Tévedések (anti)vígjátéka „- Maga összejött a húgommal?
- Na, most már elbizonytalanodtam, hogy mi a jó válasz.”
Dobó Kata első rendezése azzal a kicsit sem nagyzoló kijelentéssel aposztrofálta magát (még idén februárban), minthogy az év legszexibb vígjátéka. A végeredményt látva viszont vagy a „direktornő” nem volt tisztában a fenti szavak valódi jelentésével, vagy a közönséget nézte hülyének. A Kölcsönlakással ugyanis nem az a gond, hogy rossz film, hanem nemes egyszerűséggel becsapja a nézőjét.
Jelen alkotás alapját egy Ray Cooney-színdarab adja, amelyet nagy sikerrel játszanak a hazai teátrumok (apró adalék: a Játékszínben Dobó Kata is eljátszotta a komédia egyik fontos szereplőjét), s ez nem csoda, hiszen a mű ... több»
A játékos végtelenbe és tovább! Ha egy tökéletesen lezárt trilógia után bemutatásra kerül egy negyedik rész, óhatatlanul is felmerül az emberben a kérdés (mielőtt még megtekintené a szóban forgó művet): minek készítik el, hacsak nem a bőrlehúzás végett? Ez a nem csekély aggodalom pedig hatványozottan igaz lesz abban az esetben, ha az embernek (mint jelen sorok írójának is) az egyik kedvenc animációs filmjéhez készítik el az elsőre feleslegesnek hitt folytatását. De van egy jó hírem: a Pixarnál még mindig értik a dolgukat, s akárcsak tavaly A hihetetlen család második részénél, úgy a Toy Story 4 esetében is hatékonynak bizonyult a brainstorming. Woody-ék új kalandja talán nem hozza azt a katartikus élményt, mint az előző mo... több»
Két horrorikon nem fér meg egy filmben. Vagy mégis?
„Halottnak lenni nem gond, de ha elfelejtenek, az nagyon durva.”
Ha belegondolunk, a slasher egy végtelen egyszerű szabályrendszerek szerint működő alműfaj a horroron belül. Vegyél egy csapatnyi embert (lehetnek tinik, felnőttek, vagy a kettő keveréke), egy sorozatgyilkost (akit majdhogynem lehetetlen megállítani), keresztezd az útjaikat és már kész is! Felesleges túlbonyolítani, az antagonista megy előre, s szépen aprítja a film szereplőit, mígnem valahogy mégiscsak sikerül túljárni az eszén, s legalább egy film erejéig megálljt parancsolnak neki, hogy aztán egy (de inkább több) folytatásban az egészet lehessen elölről kezdeni. S mint oly sok minden, ez a zsáner is az egyszerű, de nagyszer... több»
Az Impaled Rectum zseniális kalandja Ha bírod a fekete humorral átitatott vígjátékokat és a zúzós metál zenét, akkor a Heavy túra garantáltan elnyeri a tetszésedet!
Arról, hogy a skandinávoknak van humorérzéke, méghozzá nem is akármilyen, már rég meggyőződtem (elég volt ehhez néhány Aki Kaurismaki film, no meg a szintén zseniális Picasso kalandjai). S ha ezt a mentalitást vegyítik a másik híres exportcikkükkel (a muzsikájukkal), akkor abból megteremtődik a Turné (This Is Spinal Tap) finn kistesója, a Heavy túra. A történet szerint négy kisvárosi srác nem kevesebb mint 12 éve alkot egy zenekart, ám még saját számuk sincs, és még az első koncertjükre sem került sor. A tagok már önmagukban is megérnek egy külön misét: Pasi (a bass... több»
Élünk, halunk, újra élünk, majd halunk…immáron másodszor 2017-ben a Boldog halálnapot! egy kellemes meglepetést tudott produkálni: az Idétlen időkig alapkoncepcióját összemixelte a slasher-filmek dramaturgiájával, megfűszerezte egy kis tiniromantikával, ami így együttesen egy kiszámítható, de mégis szórakoztató kis horrorfilmecskét adott a nagyérdeműnek (nem volt egy világmegváltó alkotás, de el lehetett lenni vele). Emellett a kasszáknál is jól teljesített (a kevesebb mint 5 milliós büdzséből összetrombitált laza 125 milliót), így nem is lehetett kérdés, hogy elkészül a folytatása, mely 2019 februárjában debütált. Még el sem indult a film, de már megfogalmazódott bennem az a kérdés, miszerint a 2017-es első rész alapötlete egy film erejéig volt m... több»
A nemzetközi helyzet cenzúrázatlanul is egyre fokozódik E sorokat a film eredeti, cenzúrázatlan változatának megtekintése után írom.
Ha meg kéne neveznem a magyar film történetéből egy olyan alkotást, mely generációkon keresztül képes volt megmaradni a kollektív emlékezetben a frappáns egysorosaival, a „rendszerre” tett burkolt és kevésbé burkolt beszólásaival, a jobbnál jobb jeleneteivel és ikonikus karaktereivel, akkor a választásom kétségkívül Bacsó Péter A tanú című remekművére esne. Mi több, tovább megyek: ennek a filmnek nemcsak a sztorija és jelenetei ismertek, hanem a bemutatását átható kálvária is. 1969-ben készült el, de tíz évig dobozban tartották az akkori kultúrpolitikai döntés következtében, s a nagyközönség csak 1981-től láthatta C... több»
A Camaro, ami Bogárként kezdte Az utóbbi évek Transformers-filmes terméséről leginkább az volt elmondható, hogy nem szóltak másról, mint CGI ömlengésről (minél nagyobb robotok gyakják egymást minél látványosabban, s még annál is nagyobb robbantások közepette, persze bárminemű filmes narratívát mellőzve). Tény, hogy az emberiség javarésze vevő az ilyen jellegű popcornmozikra (elég, ha a franchise Kínából származó bevételeire tekintünk), de egy idő után még a legegyszerűbb mozinéző is joggal róhatja fel a stúdiónak azt, hogy nem ártana némi vérfrissítés ebben a sorozatban. Nos, mintha ezeket a gondolatokat a Paramountnál is meghallották volna, s egy olyan film mellett döntöttek, amely egyszerre képes rebootként (hiszen időb... több»
Mózes kálváriája Mit tennél akkor, ha édesapád (akivel sosem volt igazán jó a kapcsolatod) meghal, de a „szelleme” nem akar átjutni a túlvilágra, s ehelyett a nyomodban caplat? Avagy: az öreged feldobta a pacskert, ám ő még holtában sem akar téged békén hagyni. Jelen filmünk főszereplője, Mózes ezen megy keresztül, ám az előbbi premissza senkit ne tántorítson vissza: az Utóélet ugyanis egy perc erejéig sem csap át holmi őrült művészfilmesdibe, hanem egy, az elejétől a végéig fekete humorral operáló coming of age sztorit mesél el némi transzcendens dráma felhangjával. Nem mellesleg: a 2010-es évek első felének egyik olyan magyar vígjátéka, amelyen tényleg lehet (jól) szórakozni.
Miből is indulunk ki? Mózes ép... több»
Újraszőtték a varázsszőnyeget, és egész jó rajta repülni! A 2019-es év abszolút a Disney élőszereplős remeke áradatáról szól. Ezt vagy bánjuk, vagy nem. Én inkább azok táborát erősítem, akik örülnek ennek (annak ellenére is, hogy szívesen látnék már valami újdonságot az egeres stúdiótól). Persze a stúdió ezekkel a filmekkel egyszerre vállal nagyot és játszik biztonsági játékot. Miért is? Hát, mert az eredeti mesefilmek szinte egytől-egyig igen magasra tették a lécet, az idő pedig csak megszépíti a velük kapcsolatos élményeinket. Egyszerűen nem lehet nem imádni ezeket a történeteket, várjuk a jól ismert élményt, a megszokott minőséget, s ha ez nem úgy jön, ahogy szeretnénk, akkor csúnyán csalódunk. Másrészt, a nézők büszkén vállalják ennek a csalódá... több»
Ted Bundy, villants egy hollywoodi mosolyt a kamerának! Hogyan lehet úgy beszélni minden idők egyik legtöbbet emlegetett sorozatgyilkosáról, hogy (egyetlen rövid képkockát leszámítva) nem látunk se vért, se megcsonkított holttesteket, nincs se sikoltás, se menekülés. Hát így… A film (remélhetően) felvállaltan döntött egy ilyen kompozíció mellett. S ha ez így van, s nem a polkorrektség miatt tette, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ügyes, nagyon ügyes. Már csak azért is, mert így merőben más élményt kapunk, mint amit elvártunk volna egy Ted Bundy-ról szóló film kapcsán (az már más kérdés, hogy, ha valaki arra számított, többet megtud a gyilkosságokról a film megnézése után, az csúnyán csalódni fog). De hogyan is tudnánk meg többet, az egész ügy h... több»
Papa, mama, gyerekek, csupaszív szeretet, egy se nyafog, kesereg... Hogyan lehet egy olyan, merőben komoly témát, mint az örökbefogadás ízlésesen, poénos formában tálalni úgy, hogy ne bagatellizálja el a dolgot, de közben ne is legyen szájbarágós tanmese? Hát, valahogy úgy, ahogy az Instant család csinálta. Végre egy film, aminek nagyon lehet örülni annak ellenére is, hogy nem hibátlan.
A Förtelmes főnököket is jegyző Sean Anders egy szívéhez közel álló témát választott, hiszen akárcsak filmbéli párunk, úgy Anders és felesége is három örökbefogadott gyermek szülei. Talán ezt a filmet nem is lehetett volna kívülállóként elkészíteni (ilyen minőségben biztosan nem), vannak olyan „kulisszatitkok”, amelyeket csak a bennfentesek ismerhetnek, mindenki más, mint aho... több»
Jóbarátok a ’80-as évekből A Nulladik óra után egy újabb Brat Pack film került terítékre. (Bevallom, eddig nem ismertem ezt a kifejezést, de mindig lehet új dolgokat tanulni a filmművészetből). A ’80-as években előszeretettel foglalkoztatták ugyanazokat a színészeket közel hasonló témájú filmekhez. Ha csak a Nulladik órát vesszük alapul, három színész köszön vissza a Szent Elmo tüzében, ráadásul úgy, hogy mindkét film ugyanabban az évben jelent meg.
Ha nagyon tágan értelmezzük, a Szent Elmo tüze valahol tekinthető a Nulladik óra folytatásának is. Abban az értelemben legalábbis biztos, hogy lépünk egyet, a középiskolát elhagyva ezúttal egy csapat fiatalt ismerünk meg, akik a nagybetűs élet kapujában állnak, látszólag ... több»
Mielőtt megnézned a Miutánt, hagyj fel minden reménnyel! Hát, őszintén szégyellem magam. Sikerült beugranom a filmnek az előzetes alapján, ami nem ígért túl sokat, de egy alapvető feszültség képét megrezegtette, így hát, miért is ne, nézzük meg a moziban a Miutánt. Aztán már a film felénél azt éreztem, ezt jól megszívtuk! Mi akar ez lenni?
Jó, mondjuk talán érdemes kicsit több dolgot megtudni egy filmről, mielőtt beülsz rá a moziba. Persze ezt csak utólag tettem meg, én kis naiv. A Miután bizony nem más, mint egy One Direction fanfiction… áhhá…így már mindent értek. S ilyenformán nem más, mint közhelyek folytonos puffogtatása. Ebben a történetben semmi, de semmi nincs, ami az újdonság erejével bírna. A film minden egyes momentumát láthattuk már ko... több»
Ivan Locke egy (igencsak komplikált) éjszakája „Akarom tudni, hogy nem csak egy irányba vezetek.”
Számomra a kamaradráma egy roppant kedvelt műfaj a filmes palettán, mert elsőre pillantásra egyszerűnek tűnhet, de ahhoz, hogy igazán nagyszerű is legyen, nem kevés a rendezői és a forgatókönyvírói ügyesség szükségeltetik. Ha ezek megvannak, akkor (ahogy azt mondani szokták) az már fél siker, de ha még egy olyan színészt is sikerül egy ilyen projekthez megnyerni, aki képes egy ilyen alkotást a hátán elvinni, nos, akkor abból valami igazán pazar is kisülhet. Jelen esetben ezt a remek végeredményt úgy hívják, hogy Locke.
A film szerint valahol Angliában vagyunk, egy építkezésen, ahol véget ért a műszak. A munkások indulnak haza, köztük Ivan... több»
Egyszer minden véget ér, még az Infinity (végtelen) saga is Szűk egy évvel ezelőtt a Bosszúállók: Végtelen háborút sikerült úgy lezárniuk a Russo tesóknak, hogy az képes volt minden egyes nap lázban tartani az emberiség nem csekély részét: Thanos véghez vitte a tervét, megtörtént „A” csettintés, bizonyos szuperhős karakterek elporladtak, bizonyosak pedig megmaradtak a nagy kérdéssel: hogyan tovább, avagy miként lehet a vert helyzetnek tűnő szituációból győztesként kikerülni. Nos, az azóta eltelt egy esztendő hozott az MCU-n belül még két filmet (A Hangya és a Darázs, Marvel Kapitány) és egy tökéletesen működő marketing gépezetet: a Végjáték cselekményét ugyanis úgy őrizték, mintha államtitok lenne. A nagy titkolózás pedig meghozta a kívánt hatását. H... több»
Büntiből jeles: piszok erős kamaradráma tinédzserekkel John Hughes második futama. Összehozni a lehető legkülönbözőbb tinédzser típusokat, egy helyre terelni őket, s figyelni, mi történik. Ennyi, de nem is kell több. A történet innentől kezdve alakítja önmagát. Olyan ez, mintha csak annyit mondtak volna a színészeknek, menj be, s alakítsd önmagad, vagy alakítsd azt, akit a suli legmenőbb csajának vagy éppen egy üresfejűnek tűnő focistának gondolsz, vagy egy lázadó punknak, egy strébernek. Nincsenek instrukciók, hozd ki belőle azt, amit tudsz! S ki is hozták, nem is akárhogy.
Nem véletlen, hogy mai napig a Nulladik óra az a film, amelyre a legtöbb tinikről szóló film hivatkozik. Itt még működött az, ami mostanában elfelejtődni látszik, az amerik... több»
Az ilyen igényes családi film ritka, mint a fehér oroszlán Azt hiszem, csak megemelni tudjuk a kalapunkat egy olyan családi film előtt, ami CGI nélkül teremt olyan pazar képi világot, mint a Mia és a fehér oroszlán. Legutóbb az Egy kutya hazatér című film kapcsán szembesültünk azzal, milyen rosszul sülhet el olykor egy túlhasznált technika, ha a legvalósághűbben szeretnének ábrázolni egy vadállatot. (Hozzá kell tennem, én ennek ellenére szerettem az Egy kutya hazatér című filmet.) Na, Mia és a ritka fehér oroszlánja kalandjaiban nem lehet panaszunk arra, hogy nem valóságos az, amit látunk. Óriási vállalás kötődik a rendező, Gilles de Maistre, s még inkább Kevin Richardson idomár nevéhez, aki nem kis felelősséget vállalt azzal, hogy elvállalta a proj... több»
Furi doki első rendelése nagyon látványos és… nagyjából ennyi 2016-ra a Marvel eljutott oda, hogy magabiztosan tudta használni azokat a paneleket, amelyeknek segítségével a mozifilmjeik egy bizonyos minőséget tudtak hozni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy-két rosszul sikerült kivételtől eltekintve az MCU-alkotások jó filmek. Ehhez viszont az is hozzá tartozik, hogy ha ezek a filmek a „sima” jóról az „igazán” jó szintre akarnak elmozdulni, akkor nem árt némi kísérletezés, valami új és váratlan Kevin Feige-ék részéről. Ebből a szempontból Doctor Strange karaktere nagyon jó alapot jelentett, elég, ha csak annyit mondunk, hogy a ’60-as évek pszichedelikus képi világa keveredik a modern CGI-technika vizualitásával. A látványban nagyon ambiciózus film azonban... több»
Hagyjuk már élni a tiniket! Üdv, megint egy film, amelyben halálos betegség árnyékolja be a tinik életét. Ez a recept, akármennyire is morbidnak tűnik, bevált. Ezek szerint valami rejtélyes módon vonzódunk ahhoz, hogy haldokló tiniket lássunk a filmekben. Na jó, most azért erősen sarkítok, ennek a korosztálynak az élete, a problémái, az első szerelem csetlései-botlásai, a hormonoktól túlbuzgó meggondolatlan tettek, és ezek filmvásznon való bemutatása korábban is foglalkoztatta az alkotókat. Csak eddig egészséges tiniket láthattunk teljesen természetes problémákkal. Hogy csak egy példát említsek, John Hughes alkotásai szintén megfogalmaznak tini problémákat, de a lényeg mégis az a feeling, az az állapot megragadás, ami ... több»
Szólíts a (szuperhős)nevemen! Na, végre beindult a szekér a DC háza táján is. Az Aquamannel elkezdték kapizsgálni, mi is a jó irány, a Shazam!-mal pedig feltették az i-re a pontot. Billy Batson kalandjában az az igazán nagyszerű, hogy testközelből reflektál arra, honnan ered egy gyerek csodálata a szuperhősök iránt. Mert az tuti, hogy kevés olyan gyerek van a Földön, aki ne játszott volna el a gondolattal, milyen lenne akár csak egyetlen napra szuperhőssé válni. Erősen kétlem, hogy egy kisfiúnak az emberiség megmentése lenne az első gondolata, ha belebújik Superman jelmezébe. Sokkal inkább azok a tulajdonságok, amiket általa kap, hogy milyen jó lenne például átrepülni a tízemeletesek felett, lézersugarat lőni a szemével,... több»
46 Kölcsönlakás (2019)
„- Maga összejött a húgommal? - Na, most már elbizonytalanodtam, hogy mi a jó válasz.” Dobó Kata első rendezése azzal a kicsit sem nagyzoló kijelentéssel aposztrofálta magát (még idén februárban), minthogy az év legszexibb vígjátéka. A végeredményt látva viszont vagy a „direktornő” nem volt tisztában a fenti szavak valódi jelentésével, vagy a közönséget nézte hülyének. A Kölcsönlakással ugyanis nem az a gond, hogy rossz film, hanem nemes egyszerűséggel becsapja a nézőjét. Jelen alkotás alapját egy Ray Cooney-színdarab adja, amelyet nagy sikerrel játszanak a hazai teátrumok (apró adalék: a Játékszínben Dobó Kata is eljátszotta a komédia egyik fontos szereplőjét), s ez nem csoda, hiszen a mű ... több»