Vérszegény folytatás A dinamikus és szórakoztató első rész után a második sokat ígér, de mindebből keveset tart be. Egyáltalán nem rossz, de a címével ellentétben csak egy könnyed kis délutáni CGI-matiné. Részemről valami komolyabbra számítottam, így viszont az utolsó jelenetek egyikével kezdem, hiszen egy Oshót idéző szimbióta földönkívüli meglehetősen extrém hülyén hat, főként, ha azt a tényt vesszük alapul, hogy leginkább emberi agyvelővel csillapítja az étvágyát, és úgy veszekszik a gazdatestével, mint a békásmegyeri lakótelep legrégebben együtt élő házaspárja egymással. Sablonkarakterek bonyolódnak sablonhelyzetekbe, és valahogy súlytalan, összecsapott az egész. Egyszer nézős látványosság.
Dögös négyes A Ponyvaregényben volt egy jelenet, amiben Mia Wallace arról mesélt Vincent Vegának, hogy szerepelt egy "Dögös ötös" című filmsorozat pilotepizódjában, amiben mindenféle, sablonosabbnál sablonosabb női karakterek akcióztak, és amiből aztán nem lett semmi.
Nos, egy alternatív valóságban minden bizonnyal ehhez hasonló lenne az a bizonyos mű, csak éppen Mia Wallace, azaz Uma Thurman helyett ezúttal Jessica Chastain akciózik. Mace Brown CIA-ügynökként lő, fut, üt, rúg és többnyire Diane Kruger útjait keresztezi, mígnem csatlakozik hozzájuk Lupita Nyong’o és Penélope Cruz is, bár a spanyol szépség többnyire csak biodíszletként funkcionál, ugyanis a film végére is csak egy pisztoly elsütéséig jel... több»
Tisztességes iparosmunka Sam Raimi producerkedése mellett készült kellemes oldschool horror a démonos fajtából, ráadásul megtörtént eseményeket dolgoz fel. Sötét hangulatú, érdekes film, hullámzó minőségű színészi alakításokkal, azonban a hangulat jól el lett találva, egyedül a vége volt talán egy kicsit összecsapva.
Intelligens horror Habár M. Night Shyamalan "csak" producerként és íróként vett részt a projektben, John Erick Dowdle rendezésén mégis érződik a semmivel össze nem téveszthető stílusa. Mostanában csinált kevésbé jó filmeket is, de én mégis nagyon kedvelem, mert a legegyszerűbb témákról is valami földöntúli hangulatot árasztva tud mesélni. Jelen esetben is egy rendkívül érdekes sztorit kapunk, ráadásul a kis költségvetés ellenére nagyon ott van a hangulat, ami azért is nagy szó, mert a film nagy része egy liftben játszódik. A színészi alakításokra nem lehet panasz, és már a főcím alatt is nyilvánvalóvá válik, hogy itt egy minőségi horrorkaland veszi éppen kezdetét. A fordított perspektíva nekem utalás a Tarot A... több»
Könnyű kikapcsolódás A magyar újhullám egyik gyöngyszeme ez a kedves sci-fi vígjáték. Walters Lili szórakoztató és vicces, a képi világ pedig egyenesen furcsa, ahogy a nyolcvanas évek hangulata keveredik a modern kütyükkel. Cini klasszikus slágerei megalapozzák a hangulatot, bohókás, kedves kaland kerekedik belőle. Érezni, hogy ez nem egy tengerentúli szuperprodukció, de ez a sajátossága végig megmarad anélkül, hogy veszítene a minőségéből, hiszen érezni, hogy az alkotók és a szereplők szíve-lelke benne van.
Isteni szórakozás Az ember, amióta csak létezik, eredetének bölcsőjét kutatja, létének értelmét boncolgatja, és tényleg nem tudom, mi a fene ütött a forgatókönyvírókba, hogy a Mátrix és a Jupiter felemelkedése után már megint ott tartunk, hogy az emberiség pusztán energiaforrás, ezúttal az Égieknek nevezett Istenségek számára. Ők alkották meg az Örökkévalókat, akiket az emberek isteni lényekként tisztelnek ősidők óta, hiszen védelmezik fajunkat a Deviánsoknak nevezett lényektől, mindezt azért, hogy minél jobban elszaporodjunk a bolygón, hogy aztán az életerőnk egy újabb Égi megszületésének legyen a katalizátora.
Természetesen fokozatosan bomlik ki ez a szövevényes hierarchia, hiszen az első 20 percben gyorsa... több»
Modern mese Annak idején moziban láttam először, és azóta is ez az egyik olyan film, amit akárhányszor meg tudok nézni, mert egyszerűen lehetetlen megunni. Egyszerre tündérmese és felnőtteknek szóló fantasy, komédiába oltott társadalomkritika és horror, ráadásul olyan ügyesen olvasztja össze a stílusokat, hogy lehetetlen belekötni. Robert De Niro mint meleg kalóz? Michelle Pfeiffer mint emberevő boszi? Claire Danes mint humán égitest? Miért ne? Varázslat, erőszak, romantika, humor ad randevút egymásnak, hogy virtuóz vizualitásban tobzódva meséljenek el egy történetet útkeresésről, szerelemről, barátságról, mágiáról, szeretetről és gonoszságról. Minden tekintetben pazar, akár a látványról, akár az alakít... több»
Kihagyott ziccer Nicolas Cage ismét egy kellően elborult filmben vállalt szerepet, azonban a végeredmény felemásra sikerült. A történet ugyanis meglehetősen eredeti, csak éppen a rendező nem tudott vele mit kezdeni. Idegesítő vágások, még idegesítőbb zenei aláfestés és összecsapott forgatókönyv mellé erősen közepes színészi játékot kapunk. Cage láthatóan élvezte, Selma Blair mintha nem találná a helyét, a többi színész meg szinte amatőrnek hat. Lance Henriksen felbukkanása sem tudta megmenteni az ötlettelenségtől, pedig volt benne potenciál. Vagy túl kényes vizekre evezett (mint például a szülési jelenet), vagy horrorhoz képest nem volt elég tökös, arról nem beszélve, hogy némi intelligens humorral akár ráir... több»
Méltó folytatás Jason Reitman kezében új életre kelt ez a filmklasszikus, ami mindamellett, hogy tiszteleg az előző részek előtt, némileg új színt is vitt a franchise-ba. A Stranger Things által kijelölt modern ifjúsági kalandfilmbe oltott horror és fantasy nagyon jól áll az új Szellemirtóknak, azonban a történet egy ponton icipicit elkezdi ismételni önmagát, ami egy kis remake-utóízt hagy maga után. Mindezek ellenére nagyon látványos és hangulatos, mi több, vicces. Igazán szórakoztató, kellemes darab remek színészekkel és alakításokkal.
Reménykeltő feldolgozás Johannes Roberts rendezői székbe ültetése nagyszerű ötlet volt, Paul W. S. Anderson ezúttal csak producerként vett részt a munkálatokban.
Elsősorban a hangulaton érződik a rendezőváltás, talán Rodriguez mára már klasszikussá vált Terrorbolygójához tudnám hasonlítani. Iszonyú jók a zenei aláfestések, az atmoszféra nagyon el lett találva, és talán az eddigi feldolgozások közül ez áll a legközelebb a Capcom legendás játékához. Nagyon tetszett még, ahogy a cselekmény beúsztat egy-egy popslágert betétdalként, a rendőrörsre zenére bemasírozó zombifáklya például meglehetősen szürreálisra sikerült. Sokszor valóban ijesztő, a karakterek jól el lettek találva, egyetlen negatívuma, hogy túl sokminden... több»
Maggie Q hallucinál A történet nem lenne rossz, és adva van az egzotikus környezet, de a kivitelezés sajnos rettentően gyenge. Az álmosító zenék és a szinkron nélkül hápogó thaiföldi színészek egy különösen irritáló egyveleget alkotnak, ehhez jön még a nyomasztó hangulat, ami sajnos nem a rendezés érdeme, ugyanis a felénél már szinte érthetetlen az egész, és nagyon oda kell figyelni, ha bármi logikát is találni szeretne az ember. Horrornak kevés, thrillernek túl egyszerű. Sajnos a gyönyörű Maggie Q minden igyekezete ellenére egy középszerű és unalmas soft horror lett belőle.
Elijah Wood nem éppen a kedvenc színészem, és ebben a filmben sem nyújtott túlságosan emlékezetes alakítást, de meglehet, ez csak annak a következménye, hogy az általa megformált karakter egy nyafogó divatmajom.
Öt éves kora óta nem látott apja segélykérő levelének engedve meglátogatja az öreget, hogy aztán egészen elképesztő kalandokba keveredjen.
A film egy unalomig elkoptatott horrorfilmes klisét emel új szintre, az új-zélandiaktól megszokott, meglehetősen sajátos humorú és nyers formában.
Jellegzetes fekete humor és néhol a szadizmus határát súroló jelenetek váltogatják egymást, miközben a forgatókönyv, hála az égnek, próbál kikerülni minden megszokott horrorfilmes klisét. Néhol egészen ... több»
Méltatlan folytatás Lana Wachowski, úgy látszik, a testvére nélkül bizony nem tudta hozni az előző részek színvonalát, azonban nem ennyire fekete-fehér a helyzet. Inkább kaotikus.
Morpheus valójában Smith ügynök, aztán mégse. Neo már megint kiválasztott, aztán mégse, mert kiderül, hogy tök más az. Azt viszont nem árulom el, hogy ki az, mert a többség kapásból tudja, aki nem, annak meg legyen legalább egy meglepetés, ha megnézi a filmet. Nagyjából ennyi a sztori, amit ráhúztak a "deja vu"-dinamikára, ennek megfelelően a korábbi részekből is bevillannak képsorok, továbbá az unalomig ismert beállításokat láthatjuk csak most, más színészekkel. A látvány néha tényleg pofás, néha meg kb. a béka segge alatt van, és ak... több»
Éjsötét angol humor Maggie Smith talán egyik legjobb alakítását nyújtja ebben az ízig-vérig fekete komédiában, a kissé hóbortos házvezetőnő szerepében, aki sajátos eszközökkel próbálja meg nyugodtabbá varázsolni a saját és mások életét is. Történetesen, nála a konfliktuskezelés gyilkosságokkal történik, amelyeket kellemes délutáni teázással szakít meg. Rowan Atkinson szintén nagy meglepetés volt a számomra, mert ebben a produkcióban egy kicsit komolyabb oldalát mutatja meg annak ellenére, hogy komédiáról van szó. Nyoma sincs az eddigi bárgyú szerepeinek, egészen jó volt az alakítása, csakúgy, mint Kristin Scott Thomas játéka, amelyben most sem találni semmi kivetnivalót. Szerencsére nem folyik patakokban a vér,... több»
Francia Kocka Mathieu Turi filmje elég furcsára sikerült, tipikus példája azoknak a francia filmeknek, amelyekben ott bujkál a nemzettel született művészi hajlam, ami aztán néha túlságosan elvonttá teszi a cselekményvezetést, mert rátelepszik a mondanivalóra. Szimpla túlélőhorrornak indul, bár már az elején kicsit nehezen vezeti a szálakat, ugyanis nem egyértelmű, hogy krimit vagy sci-fit látunk-e, illetve az sem, hogy ez a kétely szándékos dramaturgia, vagy a rendező hiányosságainak a következménye-e. Az utolsó harmadra éppen annyi kérdésre kapunk választ, mint ahány újat generál a cselekmény, ugyanis sci-fiként, illetve a lélekvándorlás metaforájaként is értelmezhetőek a történtek. Egy idegen létforma k... több»
Kult kung-fu Nem véletlen gratulált személyesen Stephen Chow-nak Tarantino: ez az ember egy zseni.
A hongkongi Buster Keatonként is emlegetett színész/rendező korábban már a Shaolin Soccerben tett arról tanúbizonyságot, hogy a kung fut remekül ötvözi a különféle műfajokkal, de A pofonok földjéhez képest az csak a bemelegítés volt.
Először is érdemes egy pár szót ejteni a látványról. Már eleve az ellentmondásos, hogy a negyvenes évekbeli környezetben tobzódik a jobbnál jobb és modernebbnél modernebb vizuális megoldásokban és effektusokban, de ezt még tovább tudja fokozni azzal, hogy szemérmetlenül, de mégsem erőltetetten váltogat a stílusok között, vagy pedig vegyíti azokat. Vuhsziák keverednek a hagyom... több»
Harmadik típusú agymenés Ha egyszer Simon Pegg és Nick Frost összefog, abból többnyire valami a szürreális határát súroló agymenés szokott születni, és ez a Paul esetében sem történt másként. Mivel ketten írták a sztorit, így még könnyebben tudtak azonosulni a figuráikkal, aminek köszönhetően egy szemernyi erőlködés nélkül sikerült őket megformálniuk. Talán a legjobb közös filmjük lett, egészen üdítő kivétel a vígjátékok közt, ami nemcsak a jó forgatókönyvnek köszönhető. A poénok valóban viccesek, néhol kissé talán trágárnak is hatnak, de - tekintve a film alaphangulatát - abszolút belefér. Teljesen eszement az egész, egy percig sem veszi magát komolyan, és pont ettől jó. Paul megvalósítása első osztályú, és a többi... több»
Klasszikus akció Annak idején, mikor még néztem tévét, az egyik kedvenc műsorom volt a Discoveryn a jégúton dolgozó kamionosok mindennapjait bemutató sorozat, és annak alapján azt kell mondjam, hogy bizony hiteles, amit ebben a filmben látunk. Bár Liam Neeson már jócskán benne van a korban, de még mindig remek színész, és az akciózás sem hat tőle erőltetettnek. Talán az extrém helyszín miatt, de remek a történet, feszes a tempó, és a klasszik szerelmi szál helyett ezúttal a testvéri szeretetből kapunk egy kis érzelmi fröccsöt. Igazi klasszikus akciófilm, abból is egy igényes és szépen fényképezett darab.
Elbaltázott adaptáció John Bellairs 1973-ban kiadott azonos című regénye alapján a főként horrorfilmjeiről ismert Eli Roth készített egy látványos fantasykalandot. A rendező láthatóan nehezen tudott megválni kedvenc stílusa kliséitől, és talán éppen ezért vérzik el a produkció: a horror, fantasy és tinihorror elemeket ügyetlenül keveri a felnövéstörténetekkel, ennek eredményeképpen nem tud egyetlen műfajból sem többet kihozni az átlagnál, pedig van benne potenciál. Owen Vaccaro Lewis szerepében kitűnő választás volt, minden tekintetben méltó partnere a nagyoknak. Jack Black hozza a formáját a hedonista mágus Jonathanként, és Kyle McLachlan is meggyőző (kevés játékideje ellenére is) a gonosz ellenfél szerepében, a... több»
Mikulás-eredettörténet a'la Netflix Szó se róla, látványos mesét hoztak össze a Netflix háza táján, de ezen kívül egyedül Maggie Smith vendégszereplése volt számomra az egyetlen pozitívum. Borzasztóan szájbarágós, infantilis, és sokszor az volt az érzésem, hogy összeollóztak pár jelenetet a Pán Péterből, a Narniából vagy az Arany iránytűből, csak most más színészekkel és kicsit fapados stílusban. Van itt a trolltól kezdve a manókig minden, és nem biztos, hogy jó ez az eklektikusság, mert a gyerekeket totál össze fogja zavarni, a felnőttek meg unni fogják. Maggie Smith azonban még mindig elragadó.
66 Venom 2. - Vérontó (2021)
A dinamikus és szórakoztató első rész után a második sokat ígér, de mindebből keveset tart be. Egyáltalán nem rossz, de a címével ellentétben csak egy könnyed kis délutáni CGI-matiné. Részemről valami komolyabbra számítottam, így viszont az utolsó jelenetek egyikével kezdem, hiszen egy Oshót idéző szimbióta földönkívüli meglehetősen extrém hülyén hat, főként, ha azt a tényt vesszük alapul, hogy leginkább emberi agyvelővel csillapítja az étvágyát, és úgy veszekszik a gazdatestével, mint a békásmegyeri lakótelep legrégebben együtt élő házaspárja egymással. Sablonkarakterek bonyolódnak sablonhelyzetekbe, és valahogy súlytalan, összecsapott az egész. Egyszer nézős látványosság.