Isten hozott a King-univerzumban! A teljes első évad ismeretében azt kell mondjam, hogy a Welcome to Derry nálam nem csupán beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de messze túl is szárnyalta azt. Később majd részletesebben is megírom a Filmkritika rovatban, de röviden az első benyomás:
A sorozat számomra legnagyobb érdeme, hogy egészen intenzíven visszaadta azt a hangulatot, amit King az AZ c. regényében (meg persze egy sor másikban) felülmúlhatatlanul megteremtett. És nem a hideglelésre, a borzalomra és a horror mindenféle rétegeire gondolok. Nagyon nem.
A Welcome to Derry atmoszférája az AZ-hoz hasonlóan a gyerekbarátságok mindent legyőző erejét idézi meg. A gyerekkor szabadságát, az átélt traumákat és az összetartozás font... több»
Alapvetően szórakoztató film, de ennél egy kicsivel sem több. Vizuálisan tökéletesen rendben van, a zenék is nagyon jól illeszkednek a cselekményhez, de a forgatókönyv olyan, mint egy középszerű szuperhősös képregény sztorija. Keverjük a történelmet a legelborultabb fantasy-világgal, fittyet hányunk a newtoni fizika legalapvetőbb szabályaira, a biológiát most hagyjuk is.
Pedig tele van nagyon jó ötletekkel. A két főszereplő távismerkedése, ami gyakorlatilag olyan, mintha sokáig egy randiappon csetelnének, mielőtt találkoznak, tök érdekes volt, és segített abban, hogy ne érezzük erőltetettnek a romantikus szál beleszövését a történetbe.
A rejtély fokozatos feltárása is ügyes megoldás, de azza... több»
A kétezer-húszas évek Twin Peaks-e A második évad harmadik epizódja után jutottam el odáig, hogy már nem bírom magamban tartani, mennyire erősen érződik a Twin Peaks hatása ezen a zseniális sorozaton. Kezdve a kettős lét (doppelgänger/alteregó) ötletével, a realizmust a szürrealizmussal varratmentesen egyesítő hangulaton át egészen a megfejthetetlen, apró utalásokba csomagolt misztikumig, mindenből árad a tévés műfaji korlátokat szétszakító atmoszféra. Eddig ilyet, ennyire intenzíven szerintem csak David Lynch-nél láthattunk, érezhettünk. Vannak sorozatok, amelyeknél a megfejtésekre szomjazik a néző, de akiket egyszer igazán beszippantott a Twin Peaks hangulata, azok jól tudják: ennek a világnak az értéke nem feltétlenül a ma... több»
Második évad: lassú, de fontos előkészítés A Sárkányok háza második évada nagyon trükkös volt. Az első széria végén sokan azt vártuk, hogy most aztán kitör az epikus belháború, Zöldek a Feketék ellen, táncolnak a sárkányok, ég a tűz, győz az erősebbik. Ehhez képest végig csak kóstolgatta egymást a két zászlóalj, persze voltak kisebb-nagyobb áldozatok, de az epikus küzdelem elmaradt.
Az évadzáróig kicsit én is úgy éreztem, hogy megúszósra vették az alkotók ezt az évadot, hogy csak az időt húzzák a nagy háború bemutatásáig. Viszont az utolsó epizód ráébresztett arra, hogy pont az lett volna a megúszós stratégia, ha némi bevezetés után egymásnak esett volna a két fél. Sokkal izgalmasabb látni, hogyan formálódik a tűzben a vas, mennyi ér... több»
Nabokov sírna, de nem örömében... Íme egy újabb film, aminek remek az alapötlete, kiváló a szereposztása, szemet gyönyörködtető és stílusos a fényképezése, de hátba szúrták egy olyan csapnivaló forgatókönyvvel, ami még főiskolai vizsgamunkának is harmatgyenge lenne.
Először is nincs rendesen felépítve a sztori: egy ilyen tiltott tanár-diák kapcsolatnak lassan, finoman, fokozatosan kellene kialakulnia, ehelyett már az első pillanattól fogva olyan érzése van a nézőnek, mintha egy pornófilm kerettörténetét nézné. Egydimenziósak a karakterek, semmi fejlődési ív nem érzékelhető, és a folyamatosan jelenlévő, vágható sűrűségű giccset az sem teszi emészthetővé, hogy úgy öntötték nyakon magas irodalomnak álcázott idézetekkel, mintha ... több»
Kolostorba zárt súlytalanság Nem könnyű jó horrort csinálni. Mert ennek a műfajnak sokkal többről kellene szólnia, mint az öncélú riogatás és a vérfürdő. Márpedig itt ennél többet nem kapunk.
Van egy egészen középszerű, a végtelenségig elkoptatott klisékből összerakott forgatókönyv, abszolút egydimenziós karakterek, teljesen komolyanvehetetlen szereplők, valamint egy semmiből jövő és a semmibe tartó történet. Nincs karakterfejlődés, nincs fokozatosan felépített feszültség, szinte minden olcsó jump scare jelenet előre kiszámítható, és fájdalmasan sablonos az egész film. Ha a másfél órás játékidőt 5-6 percre lerövidítették volna, akkor az egyébként fantasztikus látványvilág miatt egy korrekt videóklipet lehetett volna vág... több»
Szatírának humortalan, drámának kínos Nehéz elhelyezni ezt a sorozatot az HBO világában. Az ember érteni véli a szándékot, és látja, hogy mennyi energiát fektettek bele, a végeredmény mégis leginkább kínos lett. Mint minden HBO-produkcióban, láthatóan nem spóroltak a külsőségeken: a díszletektől kezdve a jelmezeken át a fényképezésig itt minden rendben van. A főszerepre sikerült egy olyan nagyágyút szerezniük, mint Kate Winslet, ez is kipipálva. De akkor mi mehet itt mégis félre?
Nagyjából minden. Kezdve a műfajjal: feltehetően politikai szatíra szeretne lenni, de ahhoz sajnos nemhogy nem elég humoros, de kifejezetten lapos. Drámának meg nevetséges lenne, úgyhogy azt egyből ki is zárhatjuk.
Értem én, hogy egy szatírában minden k... több»
Schrödinger asztronautái Az első három rész legalább annyira reménykeltő, mint annak idején az Invázió c. sorozat volt. Persze jelentős különbség, hogy itt a sci-fi műfajból sokkal hangsúlyosabb a science rész, mint a fiction. A kvantumfizika persze nagyon hálás alapanyag, amikor tudományos-fantasztikus filmekről és sorozatokról van szó, de egyben igen veszélyes terep is. Aki csak egyetlen ismeretterjesztő művet is olvasott a témáról, annak a legtöbb erre építő science-fiction mű elnéző mosolyt csal az arcára.
Ez a sorozat már az első néhány epizódban több érdekes, valódi kérdéssel ad reálisabb hátteret a kvantumelméleti kulcstémának: az űrutazás hosszútávú fizikai és mentális hatásai az ember szervezetére (amit a v... több»
Az utánzat, amit remake-nek hívnak Nem könnyű jó remake-et készíteni, és legyünk őszinték: az európai filmek amerikai feldolgozásai ritkán érik el az alapmű szintjét. Nincs ez másképp ennél a filmnél sem.
Otto történetéből pont azokat a részeket nagyolták el, vagy hagyták ki, amelyek révén kapcsolódni tudtunk volna a főszereplőhöz. A svéd eredetiben megjelenő, nagyon szépen kidolgozott és felépített flashback-jelenetekből összeáll Ove karaktere, ami Otto esetében nem működik. Felvillanásokat láthatunk, közhelyes, képeslapszerű utalásokkal kaphatunk felszínes betekintést Otto és Sonya történetébe. Ove és Sonja sztorija ehhez képest sokkal rétegzettebb volt, akárcsak Ove és az édesapja kapcsolata, így a néző is sokkal jobban t... több»
Jószándékú és középszerű Ennek az animációs filmnek, ami a szerző saját illusztrációival gyönyörűen díszített könyv alapján készült, egyetlen baja van csupán: hiányzik belőle a MESE. Márpedig egy mesekönyvnél, illetve a mesekönyvből készült animációnál ez nagyon fájdalmas tud lenni.
Egyértelmű a szerző szándéka: néhány egyszerű, de nagyon fontos életbölcsességet szeretne elmesélni a gyerekek nyelvén, talán nem csak gyerekeknek. A klasszikus meséktől A kis herceg történetéig vannak erre kiváló, jól működő példák. Az is tisztán látszik, hogy egy végtelenül lecsupaszított, minimalista világon keresztül szeretné átadni ezeket a gondolatokat, ami művészi szempontból vitathatatlan erény, hiszen így tényleg a lényegre tud ... több»
A görbe tükör Klasszikus egyszernézős, és erősen megosztó film. Megosztó, mert a néző már a második figyelmeztető jelnél érzi, hogy mennyire rossz döntéseket hoznak a későbbi áldozatok, a negyvenharmadik villogó piros figyelmeztetésnél pedig már kifejezetten idegesítő tud lenni a helytelen, vagy újra és újra felülbírált döntés. Joggal mondhatná tehát az átlag néző, hogy "de hiszen ilyen önsorsrontó, naiv emberek márpedig nem léteznek", és emiatt hihetetlen, vagy hiteltelen az egész sztori.
Csakhogy a film alkotóinak pont az volt a célja, hogy görbe tükröt tartson az elé a társadalmi réteg elé, amely nem mondja ki, amit gondol, nem cselekszi meg, amit valójában szeretne, hanem inkább hallgat egy másik han... több»
Igényes, szuperhősös tinisorozat - Addams Family hangulattal fűszerezve Ahhoz, hogy egy filmet/sorozatot érdemben értékelni tudjunk, nagyon fontos, hogy tisztázzuk: milyen műfajról van szó, és ki a célközönség. Kezdjük az utóbbival, mert az lényegesen könnyebb meghatározni: már az első epizódból egyértelműen kiderül, hogy a Wednesday a Z-generáció számára készült. Akik tehát az Addams Family 1930-as évekig visszanyúló történetének bármely szakasza iránti nosztalgiából csapnának bele, valószínűleg csalódni fognak.
De pontosan itt kerül a képbe az első tisztázandó kérdés, vagyis a műfaj. A Wednesday a korábbi feldolgozásokhoz képest is egyértelműen sokműfajos crossover, aminek egy felnövéstörténetre épülő, szuperhősös tinisorozat az alapja, nyakon öntve egy jó ad... több»
Nem elég mély, még ásni kellett volna egy kicsit Ismerős, és szinte már sablonos az alapszituáció, amikor egy közeli hozzátartozó temetésén összesereglik a család, és a gyász felszínre hozza a rég eltemetett feszültségeket és traumákat. Az a csavar, hogy az apa utolsó kívánsága szerint a gyerekeinek kell saját kezűleg kiásniuk a sírt, és eltemetniük az apjukat, már kinyit egy ajtót ahhoz, hogy a tömegből kiemelkedő, egyedi alkotás szülessen. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a két főszerepet milyen nagyágyúkra osztották (Ethan Hawke és Ewan McGregor), akkor máris egy igazán izgalmas lehetőséggel állunk szemben.
Nagy kár, hogy hiába a különös dramedy-alaphelyzet, hiába a rendkívüli szereposztás, ha a forgatókönyv egyszerűen középszerű. A vicces hel... több»
Háborús előkészületek a vihar előtti csendben A sorozat első évada, ami egy-az-egyben feldolgozta Margaret Atwood regényét, az egyik legjobb adaptáció volt, amit mostanában elkövettek. Ehhez képest a történet továbbszövése egészen a negyedik évadig elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Az egyhelyben toporgás, az oda-vissza mozgások és a motivációs következetlenségek mind arra utaltak, hogy az alkotók maguk sem teljesen tudják, hova akarnak kilyukadni.
Aztán jött a negyedik évad, és végre elindult a folytatás egy olyan irányba, ami előremutató, van benne következetesség, és az egyre elviselhetetlenebb, öncélú szenvedéspornóból átfordultunk egy izgalmasabb sztori felé. Az évadzáró epizód drámai zárása olyan jóvátétel volt, ami egyszer... több»
Reményteljes kezdet Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni, mit sejtet a pilot epizód a Sárkányok háza sorozatról, akkor azt mondanám: Méltó a Trónok harcához.
A Trónok harcába is pont úgy kezdtem bele annak idején, mint most a Sárkányok házába: az irodalmi háttér teljes ismerete nélkül. Ez egyrészről jó, hiszen nem érhet csalódás, ha a könyvekben megszokott és megszeretett cselekményt másképpen dolgozza fel a sorozat. Másrészről viszont nehézség is, mert egy ilyen gigantikus meseuniverzumba belecsöppenni a való világból elsőre szédítő élmény. Emlékszem, hogy hosszú részeken keresztül próbáltam megjegyezni az egyes karakterek nevét, családi és hatalmi kapcsolódási pontjait, miközben a történet már az évad... több»
Hogyan mondjam el... Valószínűleg szembe megyek az egész világgal, de ez van: én nem utáltam ezt a sorozatot, nem untatott, és alapvetően nem is idegesített halálra. Persze nem olvastam az alapjául szolgáló Sally Rooney regényt sem, de ez valószínűleg nem sokat jelent, hiszen a kritikák többsége nem arról szól, hogy az adaptáció rossz, hanem már az alapművel sem elégedett a többség. Ellentétben az írónő másik regényével, és az abból készült sorozatadaptációval, a Normális emberekkel, amely hatalmas sikert aratott mind a könyvek, mint a sorozatok világában.
A Baráti beszélgetések persze nem az év sorozata. Nem is klasszikus felnövéstörténet, még ha azért mégiscsak fejlődik benne valamelyest az egyik főszereplő: ... több»
Tartalom nélkül a forma Biztos rengeteg embert sokkol (majd) ez a film, de aki nem hagyja figyelmen kívül, hogy egy A24-produkcióról van szó, és a rendező Alex Garland, az legalább beköti a biztonsági övet, mielőtt megnézi. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a film utolsó harmadában nem voltam konstans rémületben, de amikor véleményt alkotok róla, akkor ez nyom a legkevesebbet a latba. Mármint a tény, hogy a David Lynch festményeinek szürrealitását is meghaladó mozgóképes ámokfutásnak vagyunk kitéve, nem fog sem elvenni, sem hozzátenni a film értékéhez, de annyit mindenképp meg kell jegyezni, hogy a különleges effektek minden elképzelést felülmúlóan kiválóak voltak.
Összességében nagyon vegyes érzéseket hagyott... több»
A negyedik évad margójára Nem fogok kertelni, én ettől az évadtól semmi jót nem vártam. Az első évad ugyanis magasra tette a lécet a sztori felvezetésével, a dramaturgiával, a történet ritmusával, a gyerekek egészen ügyes játékával. Aztán jött a második, majd a harmadik évad, és nekem egyre inkább úgy tűnt, csak azért folytatják, mert egyértelműen jó üzlet, de a történet elkezdte ismételni önmagát, szétesőnek tűnt az egész, és a harmadik évad végén már ott tartottam, hogy ezt tényleg be kellene fejezni, mert kezd kínossá válni.
Aztán jött a negyedik. Sokára, így közben a gyerekek is felnőttek, és az első néhány epizód is elég lassan, álmosan indult, ráadásul extra hosszú részekről van szó. Viszont az évadfelező heted... több»
Twisted Firestarter Stephen King regénye nálam a King-skálán alapból 6/10-es helyen áll. Ennél a 80-as évek végétől sokkal jobbakat írt, de azért így is egy izgalmas sztori, ami olvastatja magát.
Az 1984-es adaptáció nekem olyan, mintha kezdő főiskolások legelső projektje lenne. Próbálja az eredeti sztorit követni, de rossz helyeken zanzásít, a színészi alakítások értékelhetetlenek, egyedül Drew Barrymore-nak van néhány egészen jó pillanata, ami miatt nálam az a film kegyelem 2-est kapott a 10-es skálán.
Na, de ez a 2022-es valami csak azért kapott nálam 1-et, mert nullára technikai okokból nem lehet értékelni. Azon kívül, hogy közepesen erős különleges effektekkel pakolták meg és egészen kellemes zenével kísé... több»
Egy valószínűleg meg nem értett, de zseniális dráma Szerintem ez az a film, amiről méltatlanul fog megfeledkezni a filmes világ. Spoilermentesen egy kicsit részletesebben itt írtam róla: https://filmtro.hu/pig/
73 IT: Welcome to Derry (2025)
A teljes első évad ismeretében azt kell mondjam, hogy a Welcome to Derry nálam nem csupán beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de messze túl is szárnyalta azt. Később majd részletesebben is megírom a Filmkritika rovatban, de röviden az első benyomás: A sorozat számomra legnagyobb érdeme, hogy egészen intenzíven visszaadta azt a hangulatot, amit King az AZ c. regényében (meg persze egy sor másikban) felülmúlhatatlanul megteremtett. És nem a hideglelésre, a borzalomra és a horror mindenféle rétegeire gondolok. Nagyon nem. A Welcome to Derry atmoszférája az AZ-hoz hasonlóan a gyerekbarátságok mindent legyőző erejét idézi meg. A gyerekkor szabadságát, az átélt traumákat és az összetartozás font... több»