„Oh, hi Mark!” „Oh, hi Mark!” Hát erre a filmre tényleg nehéz jelzőket találni. Botrányosan rossz, de épp ettől lesz jó. Tommy Wiseau és szerelemprojektje, a The Room talán a legékesebb példája annak az esetnek, amikor a sok pénz találkozik a dilettantizmussal. Mert az egy dolog, hogy Wiseau írta, rendezte, a főszerepet játszotta, valamint a produceri teendőket is ellátta, s lehet, hogy komoly szándékai voltak jelen alkotással, de a látottak alapján nehéz lenne ezt elhinni. Elképesztően rossz színészi játék, hézagok a forgatókönyvben, karakterek hirtelen felbukkanása majd eltűnése, béna operatőri munka, jelenetek érthetetlen egymásutánisága, csak hogy néhány példát említsünk ebből a csodából. Majd’ elfele... több»
Az érdektelenség teljes skálája Sok mindent lehet mondani a Setét torony filmváltozatáról, de a legelső gondolat számunkra ez volt: ha már könyvadaptáció készül, azt valahogy mégse így kéne megoldani. És hogy miért mondjuk ezt? Részben azért, mert adva van egy monumentálisnak nevezhető könyvsorozat, amely nyolc részből, s együttesen több mint 4000 oldalból tevődik össze. Ergó: kiváló alapanyag egy mozis univerzum létrehozásához (ha már ez manapság olyan menő). Másrészt pedig azért, mert ebből a matériából lett egy bő másfél órás film, de a látottak alapján ennek a funkcióját nehéz lenne megállapítani, miért is készült: egy King-féle könyv világát ilyen rövid időn belül érdemben felépíteni lehetetlen, karakterek kidolgozott... több»
„Veszett ez az egész világ, és benne mi, veszett kutyák.” Amennyire tetszett a Straight story esetében, hogy Lynch mellőzte a műveire jellemző szürrealizmust, addig jelen filmjénél, a Veszett a világ épp az elborultságával nyűgözött le. Mindkét Lynch-film esetében egy road movie-ról beszélhetünk, de teljesen más megközelítéssel.
A Veszett a világ történetének középpontjában Sailor Ripley és Lula szerelme áll, akik miután a férfi kiszabadult a börtönből, menekülőre fogják a dolgot. Lula édesanyja, Marietta a nyomukba küld egy bérgyilkost és egy magánnyomozót. Ebből pedig egy érdekes hajsza fog kialakulni, s az útjuk során a főszereplők számos furábbnál furább alakkal találkozik…
Azt elismerem, hogy Lynch művét az akciójelenetek ellenére sem lehet a ... több»
Ez elillant amerikai álom és karrier Hiába a bravúros sportteljesítmény, egy botránnyal még egy élsportoló is sokkal jobban fel tudja magára hívni a közvélemény figyelmét. Szegény Tonya Harding is hiába volt az első női műkorcsolyázó, aki megugrotta a tripla axelt, s karrierje egészen ügyesen alakult, extravagáns jelmezeivel, zenéivel és stílusával, volt egy szerencsés időszaka, amikor minden műkorcsolya-kedvelő róla beszélt. Aztán jött a versenytársa ellen elkövetett merénylet, s megint mindenki róla beszélt, csak éppen ennek már valószínűleg ő maga sem örült annyira.
Egy ilyen történet feldolgozásának azt hiszem, a lehető legjobb módját választotta Craig Gillespie rendező. Egy pillanatig sem kétséges, hogy ez egy kőkemény drá... több»
Egyszerre minden Mondják, itt az idei év legütősebb vígjátéka. Ezt nem tudom megcáfolni, A könyvklub tényleg kiemelkedik a mezőnyből, bár azt hozzá kell tenni, hogy nem túl magas a léc, amit meg kell ugrania, mert jó vígjáték már fehérholló-számban megy manapság. (Részünkről pedig az Éjszakai játék a meggyőző kritikák ellenére is elbukott…)
És akkor még egy jelző, amivel a Könyvklubot méltatni lehet: „végre valami, ami értelmet adott a Szürke ötven árnyalat nevű őrületnek”.
Ez azért egyáltalán nem kis dolog, még ha az erőltetett magyar alcímtől talán el is tekintenénk. A film négy főszereplője, bár nem most ünnepelték a 20. születésnapjukat, még mindig egy pillanat alatt képesek lejátszani a filmvászonról a... több»
Félre a beidegződésekkel! Szeretem Kevin Smith filmjeit, az eddig látottak mind tetszettek, így adtam esélyt a Dogmának is, amely kimondva- kimondatlanul is egy vallási szatíra. Egy ilyen filmet megcsinálni nem kis bátorság, főleg Amerikában, amelynek minden egyes szegletében az emberek ilyen-olyan módon, de egytől egyig szentfazekaknak képzelik magukat, ebből adódóan Smith munkája nagyon könnyen kavarhat(ott volna) botrányt. Szerencsére ez nem történt meg, s ez köszönhető annak, hogy a film végig jól tud egyensúlyozni azon a mezsgyén, ahol a vallásokról alkotott vélemény még szatirikus, de nem bántó, jókat nevetünk rajta, de nem érezzük rosszindulatúnak.
A történet szerint két angyalt (Lokit és Bartlebyt) a mennyből... több»
Csak a bűnös élvezet... Az előzetese és a szinopszisa alapján úgy tűnt, hogy a Volt egyszer egy Venice a John Wick alapötletét lovagolja meg, csak ezúttal Keanu Reeves helyett Bruce Willist láthatjuk a főszerepben. Magyarán: jelen esetünkben az egykori John McClane lesz az, aki bepöccen, miután a gazfickók ellopják imádott kutyáját. Azt pedig már az elején leszögezhetjük, hogy amíg a John Wick-filmek nem finomkodtak az akcióval és az erőszakkal, addig a Volt egyszer egy Venice inkább egy krimi-vígjáték, ahol bár van akciózás, nyomoz(ásgat)ás és valamiféle humor is, de végeredményben azt mondhatjuk a filmről: ahogy jött, úgy ment.
Azért ne legyünk igazságtalanok, merthogy a film egy bizonyos szintet tud hozni: egyfa... több»
Milyen ízt is érzünk a szánkban? Az Éjszakai játék kapcsán rengeteg pozitív kritikát és véleményt olvastunk, s ezek alapján bátorkodtunk megnézni egy kellemes vasárnap este. Talán épp a remek kritikai fogadtatás miatt, talán más miatt, de a végén így összegeztük a látottakat: lehetséges, hogy mi néztünk valami más filmet, de az kizárt, hogy ezt az alkotást a jól sikerült vígjátékok közé soroljuk. Merthogy az Éjszakai játékban semmi sem működött azokból, amelyeket erényként emlegettek különböző írásokban.
Adva van egy házaspár, amely imád a barátival különböző (társas) játékokat játszani. Egyszer csak megjelenik a színen a férj testvére, aki kiadja magát az élet császárának, s elhívja a társaságot egy különleges partira. Min... több»
Minden egyben Talán nem túlzás azt állítani, hogy az egész Star Wars-univerzumban Han Solo az egyik legkedveltebb karakter. Ha pedig valaki egy ilyen figura eredettörténetének a megfilmesítésére vállalkozik, akkor rendező legyen a talpán, aki ezt a felelősséget elbírja. A Phil Lord és Christopher Miller helyére lépő Ron Howard ilyen szempontból a megbízható direktorok közé tartozik, de elnézve a Solo-film végeredményét, ismételten csak annyit tudok mondani: hát nem tudom…
Találkozás Chewbaccával, Lando Carlissiannel, az Ezeréves Sólyom megszerzése, ezek mind-mind olyan momentumok, amelyek az ikonikus karakterhez szorosan hozzákapcsolódnak, s szinte valamennyi vérbeli SW-rajongó eljátszott már a gondolatta... több»
Bájos és szeretnivaló Nagyjából egy éves késéssel, de végre a hazai mozikba is eljutott John Cameron Mitchell Cannes-ban debütált filmje, az Így csajozz egy földönkívülivel. Hogy ez mennyire rázta meg a hazai közönséget nem tudni, mégis azt mondom, hogy vétek lenne kihagyni jelen alkotást már csak az egyedi bája és humora miatt.
A filmben ugyanis egyszerre kapunk hommage-t a ’70-es évekbeli angol punk szubkultúrához, valamint átalakított Rómeó és Júlia történetet, megfűszerezve egy extrém hacukába bújtatott Nicole Kidmannel. A történet elején megismerünk három brit tizenévest, akik a napjaik javarészét London Croydon nevű negyedében töltik, s a punk kultúrát, életérzést követik. Az egyik este eljutnak egy különös... több»
Ezt kell szeretni? Melissa McCarthy munkássága (vessetek meg érte) nekem még mindig nem bizonyított. Kicsit olyan ez, mint Amy Schumer próbálkozásai: egynek elmegy, még néha el is mosolyodom rajta, de összességében mégis valahogy túl erőltetetnek érzem a végeredményt. <
A partiállat nem találta fel a spanyolviaszt. Olyan témával foglalkozik, ami hálás egy vígjáték esetében, McCarthy pedig (hiába alakít ezúttal egy édesanyát), megint fullba nyomathatja a kretént. Ez az ő igazi specialitása, ami egy filmben még elmegy, aztán hamar elcsépelté válik. Bár ez esetben legalább nem a fingós-böfögős poénjaival „hódít” a színésznő, s nála már ez is valami…
Anyuci tehát házassága válságba kerülése után, rájön, hogy val... több»
Hatások hang nélkül A Hang nélkül esetében egy igazi meglepetésről beszélhetünk, amely ékes iránymutatója lehetne minden kis költségvetésű horrornak/thrillernek. A koncepciója pofonegyszerű, de a hatásmechanizmusai annál jobbak: lehetőség szerint ne csapj zajt, különben levadásznak a hangra érzékeny, s egyben ocsmány lények, s neked annyi. Ennyi, és ezt nem is lehet/kell túlragozni. Az viszont már a minimális rendező tapasztalattal rendelkező John Krasinski (és persze a jól kidolgozott forgatókönyv) érdeme, hogy ebből képes volt egy feszültséggel teli, valódi horrorként funkcionáló alkotást kreálni, amelyben az ijesztgetések mellett a szülői önfeláldozás metaforája még inkább hangsúlyos. A teljes csendből egész... több»
"A kevesebb néha több" Egy újabb film, amely nem tudta eldönteni mi szeretne lenni, így inkább belegyömöszölt mindent egy kalapba és időről-időre előrángatott egy műfajt, egy témát, majd gyorsan vissza is dobta, a nélkül, hogy használta volna. Van ebben minden: tini szerelem, nyomozós krimi, édesanyja halálát feldolgozni képtelen kamasz fiú esete, első szex, első szerelem, beilleszkedési nehézségek, na meg a bizonyos jelenet, amely minden coming-of-age történetben benne van „hősünk nagy-nagy örömmel adja fel a főiskolai jelentkezését”…A probléma megint csak ugyanaz, egyik szál sem olyan erős, hogy magával tudja ragadni a néző figyelmét.
A címéből kiindulva (nem árul zsákbamacskát) a nyomozós vonalra szerették vol... több»
A Marvel 20008-ban elindította híres-neves és egyben ördögi univerzumát, idén pedig a Végtelen háború képében szépen learatja a babérokat. Ezt nyugodtan érthetjük szó szerint, hiszen a mozi pénztáraknál rekordokat döntöget (jelen sorok írásakor már túl van a 1,5 milliárd dolláros bevételen, és hol van még a megállás?). De mit is tartogat számunkra a Bosszúállók harmadik közös akciója?
A tíz éve startolt MCU jelen alkotásával tizenkilenc filmmel, több mint két tucat szuperhőssel, s ami a nézők számára a legfontosabb: többségében nézhető és szórakoztató mozikkal örvendeztette meg a nagyérdeműt. Az univerzumépítés ugyan több alkotóelemből tevődik össze (csak a legfontosabbak: a nagyszerű karak... több»
Az a helyzet, hogy a Bosszúállók második kalandja sokkal jobban bejött, mint az első felvonás. Persze ezt be lehetne tudni annak is, hogy egyre jobban elmélyedek az MCU világában, de akkor is. Jobban tetszik az antagonista, jobban tetszenek az újonnan beemelt karakterek, és amit egy ilyen filmtől el lehet várni, azt maximálisan kiszolgálja: hosszabb, grandiózusabb és látványosabb (és persze a stáblista utáni jelenet: most már Ultron és a Végtelen kesztyű is megmutatkozik).
Hozzáteszem, hogy az Ultron kora folytatásként nagyon jó (igaz, ha már filmes univerzum épül, akkor ez a minimum), az előre is visszautalások remekül funkcionálnak (jelenlegi kedvencem: SPOILER! Víziónál biztonságban van a... több»
Feloldani a tabukat Mivel a Wonder Womant a meggyőző kritikai fogadtatás ellenére sem tudtam szeretni, kicsit magamon is meglepődtem, hogy érdekelni kezdett az elkészítésének története. Ügyesen összerakott címet kapott a film, amellyel be tudott vonzani egy pár képregény rajongót, akik valószínűleg már a film negyedénél rájöttek, hogy ez az eredettörténetnek kikiáltott film csúnyán átdobta őket a palánkon. Ebben a történetben ugyanis Wonder Womannek finoman fogalmazva is csak a kispad jutott. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen száműzték volna filmből, hiszen a képregény kockái szép számmal jelen vannak, illetve a forgatókönyvet dicséri, hogy Olive megjelenésében szépen fel lehet fedezni a Csodanő felszere... több»
Megszépül a múlt 2012-ben minden képregény-rajongó álma beteljesült, befutott az első Bosszúállók film, amely jött, látott és győzött, már ami a boksz office-t illeti. Annak idején emlékszem, hogy én nem voltam elájulva tőle, igaz, akkoriban nem is voltam oda a szuperhősös mozikért. Részemről ez a fajta hozzáállás mára már valamelyest változott, s a Marvel-filmek kezdik elnyerni a tetszésemet. DE! És itt most muszáj leszek egy rövid zárójelet nyitni: a Marvel továbbra is az ördögi (és egyben fantasztikus) univerzumépítése miatt nyűgöz le, attól függetlenül is úgy érzem, hogy ha önmagában, az univerzumból kiszakítva nézzük a filmjeit (ez alól kivétel mondjuk a Thor: Ragnarök és a Galaxis őrzői 2. és duzzogva ... több»
Egy örökké poros klasszikus Ó, azok a 90-es évek! Bizony, bizony az első Tremors-film idén már 28 éves, mai szemmel a vizuális trükkjei idejét múltnak tűnnek, de a bájáról azt kell mondjam, hogy mit sem kopott. Emlékszem, mennyire imádtam kisrácként, ahogy feltűntek ezek a furcsa, földalatti lények, aztán kő kövön nem maradt, az emberek pedig fejvesztve próbáltak menekülni előlük…
Azt azért hozzáteszem, hogy (mindenféle nosztalgia ellenére) jelen alkotás esetében egy szimpla szörnyfilmmel van dolgunk, ebből kifolyólag nem érdemes Hamlet ötödik felvonására emlékeztető drámaiságot és színészi játékot elvárni, de a lehetőségeihez képest elég ügyes. A feszültségteremtése például kifejezetten tetszetős, s az is, hogy a lény... több»
Mi szeretnél lenni, ha film leszel? Ha nagyon röviden szeretném összefoglalni a filmet, akkor azt mondanám, ez egy meglepő katyvasz. Már a műfaját is nehéz belőni egy olyan filmnek, ami egy munkanélküli, alkoholproblémákkal küzdő nő drámájával indul, aztán hirtelen (legalábbis úgy tűnik) átvált egy kedves romantikus filmmé, amelyben a gyermekkori barát segítő kezet nyújt az alkoholista lánynak, s még talán némi románc is szövődhet köztük. Aztán ettől is gyorsan eltekintünk, amikor megjelenik az óriásszörny/robot, hirtelen gellert kap a sztori és egy erősen Godzilla-koppincs sci-fi, szörnyfilmet kapunk. Itt már kezdjük úgy érezni, még sok is a jóból, de azért mégsem ér véget a történet: még hozzánk vágnak egy kis pszichothrille... több»
Kissé átgondolatlan John Steinbeck regényklasszikusának filmvászonra álmodása egy tapasztalt filmrendezőnek sem lett volna könnyű feladat. James Francónak ugyan már voltak korábbi próbálkozásai direktori próbálkozásai (főleg rövidfilmek és az Isten gyermeke), a bicskája azonban szó szerint beletört ebbe a projektbe. Nehéz hitelesen, ám a pátoszos hangnemet, a kiszámítható hősgyártást elkerülve mesélni egy ilyen történetről. Arról a korszakról, amikor a jó munkásember kénytelen volt felemelni a hangját a saját és családja jövője érdekében úgy, hogy közben a jelenét veszélyezteti. Hiába van pár bátor jelentkező, aki (képletesen) örömmel rohan szembe egy regimentnek, ha nem születik meg az összefogás, akkor esély ... több»
42 The Room (2003)
„Oh, hi Mark!” Hát erre a filmre tényleg nehéz jelzőket találni. Botrányosan rossz, de épp ettől lesz jó. Tommy Wiseau és szerelemprojektje, a The Room talán a legékesebb példája annak az esetnek, amikor a sok pénz találkozik a dilettantizmussal. Mert az egy dolog, hogy Wiseau írta, rendezte, a főszerepet játszotta, valamint a produceri teendőket is ellátta, s lehet, hogy komoly szándékai voltak jelen alkotással, de a látottak alapján nehéz lenne ezt elhinni. Elképesztően rossz színészi játék, hézagok a forgatókönyvben, karakterek hirtelen felbukkanása majd eltűnése, béna operatőri munka, jelenetek érthetetlen egymásutánisága, csak hogy néhány példát említsünk ebből a csodából. Majd’ elfele... több»