Sajtószabadság kontra hatalom Számomra mindig izgalmasak azok a filmek, amelyek a média világát mutatják be. Amerikában pedig (mint általában minden) ez is sokkal grandiózusabbnak tűnik, én meg mindig csak tátom a számat, hogy milyen élmény lehet egy ekkora szerkesztőségben dolgozni. A minden négyzetméteren íróasztallal, a kávé-, és cigarettaszagú szerkesztőségi ülésekkel, ahol megbeszélik, milyen anyaggal tudnának valami nagyot dobbantani (a film ezt is ügyesen megmutatja, kezdetben azt hiszik, hogy az elnök lányának esküvője lesz a legnagyobb sztorijuk, aztán ezt gyorsan felülírta a történelem). Na meg a rohangáló gyakornokokkal, akik bármire képesek azért, hogy belekerüljenek ebbe a csábító mókuskerékbe, mert úgy sejt... több»
Hát, ez tényleg fekete Abszolút nincs gondom a feketékről szóló filmekkel, de be kell, hogy valljam engem kicsit felbosszantott, hogy ekkora hype-ot csapnak egy film körül csak azért, mert fekete szuperhősökről szól (intézzünk el neki egy Oscar-díjat, na jó azért ez túlzás). De a Marvel marketingstratégiájában és univerzumépítésében az a nagyszerű, hogy egyszerre zseniális és ördögi, így nem hagyja nyugodni az embert, akármennyire is előítéletekkel viseltetünk a filmjeik iránt. Ezt is megéltük tehát: a színes bőrűek is megkapták a maguk szuperhős/képregény filmjét (oké, volt egy Penge-trilógia, de arra ki emlékszik?) S ha már a Marvel belevágott T’Challa/Fekete Párduc történetébe akkor nem aprózta el: a casting 99... több»
Sándor Pál gyengécske visszatérése Mostanában szinte csak és kizárólag jól sikerült magyar filmeket láttam, a Vándorszínészekben is megvolt a lehetőség, díjnyertes rendező, különleges karakterek, egyedi téma, neves színészgárda. Valamiért ezeket az óriási előnyeit mégsem tudta kihasználni.
A történet a 19. századi hangulatot idézi meg, s egy maroknyi színész sorsát követhetjük nyomon, akik egy szekéren járják az országot, s polgárpukkasztó produkcióikkal próbálják szórakoztatni a közönséget, hogy aztán elérjék végső céljukat, nevezetesen, hogy elérjenek Pestre és kicsikarjanak egy szerződést a kőszínháztól. Az mindig érdekes, ha egy film (amiben színészek játszanak) olyan történetről szól, amelyben színészek játszanak, főleg... több»
Nehéz tininek lenni Meg kell mondjam, én nagyon megkedveltem ezt a filmet. A mindannyiunk életét meghatározó időszakról sokan sokféle filmet készítettek, ám amikor egy olyan alkotás készül el, mint Greta Gerwig első filmje, örömmel látom, hogy egy lerágott csontnak tűnő témát is sikerült jól elmesélni. Nem vitás, hogy Gerwignek ebben a témában már azért van gyakorlata, legutóbb a Huszadik századi nőkben láttam hasonló vizekben evezni (akkor még ugyan nem rendezőként, de nem kevésbé zseniálisan).
Amellett, hogy a tinédzserkor az egyik fontos periódusa az ember életének, lássuk be, hogy tele van mindenféle bonyodalommal: iskola, szülőkkel történő konfrontáció, önmagunk keresése, baráti kapcsolatok szövődése és s... több»
Day-Lewis utolsó munkája Egy nagy meglepetés számomra a Fantomszál, ugyanis valamiért azt gondoltam, hogy megint kapunk egy vonatatott történetet Daniel Day-Lewis-tól (nem tehetek róla, én a Lincolnt is halálosan untam tőle). De szerencsére ezúttal nem így történt. A főszereplő bejelentése, miszerint a film után felhagy a filmezéssel eléggé elvonta a figyelmet magáról a történetről, így ugyanis mindenkinek csak az jut róla eszébe, hogy ez Day-Lewis utolsó munkája. Pedig ennél sokkal többet érdemelne.
Reynolds Woodcock karaktere egy vérbeli zseni, aki a művészetében tudja csak és kizárólag kifejezni az érzéseit, bármit elmond egy ruhával, de ha a szeretett nőnek kell megvallania a szerelmét, az már nem megy olyan kön... több»
Az Oscar-szezon Holdfénye A film, amelyet az idei Oscar-szezon Holdfényének kiáltottak ki, ügyesen játszik az eszközeivel. A környezet csodálatos, a szereplők tökéletesen lettek kiválasztva, a többnyelvűség (nem is két, hanem három nyelven beszélnek a filmben, s akár egy párbeszéden belül is váltogatják azokat) egészen különleges töltetet ad a sztorinak; valami mégsem klappol. A Szólíts a nevedenben igazából nem történik semmi, de ez nem róható a számlájára, hiszen a tényleges kalandok helyett sokkal inkább a karakterek (legfőképpen pedig Elio) lelkében kalandozunk. Az első egy és negyed órában azt éreztük, hogy kissé túl hosszúra nyúlik a felvezetés, főleg annak fényében, hogy tudtuk, hogy mi várható a folytatásban.... több»
Hajrá, Enyedi Ildikó! Enyedi Ildikó jól feladta a leckét első nagyjátékfilmjével. Ha röviden jellemezni akarom a filmet, akkor úgy fogalmazhatnék, hogy egy szép történet művészfilmes elmesélése, amelybe egy egész korszakot sikerült belesűríteni. És azt is elmondhatom, hogy ennyire vicces művészfilmet nagyon ritkán láthatunk. Nemrégiben láttunk egy olyan művészieskedni próbáló filmet (inkább nem nevesítek), amelyben ember legyen a talpán, aki logikát tudott találni abban, hogy miért éppen azok az adott jelenetsorok vannak egymás után komponálva, amik. Az én XX. századomban sem állítanám, hogy minden egyes képkockánál éreztem a szerkesztésbeli tudatosságot (ez simán lehet az én hibám is), de ennek ellenére ez egy ... több»
Amennyire konkrét, olyannyira megfoghatatlan Ez a cím mondhatni tökéletesen illeszkedik Martin McDonagh filmográfiájába: amennyire konkrét, olyannyira megfoghatatlan is egyszerre. Ám miután végére értünk a közel két órás drámának, örömmel konstatálhattuk, hogy az idei filmes felhozatalból már ilyen hamar megkaptuk az első olyan alkotást, amely majdhogynem tökéletes. Ezt annak a fényében mondom, hogy számomra az Erőszakik (akarom mondani: az In Bruges) nem ütött akkorát, de jelen filmnek volt egy olyan hatása, amelyre azt mondom: ez igen. Lássuk csak!
Egy igazi karakterdrámát láthatunk nem is egy, hanem egyszerre három szereplőre lebontva. Adva van egy dühös anya (McDormand), akinek megölték a lányát, s meglátása szerint a helyi rendőrs... több»
Korrekt mozi, de ennyi... Tudjuk, Guillermo del Toro nem egyszerű eset, s ha egyszer elszabadul a fantáziája, ott kő kövön nem marad. Ez a Faun labirintusa esetében nagyon is működött, tökéletesen állította párhuzamba a háború okozta emberi kegyetlenséget a mesevilággal, amelybe egy kislány csöppen bele. S bár mese alatt itt egyáltalán nem egy habos-babos Disney-sztorit kell érteni, a Faun pedig nem éppen Mickey egér volt, éppen azért működött a dolog, mert amit láttunk, azt mégis csak betudhattuk a gyermeki fantázia egy kilátástalan helyzetre adott válaszának. Na de mi a helyzet A víz érintésével? Az egész sztori legalább olyan szürreális, mint a Faun, csakhogy itt nem egy gyerek fantáziájába kalandozunk, hanem végi... több»
Nagyon komplex film Még A víz érintése előtt beiktattam ezt a nagyon fontos elmaradásomat. Annak idején láttam del Torótól a Pokolfajzat első részét, illetve a Penge 2-t is, de valahogy azok nem maradtak meg, s nem is sokra emlékszem belőlük. Az az érzésem, hogy a mexikói direktor akkor tud igazán elemében lenni, amikor nem szorítják be egy popcornmozi adta keretek közé, hanem meg van a lehetősége arra nézve, hogy a saját kreativitását szabadon engedje, s akkor képes egy olyan alkotást letenni az asztalra, mint a Faun labirintusa. Vagyis: egy szép, keretbe foglalt mesét, de nem akármilyen fajtából, hanem egy olyat, amely ott egyensúlyozik a horror és a fantasy határán.
Számomra bámulatos, ahogy a film milyen sz... több»
A képernyő elé szegez Wes Anderson próbálkozása a stop-motionnel, első rész. Meg kell mondjam, Wes Anderson világa nagyon érdekes, kell hozzá hangulat, de ha egyszer magával ragad, akkor nagyon könnyen meg lehet szeretni nemcsak egy filmjét, hanem a direktor egész munkásságát. Valami hasonlót tudnék mondani a stop-motion technikáról is, hogy elsőre furcsának tűnik, mégis van egy megfoghatatlan varázsa, ami különlegessé teszi az ilyen jellegű animációkat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy A fantasztikus Róka úrban két érdekes világ találkozik, s egy egész jó végeredmény sült ki belőle. Anderson „kézjegyei” nemcsak felismerhetőek, de remekül működnek: egyedi humor, nagyon jó karakterek (nemcsak a főszereplő, hanem a tört... több»
Jóféle tinivígjáték Hát igen…már ebből a filmből is látszódik, hogy Emma Stone mennyire fantasztikus. Mert van itt megannyi mellékszereplő, van Amanda Bynes, mint túlbuzgó vallásos hisztigép, Lisa Kudrow, mint a tinifiúk megrontója, na meg Thomas Haden Church, mint a jó fej tanár, aki felad egy olvasmányt, amely megváltoztatja egy egész gimnázium életét. De ugyan kit érdekelnek mindezek, ha ott van Stone a filmvásznon, senki mást nem veszünk észre.
Úgy rémlik, mikor legelőször láttam, nem rajongtam érte. Mostanában azonban több ízben sikerült elkapnom a tv-ben és megváltozott a véleményem, ez nemcsak egy szórakoztató film fiataloknak, hanem egy ugyancsak elgondolkodtató történet, amely egy igazi klasszikust, A ... több»
Így indult... Az alapító is egy újabb példája annak az igazságnak, hogy hiába tehetséges valaki, hiába vannak világmegváltó ötletei, ha nem tudja megfelelően eladni saját magát, akkor a terméke sem ér semmit. Ehhez azonban igen vastag bőrt kell növeszteni, át kell gázolni mindenen és mindenkin a cél megvalósulása érdekében, s az illetőnek el kell fogadnia, hogy bár népszerű lesz a nagyvilágban, a környezete nagy valószínűséggel utálni fogja. Egy ilyen sztoriba csöppentek bele a McDonald fivérek is, akik forradalmasították az éttermi struktúrát, kitaláltak egy rendszert, amellyel a lehető leggyorsabban lehet olyan ételeket gyártani, amelyet még szeretnek is a vásárlók. A film több ízben is kihangsúlyozza, ... több»
Egyszeri popcornmozi Egy young adult-sorozat adaptációja, amely be is tudott fejeződni. Talán nem tűnik akkora teljesítménynek, de ha figyelembe vesszük, hogy hány hasonló alkotás nem tudott a végére érni (Percy Jackson, Az arany iránytű, Végjáték, Beavatott és még sorolhatnánk), akkor majdhogynem kincsként tekinthetünk az Útvesztő-trilógiára, még ha ez a kijelentés túlzó is.
Arra határozottan emlékszem, hogy a 2014-es első rész bejött, míg a 2015-ös folytatás nagyon nem. Jelen (egyben befejező) epizód minőség szempontjából a kettő közé ékelődhetne be: az elsőhöz nem tud felérni, de a másodikhoz képest fényévekkel jobb. Leginkább az akciójelentekben érezhető a pozitív változás: a látványra nem lehet panasz, már ... több»
Fontos film szeretne lenni Ha mellőzzük az Oscar-gálán lezajlott hercehurcát (hogy abban a bizonyos borítékban mi szerepelt, s hogy melyik film kapta meg az aranyszobrocskát), akkor is elmondhatjuk, hogy a Holdfény egy fontos film. Illetve pontosítsunk: fontos film szeretne lenni. Ehhez pedig olyan témát (fekete, meleg, nyomorban felcseperedő ember identitáskeresése) és olyan történetvezetést (coming-of-age story) alkalmaz, amelyre joggal mondhatjuk: minden adott benne, hogy díjakkal és elismerésekkel árasszák el… és itt jön a de.
Az tény, hogy Barry Jenkins egy jól összerakott filmet hozott össze: jól megírt, jól megrendezett, ügyesen eljátszott darab a Holdfény, és nem nagyon tudnék olyan részt kiemelni, amellyel bá... több»
Ezen a részen szenvedtünk a legkevesebbet A filmek színvonala éppen a könyvekével ellentétes arányban változott. Míg szerintem olvasva még messze az első rész volt a legélvezetesebb, a második-harmadikat már szenvedve küzdöttem végig, csak hogy elmondhassam, ez is megvolt, addig a filmek esetében az első rész gyötrelmei a második-harmadik etapra kissé enyhültek. Ez talán azon is múlott, hogy színészeink kicsit megízlelték a szakma szépségeit, s már Miss Johnson se nyekegett annyit, mint A szabadság ötven árnyalatában, sőt, azt kell, hogy mondjam, hogy magához képest egész sokat fejlődött, s egy sokkal határozottabb és tökösebb Ana-t hoz, aki újdonsült férjecskéjét mostmár úgy irányítja, ahogy neki tetszik. Ami Jamie Dornant illeti, ... több»
A Pixar hozta a formáját Annak idején nálunk kimaradt ez a mese, pedig szeretjük a Pixar alkotásait. Idén azonban jön a folytatás, s ez egy remek apropó arra, hogy pótoljuk ezt az elmaradást.
Bár a stúdiótól nagyon sok kedvenc mesém van (leginkább a Toy Story-trilógia, a Fel! és az Agymanók), s ha leülök egy Pixar-filmet megnézni, akkor szinte garantált, hogy egy szépen kivitelezett, igényes, jól végigvezetett történet kapok, érdemi mondanivalóval, amelyet nem túl szájbarágósan adnak át kicsiknek és nagyoknak. Ez nem hiányzik A hihetetlen családból sem, szerencsére. Szépen vannak adagolva a fontos üzenetek (pl. a család összetartása) és dilemmák (merjük használni a képességeinket vagy sem egy olyan társadalomban, ah... több»
Filmklasszikus ide vagy oda: A Flashdance-nek - azt elismerve, hogy remek a zenéje és nagyszerű táncbetétekkel operál - rengeteg gyermekbetegsége van. Kezdjük rögtön a főszereplő lánnyal, aki egyfelől igazi ikonikus figurává lett, s tökéletesen megtestesíti az álmaiért küzdő fiatal lányt, na és amíg ez nem jön össze, mi más hivatást is választhatna, mint a legkevésbé nőies szakmát: a hegesztést. Hősünk tehát napközben egy gyárban koszolja össze a kezét, ám éjszaka szexi táncot lejt egy night clubban, s közben azzal kacérkodik, hogy profi táncos lesz. Tény, hogy ebből a történetből mára már 12 egy tucat, de azt nem szabad elfelejteni, hogy a Flashdance az elsők között volt a sorban, amely en... több»
Lassan alapmű lesz A kegyetlen játékok első része (vagyis tulajdonképpen az idétlen és szolgaian másoló folytatásokat nem is lehet komolyan venni, úgyhogy nevezhetjük az egyetlennek is) a 2000-es évek elején igazi kultfilmmé vált, amelyet szerintem első sorban annak köszönhet, hogy az emberek szeretik az undok, számító és céljaik érdekében bárkin átgázoló karaktereket, ez a film pedig tele van ilyenekkel. Egy másik pozitívum, hogy a szexualitást és az erotikát pont a kellő mértékben adagolja, nem finomkodik, de közben nem lesz sem alpári, sem olcsó. Ahhoz viszont pont elég, hogy a prűdek felkapják rá a fejüket: a mostohatestvérek megkívánják egymást, micsoda fertő… Na és ami mellett még nem lehet szó nélkül el... több»
Elég nevetségesre sikeredett… A regényadaptáció első része még tartogatott izgalmakat és egyfajta különleges légkört teremtett ezzel a bezártság érzettel, és hogy a szereplőknek fogalma sincs mire számíthatnak a külvilágban sőt, egyáltalán kijutnak-e a tisztásról valaha. Több olyan szereplő is volt, akik így vagy úgy, de emlékezetesek tudtak maradni (elsősorban a mérleg két oldalán Chuckra és Gellyre gondolok). Az első film végén még a kissé kiszámítható végkifejleten is tudtak egy kicsit csavarni, így annak idején kíváncsian vártam a folytatást, amely komoly eséllyel indult, hogy felérjen Az éhezők viadalához. Hát, nem sikerült neki.
A Tűzpróbába valahogy mindent szerettek volna belepréselni, de ezek mindegyike középsze... több»
73 A Pentagon titkai (2017)
Számomra mindig izgalmasak azok a filmek, amelyek a média világát mutatják be. Amerikában pedig (mint általában minden) ez is sokkal grandiózusabbnak tűnik, én meg mindig csak tátom a számat, hogy milyen élmény lehet egy ekkora szerkesztőségben dolgozni. A minden négyzetméteren íróasztallal, a kávé-, és cigarettaszagú szerkesztőségi ülésekkel, ahol megbeszélik, milyen anyaggal tudnának valami nagyot dobbantani (a film ezt is ügyesen megmutatja, kezdetben azt hiszik, hogy az elnök lányának esküvője lesz a legnagyobb sztorijuk, aztán ezt gyorsan felülírta a történelem). Na meg a rohangáló gyakornokokkal, akik bármire képesek azért, hogy belekerüljenek ebbe a csábító mókuskerékbe, mert úgy sejt... több»