Picasso kalandjai: a legeurópaibb humor A Picasso kalandjairól nem lehet mást mondani, minthogy egy óriási gegparádé, amely az elejétől a végéig képes szórakoztatni a nagyérdeműt. Tekintettel arra, hogy a film már 40 éves, de még mindig ellenállhatatlan a humora azt kell mondjam, hogy a Tage Danielsson és Hans Alfredson kettős (megfűszerezve Gösta Ekman zseniális játékával) egy irtó jó vígjátékot hozott össze. Egy olyan alkotást, amely mélységesen európai, a szó legjobb értelmében.
A filmben (legalábbis számomra) az a bámulatos, hogy 10 nyelven beszélnek benne, mégsem kell nyelvzseninek lenni ahhoz, hogy megértsd. Mintha az alkotók fogták volna az egyetemes kultúra legismertebb kifejezéseit és egy egybefüggő burleszk áradattá gyúr... több»
Egy igazi One man show Az irányítás határai Megmondom őszintén, kicsit bajban vagyok ezzel a filmmel. Az eddig látott Jarmusch-filmek szinte kivétel nélkül tetszettek, azonban Az irányítás határai esetében nagyon sok bennem a kérdőjel.
Ahhoz már hozzászoktam, hogy Jarmusch esetében elfelejthetjük az amerikai filmektől megszokott narratívát, s egy lassan hömpölygő, elsőre történet nélkülinek tűnő képsorokat kapunk, amely aztán a végén csak összeáll egy egésszé (vagy nem? Mindez csak értelmezés kérdése). Ezúttal egy Isaach De Bankolé one-man-show-t kapunk (akárcsak a korábbi, 2005-ös Hervadó virágok esetében Bill Murraytől), aki gyakorlatilag folyamatosan megy A-ból B-be Spanyolországon belül (miközben ő nem tud spanyolul, ahogy a többi... több»
Egy igazi vadásszal van dolgunk A Ragadozók egy érdekes film abból a szempontból, hogy folyatásként van aposztrofálva, mégis, mivel 23 év telt el az első, és 20 év a második óta, így nem csoda, óhatatlanul is megidézi néhány képkocka és gesztus erejéig az elődöket (főképp az 1987-es mozit). Ez a keverék az egész filmen érződik, amely helyenként meglepően szórakoztató, helyenként viszont kicsit kínos. Hozzátenném még ehhez, hogy Adrien Brody ugyan nem veheti fel a versenyt Scwarzeneggerrel, de az egykori zongorista nagyon igyekezett hitelesen előadni az elit kommandóst (összességében sikerült is neki, ami valljuk be, szép teljesítmény). Ettől függetlenül a Ragadozók inkább csak egy látványos, (tipikusan) nyári blockbuster, ... több»
Egy csavaros horrorverda-történet Christine, az 1958-as Plymouth Fury egy igen érdekes jármű a filmtörténelemben. Szokták mondani, hogy minden kocsinak lelke van, de Stephen King csavart egyet a dolgon: a címszereplő verdában valami olyasmi lakozik, ami a gazdáját nagyon szereti, s mindenki mást gyűlöl, oly’ mértékben, hogy a halálba üldözi az illetőket. Érdekes alapkoncepció, de mit is várhatunk a horror-regények „mesterétől”, nem igaz?
Ezt az alapanyagot ültette át filmmé John Carpenter 1983-ban, s ha King és Carpenter találkozik, akkor abból egy igaz csemege sülhet ki a zsáner rajongóinak számára. A mozgóképes változat alapján azt mondhatom, hogy ez sikerült is, meg nem is. Ami jól működik a filmben, az az atmoszféra tere... több»
Shop-stop 2.: ezúttal viszont nem hiányozhat néhány beteg jelenet... Kevin Smith 12 év után visszatért a kiindulópontra, s a rajongóit újfent megörvendeztette Randal Graves és Dante Hicks kalandjaival (vagy talán anti-kalandjaival). Hiszen emlékezzünk vissza a kultikus első részre? Igazából semmi nem történt benne, csak volt egy boltos, meg egy tékás srác (ebből az egyiknek be sem kellett volna mennie dolgozni), és persze Jay és Néma Bob, akik csak úgy tengtek-lengtek a kisbolt körül. Másképp fogalmazva: fiatalok, akik nem tudnak mit kezdeni az életükkel, s mintha a legkisebb erőfeszítést sem hajlandók megtenni annak érdekében, hogy ez változzon.
Mindemellett az is tény, hogy a történet egyáltalán nem volt túlbonyolítva (mi több, másodlagosnak volt tekinthet... több»
Keep Watching: csak nézni lehet... A Blumhouse nyomdokain lépdelve ismét egy olyan sztorit kapunk, amelyben egy fiatal lányt próbálnak (amilyen módon csak lehet) meggyilkolni szűk másfél órán keresztül, persze tudjuk, hogy hősünk nagy valószínűséggel túléli a rá mért csapásokat, de azért az utat, amelyet addig bejár lehetne (és egy ilyen thrillerben el is várt) érdekesen prezentálni. Legutóbb a Boldog halálnapot! című filmnek ezt sikerült elérnie, a Felelsz vagy mersz pedig bár összességében nem egy jól sikerült alkotás, azért akadtak izgalmas pillanatai. A Gyilkolj vagy meghalsz (talán szerencsésebb lett volna az eredeti címet továbbvinni, hiszen a magyar fordítás azt a kevés csattanót is ellövi, amelyet a történet tartalmaz... több»
Instant klasszikus a ’90-es évekből a Forrest Gump A Forrest Gump egy igazi, instant klasszikus a ’90-es évekből, amelyet akárhányszor elővesz az ember, garantált, hogy újra meg újra jókat fog derülni (közben pedig arra is képes, hogy újra és újra elgondolkodtasson az életről). „Én nem vagyok egy okos ember, de azt tudom, hogy mi a szerelem”. Ebben a mondatban talán minden benne van, amellyel Forrest Gump karakterét jellemezni lehet. Egyszerű ember, de hatalmas szíve van, s ha egyszer elkezd mesélni, akkor nemcsak az ő élete elevenedik meg, hanem az Egyesült Államok II. világháborút követő történelme. S ahogy haladunk előre az időben, s láthatjuk Forrest elképesztő kalandjait, maga a karakter mintha mégsem változna.
Ő végig marad az az egys... több»
Megérte várni A hihetetlen család folytatására 14 évet kellett várnunk a Parr család, vagyis Irdatlanék újabb kalandjára, de szerencsénkre a Pixar ismét bizonyította, hogy képes tartani a minőséget, még akkor is, ha egy folytatásról van szó. A történet szó szerint annál a másodpercnél folytatódik, ahol az előző epizód befejeződött, s kezdésként kapunk egy igen látványos akciózúzdát, mely meg is ágyaz a film központi elemének: szuperhősök kontra emberi társadalom, valamint a családon belüli feladatok és munka megosztása. Hiszen hiába telt el közel másfél évtized a két rész között, a világ változásokon ment keresztül, s Brad Bird és csapata reflektál is erre.
Ebből a szempontból nagyon jó húzás, hogy a „szuperhős-reflektorfény” ezúttal Ny... több»
Az az igazság, hogy e filmmel kapcsolatban több kérdésem is van. Az első és legfontosabb: hogyan tudott ez kultfilm lenni? Hogy tudott ez tömegeket elvarázsolni régen (és még talán ma is), ha a látottak alapján az első gondolat, ami eszembe jut, az az igénytelenség. Mert az oké, hogy ’80-as évek eleji filmről van szó, s ez már akkor low budget-kategória volt, amikor készült, de az első Gonosz halott filmet akkor sem fogom tudni más címkével illetni, mint hogy gagyi. Ez részben köszönhető az effektjeinek, a slapstick humorának, no meg a film vérbő második felének. Sam Raimi nem viszi túlzásba filmjének „mélységét”, hamar belevág a lecsóba, miszerint egy horrorfilmmel van dolgunk. Adva van öt ... több»
Kiszolgálni az elvárásokat - Óz, a hatalmas Az Óz, a csodák csodája filmtörténelmet írt. Minden értelemben klasszikus, akár ha a filmzenéjére, a szereplőgárdájára vagy éppen az adott kor technikai újdonságaira gondolunk, amelyeket először alkalmaztak széles vásznon. Na és a film története sem olyan, ami könnyen felejthető: Dorothy és a gonosz nyugati boszorkány harca a szárnyas majmokkal és a pöttömökkel, na meg a sárgaköves út és a rubinvörös cipellő. Nem csoda hát, hogy 2013-ban mindenki tűkön ülve várta, hogy egy új kalandban legyen részünk Smaragdvárossal és annak lakóival. Főleg, hogy elég hosszú ideig kellett várni a folytatásra (1985-ben ugyan készült egy film Visszatérés Óz birodalmába címmel, de ez eléggé felejthetőnek bizony... több»
Maradandód alkotni - Toy Story Akárki akármit mond, számomra a Toy story mindig a top mesék között marad. Emlékszem, gyerekkoromban megvolt VHS-en, s naponta megnéztem, s minden egyes alkalommal ámulatba ejtett, ahogy a játékok életre kelnek, majd egy nem mindennapi kalandban lesz részük. Azóta persze sok-sok év telt el, de valahányszor előveszem ezt a filmet, mindig sikerül visszarepítenie a gyerekkorba, s ez nem kis teljesítmény.
A fentiek pedig még csak nem is a film technikai vívmányainak köszönhetőek (persze nem kis érdem a világ első, egész estés komputer animációs filmjének lenni), sokkal inkább a történetének és a szereplőinek. Pedig a sztori főbb szegmenseit mind ismerjük, mégis, a gyerekjátékok szintjén alkalmaz... több»
Jól a hangulat... Egy lakodalmat (jó esetben) még sosem szemléltünk abból a megvilágításból, ahogyan Eloise és csapata teszi azt a filmben. Ők ugyanis azok, akiknek a meghívó (a fiatal pár és a násznép legnagyobb bánatára) célba ért ugyan, de a megjelenésükre a nagy napon senki sem vágyik. Az Anna Kendrick által alakított főszereplőt mondjuk eléggé méltatlanul ültették a mellőzöttek asztalához, a sztoriból ugyanis szépen-lassan kiderül, hogy ő a menyasszony legjobb (vagyis az ő szavaival élve) a legrégebbi barátnője, s nem is olyan régen még annak bátyjával járt, aki sms-ben szakított vele és a partin már egy új csajjal villog.
Vesztett felállás, szó se róla, mondjuk csaló bátyó ide vagy oda, szerintem kevés... több»
A Terminator utóérzés Emlékeztek arra a filmre, melyben az óriási kamionok életre kelnek, elkezdenek emberekre vadászni, közben pedig dübörög az AC/DC? Na, ez a Maximális túlhajtás, Stephen King első, s máig egyetlen filmrendezői munkája. A végeredményt elnézve King a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a suszter maradjon a kaptafánál mondást nem véletlenül találták ki.
A látottak alapján megint azt mondhatjuk, hogy egy érdekes alapötletből kerekedett ki egy pocsék megvalósítás: a Föld mellett elhalad egy üstökös, amelynek hatására a gépek öntudatra ébrednek és az emberek ellen fordulnak. A film során javarészt egy észak-karolinai benzinkúton rekedt csapatot követhetünk, akik (legalábbis a szinposzis alapján) e... több»
...és nem is kell A Mamma mia filmek összesűrítik az összes olyan elemet, ami a musical műfajában idegesítheti az embereket. Bugyutának ható tömeges tánc jelenetek, ha boldog vagy, énekelj, ha szomorú vagy fojtsd dalba a bánatodat…Na igen, bármi is nyomja a szíved, biztos, hogy létezik rá egy ABBA dal, ami tökéletesen kifejezi azt, amit érzel. Be kell vallani, akárcsak az első rész, úgy a folytatás is többször megmosolyogtatott – nem feltétlenül a humora – hanem olykor az esetlensége miatt. Ennek ellenére mégsem lehet nem szeretni: a fülbemászó dallamok mindenki fülében ott csengenek (bár azt be kell vallani, a második részben több olyan dal volt, amit nem ismertem, de egyáltalán nem baj, hogy nem a legismert... több»
Hullámvölgy az Öldöklő szerelem története Elég gyatra volt a film kritikai fogadtatása, amit őszintén szólva nem igazán értek. Az öldöklő szerelem (a magyar cím mondjuk tény, hogy borzalmasan bugyuta) semmivel sem rosszabb, mint egy átlagos thrillerKE, kicsinyítő jelzővel ugyan, mert bár a feszültség ott motoszkál a felszínen, a néző zsigereiig azért nem tud elérni. Igaz, hogy nem újítja meg a műfajt, de nem is vesz el belőle semmit (Sőt, már-már kínosan ügyel arra, hogy minden benne legyen).
Az alapséma már kissé lerágott csont, jómódú kisvárosi úrilány – féltékenységből – megszívatja az exférje új csaját, akinek persze bőven van mocsok a múltjában. Addig csavarja a szálakat, hogy végül sikerül összeugrasztania a párocskát, s még c... több»
Emlékszem, hogy annak idején mennyire elvarázsolt a legelső Jurassic Park film a brutálisan élethű dinoszauruszokkal, az izgalmas cselekményével és a jól megírt karakterekkel. Aztán teltek-múltak az évek, jöttek az újabb részek (mondhatni törvényszerűen csökkenő minőséggel), majd 2015-ben a Jurassic World, amely remekül tudta meglovagolni a nosztalgiavasutat, s ennek köszönhetően lett anyagilag nagyon sikeres, kritikailag pedig nagyon megosztó. Eltelt három év, a kérdés pedig továbbra is nyitott: milyen irányba lenne érdemes vinni ezt a franchise-t?
A Bukott birodalom érdekes film abban a tekintetben, hogy mintha két (és igencsak eltérő karakterű) kisebb filmet akarna egybegyúrni. Az első fe... több»
A drámaisággal való próbálkozás Kevin Smith ezen filmjének többször futottam neki, s bár jól indul, a végére a felesleges érzelgősség ront az összképen, így az író-rendező esetében először beszélhetek csalódásról. Pedig az alap nem lenne rossz: Smith megpróbál a párkapcsolatokról, s a szexről a maga kendőzetlen, helyenként komoly, s helyenként humoros (és persze: trágár) módján beszélni, s ezzel önmagában nem is lenne gond. A dumák most is vagányak, emellett nagyon jópofa, ahogy megidéz klasszikus jeleneteket a maga kis univerzumában (lásd: Banky és Alyssa a szexbaleseteiket fitogtatják, mint Robert Shaw és Richard Dreyfuss a Cápában), de mintha a történetre nem tudott volna kellő hangsúlyt fektetni. Mert az oké, hogy van ... több»
Elemekkel való küzdés Már amikor először láttam a Sodródás előzetesét, akkor felkeltette a figyelmemet. Egy újabb film, amelynek történetét az élet produkálta, Hollywood pedig pontosan tudja mihez érdemes hozzányúlni. Arról, hogy egy a nyílt tengeren hajótörést szenvedő pár történetét bemutassuk-e a filmvásznon vagy sem, nem kellett túl sokat gondolkodni. A megvalósítást már sokkal több kritika éri, amelynek egy részével még egyet is értek, de az összhatás tekintetében én egyáltalán nem csalódtam a filmben. Kellő mértékben elegyíti a romantikát a katasztrófával, s közben bemutatja a két főszereplő különleges lelki kapcsolatát, amelyet a felvezető történetben talán valóban olykor szirupos jelenetekkel illusztrál, ... több»
Egyszer nézhető horrorfilm Igazából erre a filmre nehéz mit mondani. A Blumhouse eddigi kisköltségvetésű horrorfilmjeinek nagy része tudott egy minőségbeli szintet hozni (nekünk pl. bejött a Tűnj el! és a Boldog halálnapot! is), de akárhogy is nézem, a Felelsz vagy mersz nem ezen alkotások táborát fogja gyarapítani. Maga az alapötlet egyébként nem lenne rossz: a klasszikus, tinédzserek körében népszerű játékot, a „felelsz vagy merszet” megszállja egy démon, amelynek következtében ha az egyik játékos nem mond igazat, vagy nem hajtja végre az elvállalt feladatot, akkor meghal. Kész, ennyi. A film elején megismerhetünk egy csapat tizenévest, akik a tavaszi szünetüket Mexikóban töltik, s a társaság egyik lánytagja megisme... több»
Egy legenda ápolása Ha a The Room arra volt jó példa, hogyan lehet botrányosan rossz filmet készíteni, akkor a The Disaster Artist annak lehet a mintája, hogy miként lehet egy csapnivaló alkotás elkészítésének pillanataiból egy szórakoztató, s valóban jó filmet létrehozni. A Franco-fivérek érezhetően rajonganak minden idők egyik legrosszabb filmesének „művészete” iránt, hiszen a Disaster Artist röviden összefoglalva nem más, mint főhajtás Tommy Wiseau és a The Room iránt, annak minden előnyével és hátrányával.
Kezdjük az erényekkel: James Franco remekül hozza a főszereplőt. A gesztusok, az akcentus, a nevetés, az öltözködés, vagyis Wiseau „ikonikus” jellemzőit jól adja vissza. Igaz, sokkal könnyebb hitelesen át... több»
92 Picasso kalandjai (1978)
A Picasso kalandjairól nem lehet mást mondani, minthogy egy óriási gegparádé, amely az elejétől a végéig képes szórakoztatni a nagyérdeműt. Tekintettel arra, hogy a film már 40 éves, de még mindig ellenállhatatlan a humora azt kell mondjam, hogy a Tage Danielsson és Hans Alfredson kettős (megfűszerezve Gösta Ekman zseniális játékával) egy irtó jó vígjátékot hozott össze. Egy olyan alkotást, amely mélységesen európai, a szó legjobb értelmében. A filmben (legalábbis számomra) az a bámulatos, hogy 10 nyelven beszélnek benne, mégsem kell nyelvzseninek lenni ahhoz, hogy megértsd. Mintha az alkotók fogták volna az egyetemes kultúra legismertebb kifejezéseit és egy egybefüggő burleszk áradattá gyúr... több»