsém, és azt kell, hogy írjam, hogy az 1970-ben bemutatott The Dunwich Horror sem fogja a jobb adaptációk rövidke kis táborát erősíteni. Főleg azért sem, mert finoman szólva is igencsak sok különbség találha... több»
Új ház, sok munkával Vannak filmek amiknél egy bizonyos belső hang figyelmeztet arra, hogy inkább kerüljem el az adott produkciót, de általában a kíváncsiságom mindig felül szokott kerekedni eme belső hang figyelmeztetésén. Nos így voltam ennél a filmnél is. A film történetét egyáltalán nem emelném ki az átlagos szinttől, pedig érezhető volt hogy a készítők pont hogy az ellentétét szerették volna megvalósítani ennek, csak sajnos egyáltalán nem így lett. Amolyan tipikus tévéfilm történet lett a végeredmény, ahol kapunk azért pár horrorisztikus jelenetet, de amolyan no budget formában. Mondjuk azt azért gyorsan hozzáteszem, hogy legalább nézeti magát a film és nem alszunk be rajta. Ezt mondjuk elsősorban, a film t... több»
Örök otthon! Véleményemet azzal kezdeném, hogy a Vivarium című film egy igencsak rétegfilm, ami minden bizonnyal alaposan meg fogja osztani azon emberek csoportját, akik rászánják az életükből azt a kicsivel több mint másfél órácskát. Merthogy már a műfaji behatárolása is igencsak nehézkes, és akkor még csak a műfaját említettem. Van itt dráma, misztikum, sci-fi és talán még egy csipetnyi horror is. Bár talán a horror vonal a legkevésbé domináló, én mégis merném írni azt, hogy igenis jelen van, mert hát a horrort mint műfajt nem csak a vér, a brutalitás és a félelemkeltés által okozott hatásai miatt aggaszthatjuk egy filmre stílusilag, hanem akkor is ha, ha sikerült az adott produkciónak azt a hatást elé... több»
Egyszerű, de élvezhető A film megtekintése előtt egyedül csak annyit olvastam róla, hogy sok mindenben hasonlít a 2015-ben bemutatott Green Room című filmhez. Anno volt szerencsém a Green Roomhoz, és hiába kapta fel a kritika elég szépen azt a filmet, jómagam mégsem értékeltem volna közepes fölé. Tehát nem sok esélyt adtam előjáróban a VFW című filmnek, de gondoltam, teszek vele egy próbát, és azt kell, hogy írjam, egyáltalán nem bántam meg.
Talán elsősorban a szereplőválogatása volt az, ami miatt azt éreztem, hogy képes lesz egy átlagos szint fölé emelkedni, és ebben nem is tévedtem. Stephen Lang, William Sadler és Fred Williamson finoman szólva sem fiatalok már, és talán már a karrierjük csúcspontjain is túl van... több»
Hatásos adaptáció Még a 2019-es év végén olvastam egy cikket arról, hogy mely horrorfilmekre lesz érdemes figyelni a 2020-as év során, és azok közt megtalálható volt jelen filmünk is. Nos, több szempont miatt is gondoltam a Color Out of Space című filmről azt, hogy talán túlzó belehelyezni egy olyan listába, mint amit fentebb említettem.
Ezen szempontok közt szerepelt, hogy a film egy Lovecraft adaptáció, amivel még egyáltalán nem lenne baj, hisz jómagam nagyon is kedvelem eme író novelláit, elbeszéléseit, csakhogy a filmkészítőknek nem épp egy könnyű táptalaj. Hiába készült már számos feldolgozás H. P. Lovecraft műveiből, csak egy maroknyit tudnék kiemelni, amit minőségien tudtak filmre adaptálni.
A másik ... több»
Egy izgalmas horrorfilm az osztrákoktól Nem sok osztrák horrorfilmhez volt szerencsém (és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezután is csak nagy ritkán fogok beléjük futni), de amikor először láttam ezt a filmet, kimondottan tetszett, még a hibái ellenére is. Na már most gondoltam egyet a napokban, és újra elővettem Marvin Kren, osztrák rendező filmjét, a Blutgletschert (magyarosan a Vérgleccsert).
Legnagyobb sajnálatomra a második megtekintésekor már messze nem hozta azt a minőséget, amit az első alkalommal. Bizonyára valamilyen szinten befolyásoló tényező volt az első alkalom során a meglepetés ereje, amivel vitathatatlanul tudott szolgálni eme film. Hisz nem csak, hogy nem hallottam róla addig semmit, de még azt sem tudtam, hogy... több»
Pokoljárás ausztrál módra Minden embernek vannak bakancslistái. Úgy gondolom, hogy egy igazi horrorrajongó rendelkezik olyan bakancslistával is, amire olyan horrorfilmeket gyűjtött össze, amik kevésbé ismertek, de talán egyszer hallott róluk, vagy akár egyszer belefutott az adott film előzetesébe, és azt mindenképp meg akarta nézni, de valahogy mindig elsiklott efelett. Nos, a 2007-es ausztrál, Storm Warning című horror nálam biztos, hogy megtalálható volt egy efféle listán, de nagy szerencsémre a napokban volt lehetőségem megtekinteni e kimondottan jó kis filmet.
Szeretem az ausztrál horrorfilmeket, és ezidáig nem is igazán okoztak csalódást. Bár azért a legtöbb, eme országból érkező horror inkább az úgynevezett áll... több»
Vártam már a filmet, megnéztem, és sajnos csalódtam A Sea Fever című filmet jó pár helyen úgy aposztrofálták mint az Alien és a Dolog című filmek egyfajta furcsa keveréke. Mondanom sem kell, ezen hangzatos kijelentések után – enyhén szólva – igencsak felcsigázta az érdeklődésemet (még akkor is, ha jó pár filmnél szokták alkalmazni azt, hogy kiragadnak egy vagy több ikonikus horrorfilmcímet, hogy hasonlítsák azokhoz az épp aktuális filmet).
Ezen összehasonlítások persze szinte maradéktalanul elmaradnak a klasszikusoknak nevezhető filmek mögött, de valamiért ebben a filmben eleinte még igencsak bizakodtam. Elsősorban talán a története miatt, hisz bőven lehetett volna ebből a sztoriból kihozni egy elképesztő erős hangulatú és egyben súlyos atmo... több»
Rémálom vagy rémes valóság? Az 1984-ben Wes Craven által megálmodott Rémálom az Elm utcában tíz év alatt hét részel is megörvendeztette a horrorrajongókat. Ezen részek közül volt, ami örökre emlékezetes marad a horrorfilmek történelmében, és voltak olyan részei is, amik csak egy újabb Rémálom epizódként lesznek ismertek. Egyetlen közös dologban viszont az összes Rémálom film megegyezett, mégpedig, hogy az összes részét anyagilag sikeresnek nevezhetnénk, hisz mindnek sikerült a gyártási költségeinek minimum a dupláját visszahozni.
Wes Craven (1939–2015) rengeteg horrorfilmmel gazdagította a műfajt, de számomra az egyik legjelentősebb horrorikon megteremtése is az ő nevéhez fűződik, méghozzá Freddy Krueger személyében. ... több»
Jobb lehetett volna, rosszabb viszont már nem Rengeteget hallottam már erről a filmről, és többségében nem túl kecsegtető véleményekkel, illetve kritikákkal ihlették eme alkotást, ezért hát gondoltam, teszek vele jómagam is egy próbát.
Maga a története a filmnek (a sablonosságán kívül) nem rossz, tehát ettől még egy teljesen élvezhető, amolyan közepes színvonalú produkcióhoz is lehetett volna szerencsém. Viszont ami miatt nem így alakult, azok maguk a forgatókönyvbéli hiányosságok, a szereplők teljes mértékű irracionális viselkedése, és sajnos a főhősnőnket alakító Jaimie Alexander kimondottan színtelen alakítása.
Pedig, mint említettem, a film koncepciója nem rossz, kimondottan jól tudja az első felében adagolni a feszültséggel teli h... több»
Fú, de rossz vagy! Az 1993-ban elindított Leprechaun – itthon a Gyilkos kobold címen ismertté vált – horrorkomédia széria 2014-ben immáron a hetedik résszel jelentkezik, és szilárd meggyőződésem szerint ezidáig a legrosszabb részét láthatjuk (pedig a hatodik rész sem volt jó, de ennél a filmnél mérföldekkel előrébb járt).
Történhetett ez úgy, hogy ennek a résznek a készítői vagy teljesen figyelmen kívül akarták hagyni az eddigi hat részt, vagy pedig csak megakarták csinálni a maguk változatát. Akárhogy is lehetett, mindkét változatban igencsak magas volt a kockázat és a bukás lehetősége, így viszont már nem is annyira meglepő, hogy nálam szinte majdhogynem minősíthetetlenre vizsgázott a Leprechaun: Origins cím... több»
Akárhova nézek, Chucky terem Az 1988-ban útjára indított Gyerekjáték-széria rengeteg felejthetetlen pillanattal örvendeztette meg a horrorszerető nézők szívét, majd idővel a horrorkomédiák szerelmeseit is. A közel harminc év alatt hét rész látott napvilágot ebből a szériából, így szinte elkerülhetetlen volt, hogy egy-két része azért minőségben fog hagyni némi kivetnivalót, de azt ki merem jelenteni, hogy a legtöbb része élvezhető és egyben szórakoztató is volt. Persze ehhez több dolog is szükséges volt, hisz már maga az alapötlet, miszerint egy gyilkos baba öldökölje az embereket, hát finoman szólva sem hiszem, hogy a legerőteljesebb történet a horror műfajában.
Tehát a Gyerekjáték-filmek kiötlőjének, Don Mancininek sz... több»
Nyugodj békében, Freddy, ha tudsz! Ha egy horror széria 7 év leforgása alatt hat részt is képes kitermelni magából, akkor bizonyára van, vagy volt kereslet ezekre a filmekre annak idején. Nos, a Rémálom-filmek pont ilyenek voltak a 80-as években. Ehhez persze feltétlenül szükséges volt egy olyan gonoszt megteremteni, mint jelen esetben Freddy Krueger, aki elég karizmatikus figurája lett a horror műfajának. Persze ehhez nemcsak egy jól megírt, pokolian gonosz karakterre volt szükség, hanem egy olyan színészre is, akinek a neve legalább annyira egybeforrt ezzel a horrorikonnal.
A rajongók legnagyobb örömére meg is találták ezt a színész, méghozzá Robert Englund személyében. Lehet, hogy az én tudásom szegénységét bizonyítja, de... több»
63 Egy gyík a nő bőrében (1971)
Vannak olyan filmek, amik a történetük miatt kevésbé keltik fel a figyelmemet, ezek felett könnyűszerrel át szoktam siklani, de az 1971-ben bemutatott, Egy gyík a nő bőrében című film az igencsak hangzatosra sikeredett címfordítása és a rendezője személye (Lucio Fulci) miatt mégiscsak felkeltette a kíváncsiságomat. Lucio Fulci (1927–1996), olasz forgatókönyvíró és rendező neve számomra bőven elegendő ahhoz, hogy érdeklődésem középpontjába kerüljön az épp aktuális alkotása, még úgy is, hogy láttam már tőle rém rossz filmet is (pl: La dolce case degli orrori, ami inkább volt tévéfilm, de ez nem mentesíti az alól, hogy végeredményében igencsak silány teljesítménnyel rukkolt elő). Persze, ha me... több»