Az elmúlt évek legjobb Marvel filmje. Nagyon kellett már ez a frissesség a filmes univerzumukba, mert mostanában eléggé biztonsági játékot űztek. Cooglernek sikerült egy kulturálisan, érzelmileg rendkívül gazdag és összetett filmet készítenie, ami megmaradt azért gyökereiben képregényfilmnek, de jóval több is lett annál az üzenetével, ami rendkívül időszerű. A színészek csodálatos munkát végeznek és nagyon jó leírni, hogy Killmongerrel végre újra sikerült egy remek, komplex "főgonoszt" alkotni. A Black Panther az év egyik legjobb filmje lehet, s bár elsősorban afrikai, afroamerikai közönségnek szól, szerintem a ma emberének, legyen bármilyen a bőrszíne, könnyen átérezhető, időzítése pedig b... több»
Gondolkodtam a film után, hogy vajon mi lehetett Willis fejében, amikor megkapta a film forgatókönyvét? "Ez valami k*rva nagy baromság, de jót tehet a színészi image-emnek, ha elvállalom"? Az, hogy ez egy vígjátéknak, szatírának szánt agymaró ökörség, az nem kérdés, sajnos az komolyabb probléma, hogy vicces jeleneteket még nyomokban sem nagyon tartalmaz. Nézi az ember és közben rázza a fejét, hogy ne má' ezt aztán most már nem lehet alulmúlni, aztán pár jelenettel később mégis sikerül. 2 olyan eleme van a filmnek, ami értékelhető. Momoa bármiben szerepel, állat...nem tudják még ilyen baromsággal sem "elrontani", illetve a kutya cuki. ENNYI...
Izgalmas, feszes, remekül megírt, rendezett és eljátszott jogi dráma, mely egyszerre foglalkozik faji (sic!) kérdésekkel és az igazság keresésével egy olyan korban, amikor Amerikában a feketéknek a fehér lakossághoz képest jóval kevesebb joguk volt. A film emellett igencsak időszerű is, mert bár nem explicite utal rá, de általa érdemes a mára kivetítve is nézni, vajon mennyiben lett jobb a helyzet, az amerikai társadalom mennyiben volt képes fejlődni azóta?
Az Ismeretlen lányt nézve olyan érzésem volt, mint azoknál a jogi-bűnügyi eseteket reprodukáló, kereskedelmi televíziókban látható, amatőr, vagy ismeretlen színészekkel forgatott áldokumentarista tv filmeknél, amiket megpróbálnak hol sikeresebben, hol kevésbé, némi morális tanulsággal is nyakon önteni. A film egyetlen igazán értékelhető pontja Adele Haenel, aki remekül hozza a hétköznapok hősét, akinek a lelkiismerete nem hagyja nyugodni és az események mögé akar nézni, a végére járni. Mindezt azonban sajnos a kelleténél jóval hosszabb, rendkívül monoton jelenetek során keresztül éri el, ráadásul úgy, hogy a nagy felfedezés, az igazság "kiszolgáltatása" végső soron nem is igazán rajta múlik ... több»
Szeretem a "coming of age" mozikat. A felnőtté válás mozzanatai a jól sikerült filmekben mindig kellemes, nosztalgikus érzéseket váltanak ki bennem. A Lady Bird ilyen film lehetne, a fantasztikus színészeivel, a remek zenékkel, a csodálatos képeivel. Kár, hogy nem tudja maradéktalanul valóra váltani az elvárásokat, mert valljuk be, azt amit nyújt, azért már jó pár filmben láthattunk korábban. Mert bár abszolút dicsérendő a rendezőnő, Greta Gerwig igyekezete, ami az emberközeli egyszerűséget, de mégis megkapó hitelességet illeti, a témában a spanyolviaszt nem tudja feltalálni, ezért az Oscar hype számomra kicsit érthetetlen. Kedves, szerethető film, de nem éreztem korszakalkotónak.
A Mudbound nem csak az egyik legerősebb film, amit a rasszizmus témájában készítettek, de saját jogán is az elmúlt évek egyik legjobbja. A Mississippi deltája talán sosem volt még egyszerre ennyire gyönyörű (Rachel Morrison Oscar jelölése teljesen megérdemelt) és félelmetes. Ijesztő volta azonban nem csak a mindennapjaikat a nehezen megművelhető föld kilátástalanságában élő emberekben, hanem a film egyes szereplőiben rejlő gyűlöletben rejlik. A Mudbound szívbemarkoló, de csodálatos dráma az amerikai feketék üldözéséről, harcukról a túlélésért, az emberben lévő igaz szívről, vagy az azt kioltani szándékozó gonoszságról. Mindez pedig valami egészen magas szintű színészi teljesítménnyel és rend... több»
A legsötétebb óra nézése közben végig az motoszkált bennem, hogy mennyire hasonlít Spielberg Lincolnjára. Ez nem kritika, az én nézőpontomból sokkal inkább dicséret, hiszen azt is nagyon kedveltem. Igazi karakterdráma, amiben a legnagyobb hangsúly a főszereplő belső vívódásain és az ezeken keresztül megismert, a világ folyását is befolyásoló eseményeken van. Gary Oldman pályafutása egyik csúcsteljesítményét hozza ebben a rendkívül szépen árnyalt Churchill alakításban. Láthatjuk a legszemélyesebb, legemberibb pillanataiban és akkor is, amikor hivatalosan kell megjelennie. Igazi stílusbravúr, hogy sok különbség nincs a kettő között, mégis mennyire sokrétű tud lenni Oldman. A film sallangmen... több»
Az egész több... Azt mondják, hogy az egész több, mint részeinek összessége. Ha összességében nézzük, a Víz érintése jó benyomást kelt. A színészei, a története, a hangulata, az üzenete, a zenéje, a mozi imádata felé történő kikacsintásai mind szeretetre méltóak. Amikor azonban a vége főcím után elkezdtem érlelni magamban, szétszedtem darabjaira, már nem volt ennyire egyértelmű a diadal. A színészek bármennyire is szenzációsak, a női főszereplő Hawkins karakterét leszámítva sztereotípek és sablonosak. A történet építőkockái pedig, bár szintén alapvetően megkapóak, mégis, mintha már láttunk volna hasonlót korábban. Hiába minden fantasztikus hangulati és dramaturgiai elem, valahogy végig érezni, hogy mi lesz a... több»
Már az első képkockák egyértelműsítik a nézőben, hogy az elsősorban amerikai filmekhez szokott szeme ezúttal valami egészen mást fog tapasztalni. A Szólíts a neveden! igazi, minden elemében a klasszikus európai filmes iskolákat idéző alkotás, mellyel Guadagnino markánsan leteszi névjegyét a kortárs filmművészetben. Az első szerelem átélésének, majd lezárulásának keserédes, melankolikus élménye keveredik a gyönyörű tájat és környezetet is művészeti elemként használó narratívával, amit megtöltenek az életet igenlő karakterek, csodálatos színészek tolmácsolásában. Chalamet, aki a főszerepet játssza "hősszerelmesként" hatalmas tehetség, de Hammer és Stuhlbarg is nagyon sokat tud hozzátenni mellé... több»
A "Boldog halálnapot!" horror-vígjátékként, saját maga, a műfaj és a filmben is elhangzó egyik ötletadó, az "Idétlen időkig" paródiájaként nézve értékelhető kizárólag szerintem. A történet maga, a végkimenetellel együtt nem hozott nagy újdonságot, vagy bármi meglepetést és a színészek alakításától sem voltam elragadtatva, így összességében a "vasárnapi matiné, szódával elmegy" kategóriába tudom sorolni ezt az alsó-középszintű filmet.
A Detroit megtekintése közben végig éreztem, hogy az alkotók nagyon törekedtek arra, hogy a megtörtént eseményeket a létező leghitelesebb módon dolgozzák fel. Ambivalens módon pont ez válik a film egyik legnagyobb erősségévé és helyenként sajnos a gyengéjévé. A dokumentarista stílus, a korhű felvételek nagyban hozzájárulnak a film hangulatához, a megdöbbentő események földbe döngölik a nézőt, még akkor is, ha valamennyire ismeri a történéseket. A színészek első rangúak, tökéletesen hozzák az elkövetők és az áldozatok legszélesebb tárházát. A film azonban túl hosszú. Az események magját alkotó középső szegmens, a hotelban történt események real-time bemutatásával véleményem szerint túlfeszíti... több»
Színészet, rendezés, forgatókönyv szinten az elmúlt évek egyik legzseniálisabb filmje. McDonagh végrehajtja azt a bravúrt, hogy úgy képes egy alapvetően tragikus történetet feldolgozni, hogy egyrészt sűrűn teleszövi elemi erejű humorral és érzelmi ámokfutással, ami zsigeri hatást vált ki a nézőjéből, másrészt csodálatosan képes elkerülni a szerep-sztereotípiákat. Ennek a bravúrnak köszönhetően lesz a filmje igazán emberi és hiteles, valamint egyben maradéktalanul eredeti is. Sokszor, sokan próbálták már filmben feldolgozni a gyászt, az emberi veszteség feldolgozásának lehetséges mintáit, de ahogy a "Három óriásplakát..." teszi, azt garantáltan még nem láthattuk korábban. Most azt mondom, Osc... több»
2017 legnagyobb csalódása Azzal kezdeném, hogy egyrészt csalódás volt a film, másrészt nehéz konkrétumok nélkül atomjaira szedni, így a konkrét dolgok helyett általánosítok majd. A Last Jedi rendelkezik pár pozitív elemmel, ezzel kezdeném, mert ezek elvitathatatlanok. Gyönyörűen van fényképezve. Ez az eddigi legszebb SW film. Persze ezt túl is tolják, szentimentális giccsbe fordítva néha a látványt, de ez nem baj, ez jól áll egy mesefilmnek, engem amúgy sem zavar szinte soha az ilyen jellegű hatásvadászat. Szintén fel lehet írni üdvözítő elemnek, hogy az alkotók mertek egészen elemi síkon elszakadni a hagyományos SW formuláktól. Ez van, hogy bejön a filmben, van, hogy baromira nem. Tetszett, hogy bizonyos karakterek ... több»
Aronofsky Mother!-jét biztosan nem felejtem el, amíg élek. Mélyen zavaró, gonosz film, ami beeszi magát az ember bőre alá. Szinte lehetetlen objektív véleményt alkotni róla, olyan mértékben terheli meg a néző befogadó képességét. Mindezek ellenére számomra a film "mondanivalója" két alapvetően egyszerű tételben kulminálódott. 1. A rendező szándékosan polgárt pukkaszt, megbotránkoztat és elvisz a végletekig mert 2. a filmmel a legfontosabb célja az abszolút antitézis felállítása. Aronofsky szisztematikusan számba veszi az összes fontos emberi érzelmet, szentséget, értéket, ami a 21. sz-i ember életében létezik és aztán ezeket elpusztítja, kivégzi, kicsinálja. A szereplők személyes drámája, va... több»
Ha nagyon őszinte akarok lenni, ez a remake a klasszikus feldolgozáshoz érdemben keveset tud hozzátenni. A történet kifutása, vagy a fontosabb fordulatok nem lettek újraírva, vagy újraértelmezve. Ettől függetlenül mégis azt mondom, hogy nem teljesen és reménytelenül rossz film, mert egyrészt a fényképezése gyönyörű, másrészt azért tud 1-2 olyan apró adalékkal szolgálni, ami miatt szórakoztató lehet annak is, aki ismeri a történetet. A színészek nagy része és a rendezés minőségi, a régi hollywood-i eposzokat idéző formavilág pedig megkapó.
Kevés olyan film volt 2017-ben, ahol ilyen csodálatos egyensúlyban lett volna minden filmes alkotóelem. A rendezés, az operatőri munka, a forgatókönyv és a fantasztikus színészek által alkotott mozgóképes csúcsteljesítmény, amit a Wind River prezentál nagyon magasra teszi a mércét és az év egyik legjobbjává avatja.
A Valerian képi világa, technikai és vizuális ötletei olyan szintű élményt nyújtanak, ami mellett simán megbocsájthatók a történetben rejlő apró hézagok. Az összhatás így mindenképpen remek. Igazán agyament, Besson-os, nagyon színes, szagos világ, de az egész mélyén ott van az alapanyag tisztelete és az a lélek, amitől igazán jó filmmé válik.
Egészen kínos, helyenként fájdalmas, de mert emellett van egyfajta gyermeteg, valahol szeretetre méltó bája, nem teljesen tragikus film. Nem nézném meg még egyszer, de mivel ritka manapság az értékelhető vígjáték, a kelleténél jobban le sem húznám. De csak óvatosan!
73 Fekete Párduc (2018)