A film hangulata is olyan, mint egy tini lelkivilága - hullámzó. Nagyon jól mutatja be azokat az érzéseket, amiket egy átlagos tizenhat éves él meg a hétköznapokban: hol bizonytalan magában, hol utálja magát, máskor meg hirtelen felindulásból olyan bátor, hogy tálcán kínálja fel magát a srácnak, aki már évek óta tetszik neki, de eddig még csak hozzá se mert szólni.
Hailee Steinfeld karakterét, Nadine-t olykor elképesztően önzőnek éreztem, aki próbálja kisajátítani a barátnőjét, s gyerekesen kezeli azt, hogy az szerelembe esik a bátyjával, máskor pedig teljesen azonosulni tudtam a problémáival és szimpatikus volt, ahogy nyíltan beszélt arról, hogyan látja önmagát (mondjuk az egy kicsit fura,... több»
Nosztalgikus A fekete-fehérben forgatott filmek egyedi atmoszférát teremtenek és egészen különleges módon emelnek ki apró részleteket egy emberi arcon vagy akár egy helyszínen, olyan apróságokra felhívva a figyelmet, amelyre egy színes filmben nem is biztos, hogy felfigyel a néző. A Pleasantville technikai megoldásai engem elbűvöltek, s gyönyörű, ahogy a szürkeségből hirtelen felragyognak a színek és ahogy a rendező finoman adagolja az élményt. Ehhez pedig egy olyan miliőt választ (az ’50-es évek Amerikáját), amelyre amúgy is szeretünk fekete-fehérben gondolni. Engem ez a korszak mindig is érdekelt, főként a nemi szerepek különleges kiosztása miatt. Hiszen napjaink feminista és karrierközpontú szemlélete... több»
A tökéletesen őszinte férfi Az egyetemen sokat hallottam az asperger-szindrómások és az autisták kommunikációjáról, de sokszor egy-egy általános kórkép, szakirodalom olvasásakor bele sem gondolunk, hogy a betegség mögött hús vér emberek rejtőznek, akik próbálják élni az életüket: dolgoznak, szerelmesek lesznek vagy éppen gyászolnak.
A film által most betekintést nyerhettem abba, hogy milyen lehet egy párkapcsolat egy olyan emberrel, akinek egészen máshogy jár az agya, mint ahogy egy normál (vagy ahogy Adam fogalmaz: neurotipikus) embernek.
Az aspergeresekről köztudott, hogy nem értik a képes beszédet, ők mindent szó szerint értelmeznek, nekik nem lehet köntörfalazni, ezzel azonban együttjár az is, hogy őszinték (képte... több»
Torokszorító Már sok olyan (tini)fillmet láttunk, ahol az egyik szereplő egy halálos kórban szenved, s ebből kifolyólag a drámaiság kellőképp meg van alapozva, majd pedig 1,5-2 óráig nézhetjük, hogy a karakterek viszonya hogyan változik egymás iránt, illetve magához a betegséghez, eseteg a gyászhoz és ahhoz a tényhez, hogy hamarosan elveszítik egymást. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, valamelyest követi is ezt a dramaturgiát, de bizonyos pontokban szakít a bevett hagyományokkal, s ez nagyon szimpatikus teszi a szóban forgó filmet. Már-már azt is meg merem kockáztatni, hogy elindít az útján egy új műfajt, amely merőben más az "amcsi pités" tini filmektől, azonban nem annyira megterhelő a léleknek... több»
Letisztult film, öröm nézni Bár a Paterson hazai bemutatója idén februárban volt, a helyi mozi újra műsorra tűzte Jarmusch filmjét, s én nem győzök hálálkodni ezért. Jim Jarmusch lassan az egyik kedvenc rendezőmmé válik, egyszerűen lenyűgöz, ahogy korunk remake, reboot és folytatásos franchise-ok uralta filmpalettáján itt van ő, aki mer valami egyedivel előállni, valamint a szó jó értelmében független íróként és rendezőként megmaradni (stílusosan fogalmazva: szembemenni a trendekkel). A szóban forgó alkotása is folytatja ezt a fajta filmkészítési metódust: a rendező továbbra sem fér a legkonvencionálisabb dramaturgia fordulatokat mellőzni, sokkal inkább a karakterek fejlődése a meghatározó. Ami azonban újdonság volt sz... több»
Felnőtt mese Sok Disney mesét láttam már és mindegyikbe akadnak bőven félelmetes elemek, de a Notre dame-i toronyőr hangulatát tekintve egyértelműen az egyik leghorrorisztikusabb mese, ami a Disney égisze alatt született(legalábbis számomra). Nem is csoda, hogy sokáig tanakodtak azon, hogy milyen korhatáros besorolást kapjon (ha napjainkban került volna moziba valószínűleg ki is érdemelte volna legalább a 12-es korhatárt).
A másik dolog, ami miatt nem gondolom, hogy gyerekeknek szánták ezt a történetet az a mássághoz való hozzáállás. Frollo szájába például olyan kemény (és mai napig is érvénnyel bíró) mondatokat adnak a készítők a cigányokról, akik felélesztik az emberek beteges ösztöneit és ilyenformán ... több»
Fehérek és feketék A film, ami tele van függetlenségükért harcoló feketékkel, ám a történet mégis inkább egy fehér tinédzserről szól, aki próbálja felkutatni édesanyja múltján keresztül a saját eredettörténetét. A szálak egy nagyon különleges, rózsaszínre festett házhoz vezetnek, amelyben szorgosan készül a méz, s ahol végül a Dakota Fanning által alakított Lily családra lel.
Fanning már egészen fiatalon bizonyította a tehetségét (elég csak a Nevem Sam-re gondolni, amiben remekül asszisztál Sean Penn kiváló szerepléséhez), ebben a szerepben azonban eléggé egysíkú az alakítása, valahogy úgy érzem, hogy minden egyes érzelmet ugyanazzal az arckifejezéssel próbál kifejezni. A casting bár egészen kivételesen siker... több»
Egyszer fenn, egyszer lenn A sok idétlen és semmitmondó romkom világában igazi érték egy ehhez hasonló romantikus film, amely bizony fel meri vállalni a nem túl happy endet és bemutatja a párkapcsolati hullámvölgyeket is (egyszer fenn, egyszer lenn).
Sok ikonikus jelenetet láthatunk a filmben, köztük a legkülönlegesebb az első szex utáni tánc a parkban, ami kicsit a Meglógtam a Ferrarival című film hasonló jelenetére emlékeztet, hiszen a főhős lelkivilágát tökéletesen illusztrálja egy olyan musicales betét, ami látszólag egyáltalán nem illik bele a történetbe, s mégis tökéletesen a helyén érzem.
Jó megoldásnak vélem azt is, hogy nem időrendi sorrendben kapjuk meg a jelenteket, hanem ugrálva: így egyik pillanatról a m... több»
Képregényhű Megmondom őszintén, hogy mikor először megtudtam, hogy lesz új Pókember-film, nem hozott igazán lázba. Egy újabb bőrlehúzásnak gondoltam, hiába a Marvel égisze alatt készült, s került ezáltal bele Peter Parker is a „nagyszabású univerzumépítésbe”. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy engem a mostanában nagyon trendi képregény/szuperhősfilmek sem igazán tudnak lázba hozni. Aztán kicsit utána olvastam a dolgoknak, kiderült, hogy a mostani film lesz a leghűbb az alapul szolgáló képregény(ek) szellemiségéhez, egy tinédzserre inkább emlékeztető színész főszerepbe állításával (ezt, mármint a hihető tini karaktert pl. Tobey Maguire és Andrew Garfield esetében is csak egy erős jóindulattal lehetet... több»
Mestermű Ez a film mesterien van összerakva. Kész, ennyi. Azt gondoltam, hogy Christopher Nolan az Eredet után nem fog tudni jobb filmet összehozni (ezt csak azért mondom, mert a Csillagok között nekem egyáltalán nem jött be, s a Sötét Lovag-trilógiának sem vagyok feltétlen rajongója), de ez a film bebizonyította, hogy a rendező számára nincs lehetetlen: sikerült olyan szinten megragadni a háború emberi oldalát, ahogy azt még korábban nem láttam. A végén szabályosan futkosott a hideg a hátamon, akkora élmény volt látni ezt a filmet. Így elmesélni egy történetet emberségről és eltökéltségről, egyszerűen bámulatos. Mindezt úgy, hogy nincsenek nagyszabású csatajelenetek a jók és a rosszak között, mellőz... több»
Modern makrancos hölgy Kamasz korom egyik kedvenc filmje. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy legalább százszor láttam, de ugyanolyan élvezetes újra és újra mai fejjel is.
Egy modern kori Shakespeare feldolgozásról van szó (A makrancos hölgy), s mint ilyen ügyesen vegyíti bele a '90-es évek gimnazistái életébe az angol reneszánsz kori nyelvezetet, s témákat (lásd: bál), s Kat barátnőjének képében (aki természetesen Shakespeare szerelmének képzeli magát) ez az időszak szó szerint meg is elevenedik a filmben egyfajta direkt célzásként.
Joseph Gordon-Levitt elképesztően fiatal, s bár azóta már sok filmben láthattam, számomra mindig ez lesz az a film, ami legelőször eszembe jut a neve kapcsán. Heath Ledger pedig tökéle... több»
"Ölni tudnék ezért a melóért, de akiket meg akarnék ölni, azok ajánlják a munkát." Egy film, amelyben egy bizonyos Woody Allen nevezetű író-rendező eljátszik egy filmrendezőt, aki megkapja a lehetőségét az ő nagy visszatérésére, de a stressz hatására megvakul, s így kell levezényelnie a forgatást. Kicsit elborultan hangzik, de a Hollywoody történetben tényleg ez történik, s az is tuti, hogy ilyesmi csak és kizárólag Woody Allen agyából pattanhat ki. Most komolyan: pszichoszomatikus vakságban szenvedjen valaki bizonyos dolgokból kifolyólag? Ez minimum megmosolyogtató, de a különc író-rendezőtől láttunk már pár furcsaságot.
Az egyik kedvenc jelenetemet mégis még a pszicho vakság előtt kapjuk, amikor Allen karaktere az exével veszekszik az étteremben és a készülő film ötletei... több»
Verhoeven szintet lépett Ez egy nagyon érdekes sci-fi egy olyan rendezőtől, aki a zsánerben már megmutatta, hogy mit tud (Robotzsaru), de a Total Recall egy szintlépés, mert remekül van összerakva. Verhoeven ért a mocskos szórakoztatásához, a szó legjobb értelmében: a történet csak úgy hemzseg az erőszaktól, helyenként egy kis erotikát belecsempész (a szexi Sharon Stone-nal és Rachel Ticotinnel, no meg a három mellel rendelkező hölggyel), és ott van a tömény akció is. Mégsem válnak ezek az eszközök öncélúvá, a történetvezetésben erős a holland direktor, s bár minden esélye megvan arra, hogy a sztori szétessen, erre nem kerül sor, szerencsére. Persze mondhatnánk azt, hogy könnyű egy sci-fi összehozni úgy, ha a műfaj ... több»
Talán itt kellene megállni Ha nem számítjuk a Minionok különálló filmjét, 4 év után újra itt van Gru, újfent egy világmegmentő akcióval, és családi ügyekkel. Igen, a famíliánál meg is állhatunk egy pillanatra: Gru ezúttal már egy igazi családot alkot újdonsült feleségével, Lucyvel és az első részből megismert örökbefogadott kislánykáival. Mindez kibővül egy újabb elemmel: az ikertestvérével, Druval. A főgonosz pedig a '80-as évekből visszamaradott Baltazár Bratt, aki úgy táncol, mint Michael Jackson és úgy néz ki, mintha egy rosszabb NDK-s pornófilmből lépett volna ki. És vajon hol vannak a mindenki által imádott minionok? Talán azért, mert 2015-ben saját filmet kaptak, talán másért, de a kis sárga lények e részben ér... több»
Sárga cukiságok eredettörténete Ha már a Marveles és Warner/DC szuperhősök kaphatnak eredettörténetet, akkor napjaink legnépszerűbb sárga cukiságainak is kijár. Hát a Minyonokkal megkaptuk mi is, na meg ők is.
Ami a film legnagyobb előnye az a keret (vagyis az eleje és a vége). Az elején, amikor Minionjaink végigszáguldanak a történelem viharos évein , hogy szupergonosz gazdát találjanak maguknak, az valami óriási... Na és a vége....a film megnézése előtt végig azon gondolkoztam, hogy vajon visszaköszön-e Gru a sztoriban és örömmel tapasztaltam, hogy igen, így kap egy szép átvezetést a történet. További pozitívum a remek zeneválasztás, van minden a soundtracken a Beatles-től kezdve a The Doors-ig, s akármennyire is azt gon... több»
Nem egy béna folytatás A Gru első részének óriási sikere után magától értetődő volt, hogy lesz folytatás, a kérdés persze az volt, hogy milyen irányba fog menni a gonosz kopaszból jó apukává váló főszereplő és sárga segítőinek kalandja. Tudom, hogy közhelyes, de ez az eresztés gyengébb lett az előzőnél, ami azonban meglepett, hogy nem lett olyan rossz, mint amennyire lehetett volna. Magyarán: nem egy béna folytatásról beszélünk a Gru 2 esetében, ami azért önmagában dicsérendő.
A minionok továbbra is cukik, viccesek, a legtöbbet rajtuk lehet nevetni, Gru ezúttal a társkeresés rögös útjaira lép, s közben újra meg kell mentenie a világot. Az első részben látottaktól tehát el tudtak rugaszkodni a készítők, de azért a... több»
"De már tudja, soha el nem vesztheti, a kiscicákat, akik szívet adtak neki" Amikor először láttam és elkezdődött a mese a nem túl szimpatikus kinézetű, gonosztevő Gru-val nem gondoltam volna, hogy ebből bármi jó ki fog sülni. Aztán lásd, elég három kedves kislány és több ezer minion és máris megvett kilóra a film. Persze azért a történet tanulsága is sokat nyomott a latba, hiszen bár sablonos (már-már érzelgős) a végkicsengése, mégis ezek a sztorik esnek jól a léleknek, amikor bebizonyosodik, hogy kellő motivációval bárki képes megváltoztatni az életét. A sztori tehát nem újdonság, s nem is a nagy dramaturgiai csavaroktól fogunk hasra esni, hanem a nagyon bájos karakterektől és a jópofa humorától. Az "eccavú" duma, a bájos, szeretetéhes kislányok, no meg Gru karakt... több»
Remekmű A film, amelynek címében minden idők egyik leghíresebb és legjobb zeneszerzője szerepel, de a történet középpontjában mégsem ő, hanem sokkal inkább Salieri áll. Az ember, aki a végén úgy nyilatkozik, hogy felment mindenkit, aki középszerű. Az Amadeus szerintem egy örök témát boncolgat, amely felett sosem fog/tud eljárni az idő: az ihletett zseni és a tanult középszer ellentéte, amely gyakorlatilag az élet minden területén jelen van, de talán épp a művészet az, ahol igazán meglátszik, hogy világok választják el a jót a legjobbtól. Sőt, továbbmegyek: Salieri a korának egyik legjobb zeneszerzője volt, de az ő tudása, képessége a nyomába sem érhetett Mozartéval. Nem csoda, hiszen vele (s ez a fi... több»
Egyénisége van a filmnek Az idei nyár, sőt az év meglepetésfilmjében egy bizonyos dolog azonnal elnyerte a tetszésemet: az alapkoncepció, amelyben a filmzene más jelentéssel bír, mint puszta aláfestés, vagy hangulatteremtés. Kifejezetten a zeneszámokra koreografált jelenetek vannak, és ráadásként iszonyú hatásosak is (egy cikkben olvastam, hogy a rendező minden egyes, a filmben szereplő dalt pontos megalapozottsággal választott ki, s hogy még a szereplőválogatások meg sem kezdődtek, de a zeneszámok már megvoltak)! Így szerintem nem túlzás kijelenteni, hogy a filmzene már-már egy önálló szereplőként funkcionál a filmben. Zenében tehát überkirály, az üldözős jelenetei is profi módon vannak megkoreografálva, de mindez ... több»
„Hát nem is tudom” típusú film Számomra az Élesítve egy „hát nem is tudom” típusú film benyomását tette. Olyan érzésem támadt, miután kijöttem a moziból, mintha a Michael Apted és a Peter O’Brien alkotta író-rendező duó összeállított volna néhány karakter-és történetvázlatot, amelyeket aztán nem tudott/mert továbbfejleszteni és komplex egészet alkotni belőlük, s így a mozijuk egyfajta vázlatok egymásra halmozása lett, aztán hadd szóljon, gondolhatták. Ez sajnos már amiatt is sajnálatos, mert bár Noomi Rapace karaktere (a filmben egyedüliként) kapott érdemi kidolgozást, de az olyan nagy neveket, mint John Malkovich, Toni Collette és Orlando Bloom kár így elpazarolni. Ha már Bloomnál tartunk, már amikor a figura először meg... több»
75 Egy magányos tinédzser (2016)